Magyar Narancs: A felesége (Linda Boström Knausgård svéd írónő – K. G.) említette egy interjúban, hogy a világ legindiszkrétebb emberéhez ment hozzá. Nyilván a Min Kamp-könyvek áthatóan önéletrajzi jellegére célzott. Bóknak vette?
Karl Ove Knausgård: Hát, végül is, lehet annak venni. Fogalmam sem volt, amikor nekiültem az írásnak, hogy hova lyukadok ki, mennyi van bennem, de aztán csak úgy dőlt belőlem a szöveg, és hatalmas energiákat szabadított fel, hogy minden, amiről írok, valóban megtörtént, és velem történt meg. Ráébredtem, hogy mindeddig az irodalom takarásában bújtam meg, és ez a felismerés, ha nem is teljesen, de részben igaz is volt. Végső soron nem állítok mást ezekkel a könyvekkel, mint azt, hogy attól még nem dől össze a világ, ha az ember a saját hülyeségeiről, a bolondériáiról vagy a gyengeségeiről ír. Sőt kifejezetten hasznos lehet, mert megszabadít a félelmektől, megszűnik a fenyegetés, hogy jaj, mi van, ha mindez egyszer kitudódik. Ez vagyok, ennyi vagyok – ebben azért van felszabadító erő.
| ||
MN: Úgy hangzik, mint egy terápia. És még fizetnie sem kell érte.
KOK: Távolról sem terápiás célból írtam. Nem azért születtek ezek a könyvek, hogy bármiből is kigyógyítsam magam. Azért születtek, mert regényt akartam írni.
MN: Mint gyakorló apa és gyakorló önéletrajzíró sokat tett a pelenkacsere irodalmi elfogadtatásáért. Kevés pelenkázó férfihőst ismer a kortárs irodalom.
KOK: Miközben a pelenkázásról és a többi, az apaság mindennapos rutinjához tartozó dologról írtam, az járt a fejemben, hogy ez az egész, úgy, ahogy van, szörnyűség, borzalmas alapanyag, merő unalom. Később viszont ráéreztem, hogy ezeknek a megörökítése nemhogy nem unalmas, hanem kifejezetten új téma a férfiirodalomban. Állandóan kérdezgettem magam, hogy irodalom-e az, amit írok, és állandóan azt a választ kaptam, hogy nem, nem az. Jó, ha nem, akkor nem – gondoltam magamban, és írtam tovább.
MN: A gyerekei, akiknek jelentős része már rég nem pelenkás, tudnak arról, hogy szerepelnek a papa könyvében?
KOK: Igen, mondogatom nekik, hogy szerepelnek benne, de egyelőre nem tulajdonítanak sem ennek, sem a könyveimnek túlzott jelentőséget. Még nem tudják, milyen rengetegen olvastak róluk. Később talán majd beleolvasnak.
MN: Nem tartott attól, hogy ez a pelenkacserélő, babakocsi-tologató szerep rossz fényt vet majd önre? Hogy sokak szemében nem lesz elég macsó?
KOK: Két életem van. A sajátom és az irodalmi életem. A saját életemben sosem beszéltem volna ilyesmikről, vagy legalábbis mindent elkövettem volna, hogy elkerüljem. Megpróbáltam eleget tenni minden férfiassági elvárásnak. Írás közben azonban egész más a helyzet, itt mindent kockára kell tenni, még azt is, hogy nem a legférfiasabb férfi színében fogok feltűnni. Az irodalom sokkal fontosabb, mint a jó hírnév. Ez a konfliktus főleg a második könyvben válik nyilvánvalóvá: tolom a babakocsit, úgy érzem, nem vagyok elég férfias, hogy ez az egész valami nagyon is feminin. És ez rosszul érintett. Jó, de akkor mitől lesz férfi egy férfi és apa egy apa? Mitől más most, mint egy generációval ezelőtt? Skandináviában sok férfit foglalkoztatnak ezek a kérdések, és országonként változik, mi az erre adott válasz. Svédországban például szétszedtek a feministák, mert le mertem írni, hogy milyen unalmas a gyerekek gondját viselni. Már azt arculcsapásnak vették, hogy leírtam: igazi férfi akarok lenni. Ez volt a svéd reakció, míg Norvégiában egészen máshogy álltak hozzá ehhez.
MN: Mindenki lenéz mindenkit – ez is kiderül a könyveiből: a svédek lenézik a norvégokat, a norvégok pedig az északnorvégokat.
