Jó pár napja úton vagyok a borús bejegyzésem óta, megjártuk a VOLT Fesztivált, két csodás napot töltöttünk Sopronban, pihentünk egy kicsit Hévízen is, egy fantasztikus hotelben, kezdem összeszedni magam, a csodás környezet és a viszonylagos semmittevés megnyugtatott. Igaz, a VOLT-on úgymond szerepeltünk, Fiala beszélgetett velem és Legáttal, de az olyannyira nem volt munkaízű, és annyira élveztük szerintem mind a hárman, hogy nem számítom bele a munkaidőmbe. Hévízen meg az ázás, a gondtalan lebegés, a gőzfürdő és a szaunázás megtette a hatását, készen álltam a továbbiakra.
A kiadóm jóvoltából már a hazaérkezésem másnapján (tehát hogy időm se legyen az otthonlétre rápörögni) eljöttem ide, az erdő mélyére, az ország egyik rejtett kis zugába. Egy vadászházban vagyok, és rajtam, valamint a rettenetesen kedves személyzeten kívül csak kitömött dámvadak, menyétek és agancsos trófeák vannak itt. Erdőzúgás, madárcsivitelés, rovarzümmögés. És a munkám, ugyanis nem kommunista szombat van, dolgozni érkeztem, befejezni a regényemet.
Otthon erre képtelen vagyok, a nagy részét tavaly nyáron írtam a horvátországi alkotótáborban, másik nagyobb egységét októberben a szigligeti alkotóházban, és azóta két, azaz két rövid fejezetet tudtam csak haladni. Állandóan melóznom kellett, tárgyalnom, tudósítanom, interjúznom, és ha nekem ki kell mozdulnom akár csak egy helyre napközben, már nem tudok regény mellé ülni; ha csak egyvalakivel kell találkozzam, ugrik a koncentráció. Ezt elsírtam a kiadó vezetőjének, és ő lezsuppolt ide két hétre, a sűrű erdő mélyére, ide, ahol a legközelebbi aprócska falu is nyolc kilométerre van.
Ennél jobbat nem is tehetett volna velem. Még csak két napja vagyok itt, de már tudom, hogy amit elterveztem, be is tudom fejezni, tartom a tempót, mert ideálisak a körülmények. Nincs min idegelnem magam, ugyanis gyakorlatilag elérhetetlen vagyok, a telefon csak két ponton fogható, a mobilnet nem működik, másmilyen nincs. Ezt az anyagot is úgy tudom csak küldeni (mint ahogy a többit is innen), hogy holnap beautózunk a faluba, és ott van már valami, állítólag. Ha kikerül, sikerült.
Először majdnem leállt a szívem, mikor kiderült a dolog, majd egyszerűen megkönnyebbültem. Kétnaponta bemegyek majd a faluba, lementem, amit kell, elküldöm, amit tudok, de nem lógok egész nap a neten, mint általában, nem posztolom a Facebookra a viccesviccek.hu legújabb ajándékait, nem töltök le újabb német indie pop számokat, nem olvasom a hülye híreket. Az kicsit idegesít, hogy két barátomnak megígértem, hogy elolvasom a szövegeiket, de eddig hozzájuk sem fértem, ám remélem, ők is megértik majd, mi történt…
Persze félelmek nélkül nem is lennék az, aki, rágörcsöltem arra, hogy mi van, ha éppen most jön be valami fantasztikus meló, és én azt nem látom, de aztán arra gondoltam, hogy nem ennyi időn múlik az üdvösségem. Most egy dologra kell koncentráljak, a regényemre, és az szépen alakul. Egy írót el kell rekeszteni, ki kell zárni, békén kell hagyni, egy regényírót bizonyosan, ezért is sajnálom, hogy nálunk éppen tavaly télen és idén verték szét az alkotóházak úgy-ahogy, de működő rendszerét.Irigykedve olvastam, mikor Truman Capote a Yaddo-ról írt, és utálom, ahogy nálunk osztogatják azt a kevéske ösztöndíjat. és szerintem is nem feltétlenül ösztöndíjrendszer kellene, hanem jó alkotóházrendszer, ahol az író valóban ellehet, mert nem kell azon izzadnia, hogyan fogja kifizetni, és hogy mit egyen aznap…
Így hát értékelem a jó dolgomat, nagyon is, és igyekszem keveset gondolni a kullancsokra és a veszélyes vadakra is. És szépen edződik az idegrendszerem. Tegnap éjjel, fél tizenkettőkor még a kertben dolgoztam. Mivel a többiek már elmentek, tudtam, teljesen egyedül vagyok a rengetegben. Egyszer csak ólálkodást, lopakodást hallok, zizegett az avar, gyanúsan nyíltak szét a bokrok. Hirtelen egy szőrös valami bukkant elő; máskor elájultam volna. Most viszont mit látok? Egy vörös pofát, egy vékony, inas kis testet, szőrmegallérjaimat kicsúfoló farkincát. Róka koma csodálkozva méregetett. Néztük egymást kíváncsian. Elnevettem magam, kicsit hangosabban a kelleténél, talán az ijedtségtől is, mire az állatka elrohant. Szerintem azóta már továbbította is a többieknek, hogy egy bolond nő van a vadászházban, aki furán motozgat az asztalon éjjelente. Várom ma a többieket, hátha az állatok – a miénknél sokkal ravaszabb – FB-ja jól működik, és belájkolnak engem, hiszen nem zavarjuk egymást, miért is tennénk…
