És az út mégiscsak konkrét, leírható, vezetett idáig, és nyilván vezet majd tovább. De érdemes egy kicsit megállni, és összegezni, ráadásul úgy, hogy az mások számára is érdekes lehet. Meg kell mondjam, kicsit már elegem van az ismert emberek önéletrajzi munkáiból, ezért összerezzentem mikor hallottam, hogy Nóra is írt egyet, a Csillagtúrát.
Fotó: Erdőháti Áron
Egy fotózáson voltunk épp, és akkor mondta, hogy hamarosan megjelenik, és hogy ez milyen izgalmas. Függetlenül attól, hogy valahogy az élet sokszor egy helyre, főleg egy színpadra, eseményre sodort minket, és a médiában jelen lévő nők közül számomra ő volt az egyik legszimpatikusabb, azt gondoltam, nem kell még neki életrajzi munka, korai, elsietett, felesleges valami az egész. De rögtön, amikor belemerültem a könyvbe, örömmel konstatáltam, hogy bizony, jól gondoltam, Nóra ravaszabb annál, mint hogy megtudjuk, kik voltak a szerelmei, milyen édes kislány volt, és hogy kiket ismert meg pályája során. Ízlésesebb annál – mint oly sok könyv megírója – aki lebegtet titkokat, felfed a nagyközönségnek is magánéleti traumákat, esetleg – valahonnan (Nóra épp a köztévétől) való távozása után – leleplez bizonyos disznóságokat. Nem, ez a könyv nem életrajz. Nóra a kocsijával indít, és betessékel minket az ülésre (ahol éppen hogy elférünk a sok kacattól, ásványvizes palacktól, váltás-ruháktól) és ha mindezek ellenére kényelmesen elhelyezkedtünk, akkor felberreg a motor, és indulás. Hová? Aukciókra (erről egy másik, saját aukciós posztomban még értekezek), városokba, kiállításokra, stúdiókba, és éppen ízléses mértékben a szerző saját életébe. Számomra sok szituáció ismerős, belakott (a stúdiók, forgatások, művészeti rendezvények, bizonyos városok világa, az ArtBasel és társai), és így is élvezet volt a finom humorral megírt, megélt történeteket olvasni. Sőt, bizonyos (eddig számomra ismeretlen) művészekre felhívta a figyelmemet, és egyes vidékek után vágyódni kezdtem. Múzeumokról, művészekről, művészetről kapunk itt egy, a megszokottól eltérő képet, egy univerzumról, melyet erős csillagfény világít be – és ránk van bízva, választunk-e magunknak csillagot.
A könyvbemutatón Fáy Miklós azzal jött, hogy Nóra mindig (a tévében is) túl személyes volt, túl EGO. Nos, ezzel nem értek egyet, és nem csak azért nem, mert én a maximális személyesség (főleg magamra vonatkoztatva) szószólója vagyok, épp ezért érzékenyen érint, ha egy másik ego túlságosan be akarna tolakodni a személyes terembe. Szerintem Nóránál a két kulcsszó az arányérzék és az irónia, és ezeken átszűr mindent, ami által joggal tarthatnak mások érdeklődésére számot a gondolatai. A blogokon összecsapnak a vélemények: a könyv jó, a könyv nem jó, és mindez ezért és ezért. Szerintem a könyv: jó. Egyrészt amit vállal, azt teljesíti, és mindezt rendkívül szellemes és önmagát olvastató szöveg formájában teszi. Szeretem a könyv kinézetét is, a pozitív borítót, és a kis figurákat, Magyarósi Éva jellegzetes alakjait. Ezeken a képeken sokszor feltűnik a hősnő, Nóra, leginkább az emblematikus szép nagy hajáról azonosítjuk, és sehol sem uralkodnak ezek a rajzocskák, nem tolják magukat előtérbe, inkább kiegészítenek, hangolnak és aláfestenek, és úgy vélem, ez a jó illusztráció feladata…
Hogy minél több olvasóval megoszthassam az élményt, útjára indítom az első nyereményjátékot itt, a blogon! A Libri Kiadó jóvoltából két példányt sorsolunk ki Winkler Nóra Csillagtúra című könyvéből! A teendő csak ennyi: aki részt szeretne venni a sorsoláson, az kommenteljen itt, a bejegyzés alatt, csak ennyit: Nóra.
Fotó: Libri
