A megtalált Én - Kun Árpád: Boldog Észak

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2013/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

false

Moore és Wittgenstein híres problémáját a bizonyosságról, illetve a külvilág létezéséről valahogy ekként fordíthatjuk át az elbeszélés lehetőségeinek kérdéskörére: "Ha teremtesz egy teljes mértékben hiteles figurát, minden egyebet elhiszünk neked!" Kun Árpád éppen ezt tette, ami meghökkentő jelenség az újabb magyar irodalomban. Mert legyünk bármily intim viszonyban literatúránk elmúlt évtizedeivel, azt nehéz lenne tagadni, hogy az alakteremtés terén elvonási tünetekben szenvedünk; emlékezetes irodalmi karaktert csak a legnagyobb erőfeszítések árán hurcolhatunk elő emlékezetünk közelmúltbeli mélyéből. Parasztosabban: irodalmunk eme korszakának alig akadnak fiktív, irodalmi nevekhez köthető főalakjai. Újabb magyar világállapotunkban nem élnek Kárpáthy Zoltánok, Szindbádok, de még Medve Gáborok, Hábetlerek, Elnök Jóskák, Köves Gyurik, Makrák sem. A Boldog Észak főhőse, Aimé Billion viszont majdnem minden ízében megfelel a klasszikus mértéknek: összes pillanatában plasztikus, a szobrokhoz hasonlóan körüljárható személy. Ismerjük nevetése-sírása minden okát, tisztában vagyunk nem csupán szelleme, de fizikai lénye minden moccanásával, ráadásul minden regénybeli mozgását hitelesnek érezzük. Aimé a barátunkká válik a regény elolvasása után, és ez az író egészen unikális érdeme.

Ezt persze csak iszonyú nehézségek árán lehetett elérni. Kun eljárása valóban egyedülálló, és a hitelesség ez esetben szinte szó szerint értendő. A könyvhöz fűzött Epilógusban (mely az egyedi formálás miatt szerves része magának a "fiktív" elbeszélésnek) ezt olvassuk rögtön az első mondatban: "Aimé Billion valóságosan létező személy. 2008-ban ismertem meg, amikor még a kakashalmi öregotthonban dolgoztam. Munkatársak voltunk (...). Én takarítani jártam ki a faluba a gondozottakhoz, ő pedig ápolni őket." Aimé Billion tehát bevallottan nem fiktív alak, mégis egy regény hőse, vagyis fikcióvá válik a megírás révén. Ez persze problémákat okoz. Nemcsak a szerzőnek, akinek erkölcsi aggályai vannak ("Van-e jogom, hogy élő embert, méghozzá a barátomat és az ő legszemélyesebb ügyeit irodalmi mű alapanyagává tegyem?"), hanem az olvasónak is, aki így akaratlanul kerül bele egyfajta találgatós játékba: most akkor mi az igaz, és mi a hamis? Ám a regény már az első lapokon elsöpör bármiféle morális vagy esztétikai akadékoskodást. Kun regénye ugyanis realista, de mintegy fél méterrel a talaj fölött. Minden mozzanat valóságos, ugyanakkor hajlik rá, hogy másodpercek alatt átforduljon a szürreálisba. Már az első nagyjelenetben feltűnik a halott apa, aki aztán sétálás közben fokozatosan belesüpped a betonba és eltűnik - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ez a kötetlen látomásteremtés adja meg többek közt a regény megbéklyózó varázsát: a történés a hétköznapi csodák szakadatlan, magától értetődő sorozata. Ami persze szellemileg mélyen megalapozott - az afrikai Beninből Norvégiába került néger óriás, Aimé nagyjából varázslóktól és egészében a vudunak hódoló ősöktől származik, mi sem természetesebb tehát, hogy otthonosan mozog a látomások között, és ezt képes átformálni az olvasó legsajátabb élményévé.

De kicsoda Aimé Billion? Ezt eleinte ő sem tudja, és mi sem. Megtudjuk, és átéljük viszont vele együtt a könyv zárójelenetében. Ám idáig el kell jutni, és éppen ez a regény kockázata és merituma.

"Meghaltak sorban, nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újra kezdődjön az életem, és elutazzam Beninből. Akkoriban húsz éve dolgoztam már a cotonoui francia kórházban mint segédápoló, egy ideje pedig munkaidő után és hétvégente segítettem a Norvég Evangélikus Egyház misszionáriusainak." Ezzel a súlyos kijelentés-halmazzal indul a könyv - mondhatni az elbeszélés méhszájában. Aimé a hagyomány roppant hamuba sült pogácsájával indul Én-feltáró útjára. "Nagyapám szerint a saját énünk a legnagyobb illúziónk. Miközben azt hisszük, hogy a lelkünk, érzéseink, emlékezetünk, vágyaink hozzánk tartoznak, azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak. Saját énünk tehát valójában nincs, csak az ő pillanatnyi szövetségük." Aimében afrikai és francia, valamint vietnami szellemek találkoztak, de persze a regény több mint genetikai Bildungsroman. Az európai és a nem európai szellemek küzdőtere lesz Aimé lelke, hiszen a játék arról szól, hogy meg kell találnia identitását, válaszolnia kell a klasszikus regények kérdésére: ki is vagyok én, azaz mi és ki az Én? Aimé nem saját maga, hanem a recenzens által megfogalmazott filozófiája: az Én nem más, mint az életem, és semmi mással nem mutathatok rá, hogy létezem. De ehhez boldognak kell lennem.

Hogy mi a boldogság, azt természetesen nem lehet megmondani, csak ábrázolni. Kun Árpád - Aimé Billion bőrébe bújva (a regény alcíme: Aimé Billion meséi) - pontosan ezt teszi, amikor szavait a fekete óriás szájába adva megalkotja az utolsó jelenetet, az újabb magyar próza legtökéletesebb, a csuszamlós giccset kíméletesen adagolt iróniával csillapító fináléját. Május 17-e van, a norvég nemzeti ünnep, az alkotmány napja. A koromfekete, nagyjából kétméteres, immár hamisítatlanul norvéggá lett Aimé a szerelme, a Szinyakov-szindrómás (azaz nagyjából törpe), született norvég lány, Gréte társaságában készül az ünnepi menetre. "Kihalt volt az országút, a felvonulás miatt az egész járásban nem volt ember, aki ezen az órán autóba szállt volna." Német turisták tűnnek föl: "Tátott szájjal, olyan leplezetlenül megbámultak, ahogy azt egy elidegenedett kakashalmi sose tette volna. Talán azon csodálkoztak, hogy lám, ilyen norvég is van. Cilinderes, csokornyakkendős népviseletben jár, lelkesen fújja a számukra érthetetlen éneket, esetleg éppen a norvég himnuszt. De a bőre kátrányfeketén csillog a boldog, északi napsütésben." Ezzel kattan rá barátunkra a boldogság csapdája.

Az Epilógus legvégén a "civil" Kun Árpád, a négygyermekes házasember, norvég fjordvidéki házi kisegítő még megígéri: a következő regénye arról fog szólni, "mi hogyan kerültünk ide Magyarországról". Most végképp nem közhely, hogy nagyon várjuk a folytatást.

Magvető, 2013, 434 oldal, 3490 Ft

Kun Árpáddal készített interjúnkat itt olvashatják.

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2013/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Wittinghoff Tamással
Budaörs harcban a kormánnyal
Törvénymódosítás után
Bajban a szociális szövetkezetek
Interjúk
Ulrich Thomsen, Poniklo Imre, Patkós Márton
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...