Magyar Narancs: Elsősorban költőként ismerik, de a Boldog Észak az első regényétől is élesen különbözik. Mit keresett és mit talált meg benne?
Kun Árpád: Egyre jobban zavart, hogy a versekbe mennyire kevés fér bele a számomra fontos történetekből, ezért olyan formát választottam, amiben ki lehet őket bontani teljes terjedelmükben. Másfelől a versek költőisége maradéktalanul belefért végül a Boldog Észak nagy ívű formájába. Az Esőkönyv (JAK-Balassi, 1995) költői próza, képeket villant fel - ha jellegzetesen ifjúkori műnek nevezném, akkor a Boldog Északot az érett férfikor művének, amellyel egy sodró erejű regényt akartam megírni. Amikor Norvégiába jöttünk, volt egy másik, végigírt, de nem sikerült regényem. Aztán idekint viszonylag rövid idő alatt elkészültem egy kötetre való verssel (Szülsz, L'Harmattan, 2011) és egy új, öt elbeszélésre tervezett regénnyel (kettő megtalálható belőlük a neten e-book formájában), amikor szinte villámcsapásszerűen összeállt bennem a Boldog Észak szüzséje 2009 tavaszán.
MN: A regény kapcsán mágikus realizmusról beszélnek, meg arról, hogy minta nélküli a kortárs magyar irodalomban. Kik hatottak önre?
KÁ: Közvetlen mintáim nem voltak. Azért kezdtem bele a könyvbe, mert úgy gondoltam, valami olyasmit és úgy akarok megírni, amire nem ismertem példát. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy vérbeli, hagyományos regényt írjak: ami megteremti a saját univerzumát, és abba becsábítja az olvasót. Ebben már voltak mintáim, a saját kedvenc regényeim Stendhaltól és Flaubert-től. Másrészt minél érzékletesebben akartam írni, mint például Marcel Proust. A mágikus realizmust pedig - kicsit ódzkodom a kifejezéstől - azért használtam, hogy minél közvetlenebbül meg tudjam jeleníteni a szereplőim, mindenekelőtt Aimé fantáziavilágát. Fontos volt számomra megmutatni, hogy Aimé egyfajta ősvilágból jön, miközben a francia elitiskola tanulójaként vérévé vált a racionalista európai kultúra is.
MN: Norvégiában él a családjával, és házi segítőként dolgozik, mint a könyv főhőse - többszörösen is "életrajzközeli" a mű. A regény utószavában a konkrét valóságreferenciát is megadja, az "igazi" Aimé és Gréte történetét. A "szereplők" akár szembesülhetnek is azzal, milyen nyomot hagytak a szerzőben...
KÁ: Már az Esőkönyv kulcsfigurája, Medárdus is a szerző természetfeletti alteregója. A Boldog Észak főszereplőjéről sem tudok mást mondani, mint Flaubert Bovarynéról: Aimé Billion én vagyok. A fikcióba valóságos szereplő nem tud átlépni. Miközben átzsilipel a szerző tudatán, elveszti a valóságosságát, máshogy lesz valódi. Könyvem szereplőinek a modelljei istenigazából még nem szembesültek azzal, hogy nyomuk van egy regényben. Erre a kérdésre visszatérhetünk, miután a könyv megjelent norvégul. Nem is Aimé és Gréte reakciójától tartok, hanem attól, hogy vajon Kakashalom mennyire fog felbolydulni.
MN: Aimé számára Norvégia lesz a boldog otthon. Ez több kérdést is felvet, főként mivel a magyar irodalomban a pozitív hangvétel ritka vendég. Milyen boldogságeszményt keres Aimé, és mit talál?
KÁ: Aimét hosszú évekig erős szorongás bénítja, igazából nem meri elkezdeni az életét, csak látszólag él, lelkileg halott. Amikor végre cselekszik, akkor indul el Beninből. Nem keresi a boldogságot, mégis valami ahhoz hasonlót talál. Amikor mi kijöttünk ide Norvégiába, gyötört a "tundrafrász", ahogy magamban elneveztem, és sokszor eszembe jutott Berzsenyi sora az Osztályrészemből: "Essem a Grönland örökös havára". Hát én elég közel estem az örökös hóhoz, a házunktól tíz kilométernyire fekszik fenn a hegyekben Európa legnagyobb összefüggő hómezője, a Jostedal-gleccser. Az ő Horatiustól eredő "boldog megelégedése" a példa, és a Georges Brassens-é, aki sanzonénekesként lett nagy francia költő, és amolyan választott apafigurám. Az én személyes boldog megelégedésem taglalása szétfeszítené a jelen interjú kereteit. Mindenesetre mi 2006-ban egy hároméves kisfiúval és egy három hónapos kislánnyal autóztunk ki ide, azóta lett még egy lányunk és még egy fiunk.
MN: A könyv a magyartól nagyon eltérő társadalmi modelleket mutat.
KÁ: Benin mítoszokkal teli világában nem a társadalmi működésen van a hangsúly. Norvégia már inkább összevethető Magyarországgal társadalmilag, itt csak az a nagy hendikepem, hogy ugyanazt a miliőt - az elesettek világát és a hozzájuk rendelt szociális ellátást - Magyarországon semennyire sem ismerem. Számomra a norvég társadalom szolidárisabbnak tűnik, mint a miénk; ugyanakkor sokkal elidegenedettebbnek. Hiába barátságosabbak és agressziótól mentesebbek az emberek egymással a nyilvános helyeken, de nagyobb közöttük a távolság érzelmi szinten. Itt az emberi érintkezés alapparancsa, hogy ne folyj bele a másik ember életébe, tartsd tiszteletben annak határait.
MN: A következő regénye, ahogy nyilatkozott, a saját Norvégiába településéről fog szólni. Nem tart ettől? Az önhöz közeli személyek történeteit milyen mértékben lehet alapanyagnak használni?
KÁ: Ez a "nyilatkozat" ott áll a Boldog Észak epilógusának zárómondataként is, mint egyfajta ígéret, amivel azt akartam tudtára adni az olvasónak, hogy nem válunk el örökre, visszatérek, és még mesélek. Természetesen tartok az új feladattól, tele vagyok a legváltozatosabb szorongásokkal, amiket mind le kell győznöm hajnalonta, amikor leülök a képernyő elé, hogy írjak. Számomra most a saját életemből kinyerhető anyag a legfontosabb. Nem a gesztus, hogy "látva lássanak", alapjában véve ez hidegen hagy, hanem az, hogy ebből hogyan tudok majd egy fikciós regényt megformálni.
