Dolgozz ingyen!

KOmplett

Hozd le a gitárod, és énekelj pár dalt! Írjál már valami jópofa szöveget az eseményhez. Vezesd le ezt az estet. Persze szívességből, fizetni nem tudunk…

Sokan ismerjük ezt, írók, zenészek, fotósok, sajtósok. Sajnos mióta annyi pénz sincs a kulturális projektekre, mint korábban, barátoknak, ismerősöknek vagy akikkel már sokat dolgoztunk együtt, természetesen vállaljuk a dolgot. Nekem is nagyon sokan segítenek, és én igyekszem viszonozni ezeket, amivel tudom. Persze nagyon ki tud borítani, ha szintén rémesen leterhelt alkotótársaimat kell nyomasztanom mindenféle kérésekkel, óhajokkal, borzalmas, mikor a munka annyira összebonyolódik, hogy tényleg minden energiánkat elveszi, és pontosan tudom, hogy anyagilag nem fogja megérni, mert nem érheti meg az ügy. Zeneszerző barátom ingyen komponál, körbeudvarolunk helyszínekért ismeretleneket, színészek és műsorvezetők jófejségből lenyomják az estet. Igyekszünk a semmiből is ötletekkel, kényszermegoldásokkal várat építeni, ami csodák csodájára meg is áll a végén.

Pályázni az utóbbi időben reménytelen, ezt már teljesen feladtam. De a baráti szívességháló még működik, bár mindenki egyre rosszabbul él közben, nincsenek munkák amúgy sem, vagy ha vannak, bagóért. De mondom: a saját szívügyeket tűzön-vízen keresztülviszi az ember, és a többi művész általában nem zárkózik el, jönnek, csinálják, írják és leszerepelnek benne, elkészülnek a fotók is. De az utóbbi években komoly tendencia, hogy nagy rendezvények, erős cégek is a művész ingyenmunkájára építenek. Jön a megkeresés X vendéglátó-ipari egységtől (elegáns étteremlánc tagja), hogy jöjjek már el a vacsorájukra, vigyorogjak egész este, húzzam ki a tombolát, és ha lehet, a fogások között olvassak is fel valamit. És nem tudnék-e szólni egy zenész ismerősömnek, hogy muzsikával is feldobjuk kissé az eseményt? Mikor megkérdeztem, mindezt mennyiért képzelték el, a kis csönd után jött, hogy hát kapok vacsorát. Mondtam, hogy ingyen elvből nem lépek fel sehol (kivéve ugye barátoknak). Máris kevésbé lett a hang barátságos, hogy jó, akkor fizetnek tíz-, azaz tízezer forintot, remélik, megfelel. Nem, nem felelt meg.

Még szebb, mikor egy nagy multi kér meg arra, írjak már a kiadványukba. A kérdésre, hogy mégis mennyiért, döbbent hallgatás a válasz. Hogy hát ez nekem is jó, nekem is reklám. Legbájosabb, mikor kifejtik, mi az nekem összedobni egy kis szöveget, látják, amúgy is mennyit írok. Vagy hogy mibe telik normálisan felöltözni és levezetni egy eseményt, úgyis annyit csináltam már. Én passzolom már jó ideje az ilyen „lehetőségeket”, de azt látom, mindig akad, aki megcsinálja bagóért vagy annyiért sem. Így mentek le a munkák árai, egyik énekesnő barátnőmmel a minap beszéltük, hogy mostanában kevesebbet fizetnek egy nagy műsorért, mint 2009-ben. Egyre inkább dühít, hogy egy szervező vagy egy marketinges tényleg azt képzeli, hogy a művésznek már az öröm, ha szerepelhet (vagy teszem azt, egy fotósnak elég, ha kint van a neve, mert a képért persze nem akarnak fizetni), és máris busásan honorálva van minden.

Attól félek, hogy amíg tartja magát a makacs a tévhit, hogy az alkotó úgymond nem dolgozik, ez a hozzáállás bajosan változik meg. De felgyorsíthatjuk az eseményeket, ha kategorikus nemet mondunk az ilyen felkérésekre, vagy ha elvállaljuk, rendes árat kérünk. Lehet, hogy elesünk így pár dologtól, de a kényelmetlen, nyomasztó érzéseinktől is. Sosem felejtem el, mikor szívességből elmentem egy műsort levezetni, mert azt mondták, nincs pénz a rendezvényre. És ott láttam, hogy csak a dekor többet kóstál, mint az én éves fizetésem. Ez elgondolkodtatott…

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”

„Így változik meg a világrend”

Miért tört előre a populista jobboldal a nyugati világban, és hogyan alakította át Kelet-Európát? Milyen társadalmi változások, milyen félelmek adták a hajtóerejét, és milyen tartalékai vannak? És a liberális demokráciának? A tájhaza egyik legeredetibb politikai gondolkodóját kérdeztük.