KOK: Mi, norvégok, mindig is ájult tisztelettel néztünk a svédekre. Hiszen nekik volt popzenéjük, sportsikerük, irodalmuk, Bergmanjuk, míg mi van nekünk? Semmi. Ez volt az alapérzés. Igen, írtam erről is, a Norvégiából Svédországba költözésemről, arról, hogy milyen érzés lenézettnek lenni, hogy a svédeket mennyire nem érdekli, mit mond egy norvég. Ugyanez a helyzet az Egyesült Államok és Kanada, az írek és az angolok között is. Nyilván Magyarországnak is van olyan nagyobb szomszédja, amelyikkel szemben erős kisebbségi érzést táplál. És igen, Norvégián belül hagyományosan az északiakat nézte le mindenki, ám most a hierarchia legalján a bevándorlók állnak.
| ||
MN: Az a fajta kitárulkozás, amit a Min Kampban tökélyre fejlesztett, a stand up komikusoknál szokás, igaz, az ön álláspontja inkább egy stand up tragikuséhoz közelít.
KOK: Ők is a saját élményeiket használják, akárcsak én, mindenféle kozmetikázás nélkül. Az emberi hülyeség mindig komikus, az ember alapvetően komikus teremtés. Emlékszik Seinfeldre, az amerikai komikusra? Azt mondta a saját tévésorozatáról, hogy az nem más, mint egy show a semmiről. Ezt én is el tudom mondani a Min Kampról. Ez is a semmiről szól. Csak míg Seinfeldnél a semmit a humor oldja, az én semmimből hiányoznak a poénok. Amúgy nem nagyon követem az amerikai stand upot, tévét sem nagyon nézek. Egyetlen humorista kedvencem van, egy norvég, szóval máshol aligha ismerik. Harald Eiának hívják.
MN: Az apja alakja uralja a regényfolyam első kötetét, Hitler pedig az utolsót. Így jött ki a lépés vagy ennél azért többről van szó?
KOK: Hitlerről pont úgy próbálok írni, ahogy az apámról. Mindkét esetben azt próbálom megérteni, hogy miként lett belőlük az az ember, akivé végül lettek. Család, kulturális háttér, ilyesmikre gondolok. Hogy kik alakították a személyiségüket. Kik és mik alakították Hitler személyiségét, miként jutott el ő és az egész generációja oda, ahová. Íróként Hitlerben ugyanaz érdekel, mint saját magamban, a gyerekeimben vagy az apámban. A személyiség alakulása.
MN: Egy interjúban arról beszélt, hogy a nácizmus jó és rossz oldaláról is akart írni. Elárulná, mi volt a jó?
KOK: Itt ez a csodás ország, Németország, nagyszerű írókkal és zeneszerzőkkel, és mégis maga alá gyűrte a nácizmus. Valami csak volt benne, amiről a németek azt gondolták, hogy attól jó lesz nekik. Ez a valami a „mi” egysége, a többséghez való tartozás volt. De hát nem ez történik mindig, amikor válságba kerül Európa? Az első dolog, ami megtörténik, hogy erőre kapnak a nacionalisták, akik egyfajta közös, kollektív identitást kínálnak. Nagyon is emberi reakció, könnyű azonosulni vele. Szerintem nem árt ezt megérteni, akkor talán legközelebb elkerülhető lesz.
MN: Hitler mellett Breiviknek is jelentős terjedelmet szentel a Min Kamp zárókötetében.
KOK: Elmondom az események kronológiáját. Az első másfél évet azzal töltöttem, hogy magamról, a saját életemről, a saját kultúrámról írtam. Aztán fél éven át Hitlerről írtam. A mészárlás akkor történt, amikor a végére értem Hitlernek. Breivik itt történt az én időmben, az én életemben, az én kultúrámban, mondhatni, az orrom előtt. A nácizmus megértése három generáció óta folyik, de amit Breivik tett, azt itt és most kellett valahogy megérteni. Ahogy az egyre gyakoribb iskolai lövöldözéseket, a terrortámadásokat is. Ez persze nem feltétlenül az író dolga, de hát én épp olyan író vagyok, akit ezek rendkívüli módon érdekelnek.
MN: Említette, hogy Breivik manifesztumában olyan gondolatok is szerepelnek, amikkel akár ön is egyet tudna érteni. Elég zavarba ejtő tapasztalat lehetett.
KOK: Mindig ugyanazt teszem, igyekszem a másik helyébe képzelni magam, megkeresni az azonosulási pontokat. Amikor elolvastam Breivik kiáltványát, sok mindent találtam benne, amiket akár én is mondhattam volna, ettől azonban még nem leszek tömeggyilkos. És náci sem leszek attól, ha elgondolkozom bizonyos dolgokon, amiket Breivik a kiáltványában állít. Így dolgozom: megpróbálom megérteni, mi történik. Meggyőződésem egyébként, hogy Breivik tettének semmi köze a politikához. Nem politikai, hanem személyes indíttatásból cselekedett. Csakis magáért tette, amit tett. A politika csak körítés volt, ürügy. Breivik radikalizálódása, úgy látom, semmi másról nem szólt, mint magáról Breivikről.
