Legutóbb Sipos Eszter első önálló tárlatára készítettem valami novellaszerű szöveget, A Napló, amiben élek címmel. A szöveg (húzott változata) alant olvasható, a kiállítás a Viltin Galériában tekinthető meg.
Azért írok naplót, hogy ne felejtsem el magam. Most kinyitom őket, óvatosan: beléjük lehet nézni. Régebben mindenféle füzetekben gyűlnek a bejegyzések, az első még az általános iskolából van, az a füzetke csíkos, úgy emlékszem, karácsonyra kaptam, és teli van olyan fontos bejegyzésekkel, hogy mit ebédeltem kedden, mennyire vagyok szerelmes nagyjából minden másnap másba, és hogy megharapott a Faragó Andi kutyája, de nem vészes az ügy, sajnos kell mennem így, kutyaharapással együtt is iskolába.
Legmókásabbak a kamaszkori naplók, teli világfájdalmakkal, azok a napok szívvel bejelölve, amikor életem első pasijával beszélek vagy találkozom. Ekkoriban minden egyéb sötét: visszalátom, hogy Schopenhauert olvastam, nyilván sok mindent értettem belőle. Beragasztva az opera- és színházjegyek, a Kaláka-koncert belépője, nevek, amikhez már nem párosul arc. Később is mániákusan mindent rögzítettem. Hogy miket mondott a kortárs irodalom szemináriumon Emő néni, ráadásul azt is mindig gondosan lefestettem, hogyan nézett ki. „Ma olyan, mint egy törzsfőnök asszony. Dauerolt haja az égnek mered, a szoknya alól kilóg a kombinéja. Szerelmes Füst Milánba, nyilván ezért nem törődik a külsejével.”
Később megváltoztak a dolgok, egyre több verset és prózai szöveget írtam, majd bejött a képbe az újságírás is. Gyakorlatilag a megformált szövegek ellopták a naplóimat. Amikor egész nap a gép előtt ülök, és írok, írok, írok, már nincs kedvem egyéb módokon lejegyezni a gondolataimat. Nem azért, mintha nem lennének, de valahogy átalakulnak. Vers lesz belőlük, amit ha visszaolvasok, ott vagyok abban a régi pillanatban, megelevenedik a múlt. Volt két-három olyan év az életemben, ami gyakorlatilag kiesett. Mámorban teltek ezek az idők, akárhogy töröm a fejemet, csak foszlányok ugranak be. Sajnáltam egy kicsit ezt a periódust, úgy látszott egészen a közelmúltig, hogy tényleg nem maradt belőlük semmi. Ám hirtelen megtaláltam egy kis csomagot, benne három színes füzet. Teliírva (igaz, rendszertelenül, de mégiscsak dátumokkal és szavakkal), telitöltve az eltűnt idővel. Néha csak egy-egy gondolatfoszlány, néhol konkrét tények, apró rajzok: én, egy másik arckép, megmentve magamnak, újra felfedezhetően. De ezeken kívül is számomra az akkoriban írt versek adnak ki valamiféle naplót – talán úgy, mint Eszternek a kiemelt, kinagyított, megfestett naplóoldalak.
Az összeolvasást, vagy itt: összenézést láttam meg Eszter naplóiban, és a tányérokban is. Először ez ugrott be: akkora szemekkel kell nézni őket, mint egy levesestányér. Majd az: az életem cserepekben. De ugye, a cserepekben lévő élet is saját, egyvalakié, az enyém, tehát voltaképpen mégiscsak kerek, egész. Vagy legalábbis, mint Eszter tányérjai: próbálnak egésznek látszani.
De vissza ahhoz, hogy most voltaképpen naplót írok, a naplómba lehet most betekinteni! Tehát: két nappal ezelőtt bejöttem ide, hogy beszéljek Eszterrel, és lássam élőben is a munkáit. Elmondom, miket tudtam meg. Az első tányér jó másfél éve készült, és egy reneszánsz esküvői tányér – ami Mátyás király és Beatrix esküvőjére készült egyébként – mai mása. Az eredetin egy unikornist simogató lány van, itt az unikornis ott figyel a biciklis lány pólóján. Míg az eredetin egy elzárt kertben, itt egy nyílt városi térben vagyunk, a címer is megváltozott, de az alapvető lényeg mégsem. Ahogy öregszem, egyre nyilvánvalóbb: a zsigeri dolgokat az évszázadok sem tudják módosítani. Eszternél nyomatékosítja ezt a felirat: „A bizalom az ember alapvető szükséglete.”
