Igen gyakran tartok rendhagyó irodalomórákat gimnáziumokban, így van némi rálátásom arra, hogy mit olvasnak a kamaszok, már ha olvasnak egyáltalán. Arra is megtanítottak ezek a szűk negyvenöt percek, hogy mivel lehet megfogni őket, mire csillan fel a szemük, mikor kezdenek el laposakat pillogni. És igen, bármilyen furcsa, a kortárs szövegekkel is el lehet bűvölni őket.
| ||
Vannak iskolák, ahol az igazgató vagy egy-egy lelkes magyartanár erőn felül megtesz mindent, szervez, egyezkedik, alkudozik, eléri a szerzőket, és azt, hogy jelképes összegekért vagy akár ingyen eljöjjenek. Amúgy hozzátenném, legtöbbször megtérül a „befektetés”, mert egy-egy olvasót sikerül szerezni, és utólag igen szívmelengető mondjuk a Könyvfesztiválon összefutni egy hajdan gimissel, aki megkérdezi, hogy aktuálisan most mit ajánlanék.
Amikor a húgom is tanított, neki is missziója volt ez, a legmulatságosabb író-olvasó találkozómat ő szervezte. Beszéltem ott pályatársakról, ajánlgattam azokat, akik szerintem fontosak és befogadhatók számukra. A végén, mint általában, kértem őket, kérdezzenek. Dermedt csend, mint általában, de aztán egy kéz csak a levegőbe lendült. Cérnavékony, bátortalan hangocska rebegte: „Én csak annyit kérdeznék, hogy az írónő húga már régebben is ilyen csinos volt?” Akkor azt éreztem, hiába téptem a számat, de éppen az az osztály lett végül, akivel mindig összefutok könyves rendezvényeken, és akik lelkesen olvassák Háy Jánost, Tóth Krisztinát, Grecsót – csak hogy azokat említsem, akikről tudom, hogy szintén gyakori vendégei ezeknek az összejöveteleknek.
Persze tudom, hogy nehéz rögvest a kortársak mély vizébe dobni azokat, akik otthonról talán nem hozzák az olvasás szeretetét, akiknek talán a kötelezők az egyetlen betevőik, de azok is inkább kivonatolt változatban. Persze a Harry Potter és a Twilight ment, de nem történt meg az, amire sokan számítottak – ennyi még nem terelt vissza generációkat az olvasás felé.
Az utóbbi időben Leiner Laura tarolt (és tarol folyamatosan, zúdulnak ránk a könyvei), a Szent Johanna Gimi sorozat, nagyjából mindenhol ez volt a válasz arra, mikor megkérdeztem, mit olvasnak. Kénytelen voltam hát én is belekukkantani abba a világba, tudjam már, miről van szó. Nos, Leiner egyáltalán nem kínos, a mondatok rendben vannak, olvassák, ha akarják, nekem túl steril, nem szippantana be, de azért inkább ez, mint a semmi, gondoltam. De azért, fűztem hozzá magamban, jobb lenne olyan kamaszkönyv, ami kissé életszerűbben szól a korosztályhoz, és ami talán többet is ad a puszta szórakozáson kívül.
Kalapos Éva könyve (szintén sorozat, a következő rész tavasszal várható) végre egy valódi történet valódi figurákkal, és olyan problémákkal a központban, amikről tényleg beszélni kellene. Ráadásul mindez roppant szórakoztatóan – úgy értem, nem tudtam én sem letenni, és annak a tinédzsernek az anyukája sem, akinek kölcsönadtam. És a könyv arra is alkalmas, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz, illetve ahhoz, hogy bizonyos témák akár családi megvitatásra is kerülhessenek. A D.A.C. központi motívuma az evészavar és a tinédzser korban ért gyász feldolgozása, a segítségkérés módjainak megtalálása. Mindez persze úgy, hogy ott van a szerelmi szál is, ami nélkül nem élhet meg egy könyv sem a műfajban.
A történet logikus és következetes, a karakterek ismerősek, a mondatok rendben vannak, nem éreztem minduntalan azt, mint sok hasonló célú anyagnál, hogy tépem a hajamat, fel kell szisszenjek, hogy nem bírom. A lány, akinek célzatosan adtam – és aki szintén nem nagy olvasó –, befalta pár nap alatt, és azt mondta: „Először éreztem, hogy milyen jó, ha van egy könyv nálam.” Egyszóval a zsánerén belül nagyon eltalált mű a D.A.C. – érdemes a szülőknek is megnéznie, mert látszólagos könnyedsége ellenére fontos és megkerülhetetlen dolgokról beszél. Egy-egy ilyen jó kamaszkönyv elérheti azt, hogy később a tinik kézbe vegyenek mást is – hogy megérezzék, a jó könyvek tényleg róluk, rólunk szólnak.