MN: A Min Kamppal, már magával a címadással is, elég alaposan bemutatott az irodalmi hagyományoknak. Zenészként is ennyire bátor, vagy a dobok mögött azért megalkuvóbb?
KOK: Odáig azért nem mennék, hogy zenésznek hívjam magam. Én csak egy mezei hobbidobos vagyok egy hobbizenekarban, ami iskolai bandaként indult. Nem a kifinomultságunkról vagyunk híresek. Ha játszunk, az nem több örömködésnél. Mivel semmiféle érzékem nem volt a zenéhez, ezért lettem dobos. De a szívem az írásban van, és nem a dobolásban. Fapados dobos vagyok, aki megragadt az alapoknál.
MN: A Min Kamp bevételeiből egy könyvkiadót is alapított. Ez azt jelenti, hogy sok elvesztegetni való pénzre tett szert?
KOK: Valóban sok pénzt vesztettem rajta, öt éve égetem a pénzt a könyvkiadással, úgyhogy el is fogyott az elkótyavetyélhető keret. Örömmel tettem, amit tettem, úgy éreztem, mások könyveinek kiadásával valamit visszaadhatok az irodalomnak, ha már annyit kerestem a saját könyveimmel.
MN: Az első kötetnél engedélyt kért a benne szereplőktől, hogy használhassa a valódi nevüket. Mind a hat kötetnél megtette ugyanezt?
KOK: Igen, mindegyiknél. Egyébként majdnem mindenki a saját nevén szerepel. Néhány nő az életemből más nevet kapott, és a családom egyes tagjai is, ám mivel csak egyetlen olyan család él Norvégiában, amely a nevemet viseli, mindenki tudja, ki kicsoda. A névváltoztatás része volt az egyezségnek. Amikor a családom elolvasta a könyvet, perelni akartak, de végül belementem, hogy a kérésükre néhány dolgot megváltoztatok a szövegben. Így történt, hogy Gustav nagybátyámat immár nem Gustavnak hívják a szövegben.
MN: Proust neve mindig felmerül, ha a Min Kamp irodalmi elődei jönnek szóba. Készült olyan interjú önnel, melyben Proust nem szerepelt?
KOK: Alig. Egy kicsit ciki is már ez a Proust-dolog, de mit tegyek, csakis én tehetek róla. Magamnak kerestem a bajt.
MN: Egy amerikai magazin felkérésére készített két párhuzamos listát: az egyik olyan dolgokat tartalmazott, melyekért érdemes élni, a másik olyanokat, amiktől az ember legszívesebben főbe lőné magát. Említene néhányat közülük?
KOK: A projekt kicsit kinőtte magát, most már 260 szócikknél tartok, ami négykönyvnyi anyag. De az elején még nagyon egyszerű kis lista volt: nők, háború, szerelem, szex, csupa ilyesmi.
MN: Gondolom, a nők a pozitív, a háború a negatív serpenyőbe került.
KOK: Rosszul gondolja. A nők mindkét kategóriába bekerültek.
MN: Meddig tudja megállni, hogy ne folytassa a hat kötetnél abbamaradt nagy művet?
KOK: Itt ez az új, négykönyves vállalásom, egyelőre a harmadiknál tartok, Tavasz a címe. Ez is rólam és a családomról szól, de más hangnemben, mint a Min Kamp. Persze minden mindennel összefügg. Ha ezzel megvagyok, végre elhagyom a saját életemet, és fikciót fogok írni. Túl kell lépnem magamon, ideje valami mással foglalkoznom. És a dohányzásról is le kell szoknom. 40 szál egy nap – ez így nem mehet tovább.
| Magyarul Megkérdeztük a Magvetőt, várhatjuk-e a Min Kamp hátralévő öt kötetének hazai megjelenését. A válasz megnyugtató: Knausgård nem marad egyhatod könyves szerző Magyarországon, a kiadó a teljes sorozat megjelentetését tervezi. Mivel mi azt tapasztaltuk, hogy az első lefordított kötet nem rázta meg alapjaiban sem a magyar szakmát, sem a közönséget, vagyis a külföldön több helyen detektált Knausgård-jelenség nálunk nem tapasztalható, ezért arról is érdeklődtünk náluk, szerintük mi lehet ennek az oka. A kiadó úgy látja, jó volt a könyv fogadtatása, de mivel a magyar pletykaéhséget nem elégíti ki, Knausgård mesélő kedvének kell működnie, vagyis pusztán annak kell hatnia, hogy jó olvasmánnyal van dolgunk. |
Az interjú elkészítésében közreműködött: Greff András.