Eztán újabb tányérok készültek, fekete-fehérek, végül a két legújabb, szintézise az eddigieknek. Míg a fekete-fehéreken ott vannak megváltoztathatatlanul a törések, ezekben az új alkotásokban már több a remény: törekszünk az egységre, amit hol mi magunk roncsolunk, hol csak úgy, magától széttörik, ám lehet újra egész a csorba, összerakhatók a szilánkok: nem is kérdés, érdemes-e próbálkozni, öntudatlanul cselekszünk, keressük folyamatosan az egész illúzióját. Itt persze rögtön beugrik az Ady-párhuzam, a Kocsiút az éjszakában, a Nagy Egész lehetetlensége. De épp ez ellen a lehetetlenség ellen szólalnak meg ezek a képek: mind maga a látvány, mind a feliratok.
A találkozás után valamikor éjjel értem haza. Éhes voltam, logikusnak tűnt megmelegíteni a délben rendelt kaját. Logikusnak, és első pillanatban lehetetlennek is. Hatalmas nálam a rumli. Az például rejtély, hogy a mikrosütőből hová tűnt az a tányérforma hőálló lemez, ami nélkül az egész szerkezet voltaképpen használhatatlan. Mi egyébre akartam használni? Ezen töprengeni sem érdemes. Nyilván pótolni kellett valamivel, hopp, a hálószobában, az ágy alatt találtam egy kék IKEA-tányért, méretre jónak tűnt. Rádobtam az ételt, forgott a két tányér egymás alatt-fölött, lassan valami ételillat töltötte be a konyhát, elfedve a mosogatóból áradó egyéb, illatnak nem nevezhető valamit. Ám ekkor hatalmas robaj ütötte meg a fülemet: rémültem néztem a vacsorám üvegfalra kenődő részecskéit, majd a sütőt kinyitva az IKEA-tányér nem éppen szabályos maradékait. Szerencsére az étvágyam elment, a forró darabokhoz pedig hozzá sem lehetett érni – hát ez a kis kompozíció így maradt reggelig. Azt hiszem, másnap még elszomorítóbb volt a látvány. Egy IKEA-tányért nem érdemes megragasztani. Összeszedtem hát a cserepeket, bele a kukába.
Egész nap a tányérokon gondolkodtam, tányérokról kerestem anyagokat. A legtöbb persze az evéshez kapcsolódott: „Rád szól a tányér, hogy ne egyél többet” – címmel fantasztikus cikk ugrott elém a keresőből. „A sikeres fogyókúra hasznos kellékei lehetnek a tányérok, ha olyan üzeneteket nyomtattak rájuk, amelyek egész egyszerűen lebeszélnek az étkezésről. A képen látható tányérok például az alábbi mondatokkal támadják a fogyókúrázót: Kérlek, hagyd abba az evést! Aggódunk érted! Az isten szerelmére, hagyd abba az evést! Tényleg szükség van arra a második porcióra? Nagy hiba.” Kérdés persze, ez mennyire hatásos módszer. Emlékszem, mikor anya relaxációs kazettával próbált lefogyni, amin egy kellemetlen férfihang ilyenek mondott: „Le kell fogynod. Kövér tested visszataszító.” Végül anya úgy fogyott le, hogy visszaszokott a cigire… Pedig ilyet is találtam: Nem segít a fogyókúrában a kisebb tányér. Sőt: Az egyszerű fogyás titka: a piros tányér. De létezik Fukusima-tányér is: az Intelligens Tányér, ami különböző színekkel jelzi, radioaktív-e a ráhelyezett étel, és ha igen, mennyire veszélyes az ránk nézve. Olvastam még, hogy Csala Zsuzsa tányér levessel várja a viszkist. A Szép Házakban a „Tányér mint faldekoráció” címmel ötleteket kapunk, mennyi és milyen tányérral díszítsük otthonunkat, hiszen régebben a falusi házakat rendre festett tányérok díszítették – ideje újra divatba hozni.
Ezek után, a mai napra virradva fura álmom volt. Tudtam, hogy a földön állok, teljesen egyedül, és a föld lassan mozgott alattam, el akartam menekülni arról a bizonytalan pontról, ahol állok, de akkor észre kellett vegyem, hogy nincs hová mennem, egy fura világba kerültem, a föld kör alakú volt, és lapos, mint egy tányér. A lezuhanás előtti pillanatban ébredtem fel, rémülten. Aztán ma megnéztem az Álmoskönyvet, és megnyugodtam: tányérról álmodni nyíltságot, feltárulkozást jelent. Hatalmas tányérokat, felnagyított naplót alkotni: minden bizonnyal ugyanezt.
Eszter honlapja: www.esztersipos.hu
A fotókat Horváth Csaba Árpád készítette. Ruha: Tóth Virág
