Tavaly szeptemberben keresett meg Rita a meglepő ötlettel. Mármint hogy ő csinálna könyvtáskákat ötünk (Vass Virág, Szécsi Noémi, Tóth Krisztina, Kemény Lili és Orsika) egy-egy művéből, valamint hogy készített prototípust egy régi, kiszuperált régi írógépből, és ezt a furaságot is szeretné továbbfejleszteni: a könyvtáskás nőknek testre szabottan elkészíteni a saját változatukat.
Fotó: Neményi Márton
Felvillanyozódtam, hiszen imádom a Cigánykártyát, ami Filó Vera munkája, szívesen láttam volna viszont új formában is. Az eredmény szebb lett, mint álmodtam. (Ez igaz a többiek könyveire is.) A Gépírónő-projekt táskái másképp születtek. Olyan fura belegondolni, hogy ötünkből hárman (nem mondom meg, kik…) még biztosan írógéppel kezdtek el dolgozni. Nekem egy régi türkizzöld Erikám volt, koppantak a szavak, a sorok, ahogy írtam, a végeredmény csupa fehér javítófesték, az ujjaim igen gyakran görcsöt kaptak tőle. És igen gyakran átütötte a sok javítás a papírt, jött az újragépelés. Pár régi kéziratom még így őrzöm, gépelve, örülök, hogy nem hajigáltam ki őket… Nagyon királynak éreztem magam, mikor a társaságból először nekem lett elektromos írógépem. Később már ciki lett, mikor rajtam kívül mindenki átállt a számítógépre, de én sosem követtem normálisan a technika újításait, a mostani telefonom is inkább emlékeztet egy katonai adóvevőre, mint egy használati tárgyra…
A La Masni új kollekció szombaton (június 16.) a Petőfi irodalmi Múzeumban tárta fel magát, természetesen egy divatbemutató keretében, mely több szempontból is rendhagyó volt. A show-t Till Attila vezette, és hárman a „gépírónőkből” ott voltunk, hogy bemutassuk azt a magunkat, amit Rita direkt az estre kreált belőlünk. Vass Virág, Kemény Lili és én. Nem néztünk ki rosszul.
„Ideje, hogy a divat világa ne csupán a súlytalan, pillanatnyi sztárokról szóljon. Egy divattervező alkotásai ugyanúgy értékeket képviselnek, elgondolkodtatnak, ahogyan a képzőművészet, a zene és az irodalom. Olyan kortárs írókat szeretnék táskáimmal, öltözékeimmel népszerűsíteni, akik adtak nekem valamit, ami által több lehettem. A Gépírónő-projekt hídként köti össze a divatot és a kortárs irodalmat. Ez egyfajta kultúrmisszió, amelynek az a célja, hogy lerombolja a falakat a divat világa és az irodalom között, és népszerűsítse a szépírókat” – nyilatkozta egyszer Rita. És a dolog működik, engem is megihlet egy-egy anyag, forma, a közös gondolkodás, aminek az eredménye csak az anyagában más.
Hogy ezt jól illusztráljam, álljon itt a vers, amit az alkalomra írtam, és ami alá az esten pompás zenét kevertek, hogy a modellek felvonulhassanak alatta. Ott persze nem régi táskák mutatkoztak, hanem a legújabb formák: szöcske alakú, tatu és kutya keverékét formázó, buborékfóliából megformált elmebetegségek. (Ritáról, mint ahogy a másik két kedvenc tervezőmről, Németh Anikóról és Tóth Virágról hamarosan kis portrékat is írok, képekkel természetesen…) Alig várom, hogy valamelyik táskatébolyt végre viselhessem…
Egy régi táska
Szilas Ritának
1.
Elég régóta még csak rá sem néztem.
Hányódott gardróbokban, polcokon.
Rómában vettem, egy kisebb vagyon volt.
És egyszerűen nem hagyhattam ott.
Aztán egyszer csak nem jutott eszembe.
Talán egy reggel éppen nem találtam,
s egy másikba dobáltam be a mindent,
s ez elveszett a többi káoszában.
Itt egy krimi – vajon ki volt a gyilkos?
Egy macskanipp. Kitől kaptam vajon?
Riaszt, hogy tényleg semmi nem hiányzott…
Ahogy magam túl könnyen elhagyom.
2.
Nicsak, egy kulcscsomó. Már nem tudom,
melyik sok-éve-nincs lakást nyitotta.
A költözések, össze, merre, szét…
bezárult címek innen pár sarokra…
s a megtört élben ott a kapkodás.
A konyhapolc szétkarcoló szegélye.
A hely volt rossz, vagy én, ki nem vigyáztam?
Mindegy. Talán alig se venni észre
ahogy az évek szép lassan kikezdik
a bőr formáját, ráncokká simulva;
használni így is, mert használható.
Még él a szín, a forma és a minta.
3.
Emlékszem, hogy rohantam át Budán,
a smink-kísérletre a vár-buszon…
Nem volt nálam tükör, vagy nem találtam,
a végeredmény persze borzalom:
a púder mind az oldalzsebbe landolt,
s a bélésen a rozsdaszínű folt
nyilván a széttört rúzs málló darabja,
vagy a szemhéjtusé, amely kifolyt.
Megmintáztam egy arcot ott, belül.
Nézi a szem az összevisszaságot.
Egy torz mosoly a gyűrődéseken.
Az ismerős fintorba visszalátok.
4.
Jegyzetfüzet, eltűnő dátumokkal.
Semmit se mondó firkák, mondatok.
Azt írtam fontos. S nem dereng a név
mi ismeretlen címhez tartozott.
A sok kacat. Kitört fogú fésű,
egy számla is, leértékelt cipőkről.
Ez megvan: egyiket még fel se vettem.
Ma már kicsit ciki. Miért is őrzöm?!
Riaszt, ahogy minden csak gyűlik egyre.
Lassan az újnak nem marad helye.
Beszél hozzám pár elnyelő rekesz.
„Gyerünk, pakolj ki most! Mindent bele!”
