Amennyiben az irodalomértők egy része a különböző hagyatékokból előkerülő szövegek megjelentetésekor a szerzői méltóság és az önkényes utókor "vitájában" viszszatérően az előbbinek az utóbbival szembeni kiszolgáltatottságát és védtelenségét hangsúlyozza, Petri György posztumusz műveinek kiadásakor csak a legrigorózusabb moralisták emelhetik fel Horger Antal után szabadon és feddőleg a mutatóujjukat. Mert komoly érvekkel támasztható alá, hogy a fennmaradt jegyzetek, hovatovább a sajtcédulák nála a költészet "mezőnye". "ÉSzámomra a személytelenség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek életanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyiség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk vesztett töredékké válhatnak" - írja Petri már a legelső publikált bemutatkozásakor. "Petri - szándéka szerint - túllép a személyességen, hogy megmentse azt" - kommentálja Várady Szabolcs a fenti sorokat. És - bővíthetjük tovább a mondatot - ezzel idejekorán megragadja az általa "bejelentett" lírai fordulat paradox karakterét. Az idézett két mondatban ott sűrűsödik a szellemi-költői attitűd, amely implikálja a József Attila-i hagyomány megújíthatatlannak ítélt befejezettségét, vagyis a költői szerep áthangolásának elkerülhetetlenségét, egyben a mára közhellyé válásig ismert szakítás poétikai nehézségeit. Petri költészete innentől a felvázolt "diskurzushelyzetben" kísérel meg egyensúlyt teremteni az alanyiság és a reflexivitás között, nekiveselkedni a saját maga által kitűzött poétikai program beteljesítésének, amely a személyről tárgyszerűen, a tárgyról személyesen kíván szólni; megfejelve mindezt azzal, hogy a két jelölőnek végtére ugyanaz a jelöltje - ugyanaz a személy.
"Én tehát egyszerűen ábrázolom egy a magányba belekényszerített, a hétköznapi élet személyes dolgai közé visszaszorított egyén életproblémáit. És mivel egész 'filozófiám' és legspontánabb önzésem szerint egy ilyen élet torz, üres, boldogtalan - tehát egy torz, üres, boldogtalan egyént ábrázolok - akinek egyetlen megőrizhető képessége, egyetlen magmaradt fegyvere: helyzetének tudata; ezért válik centrálissá az undor és önmegvetés az utolsó időszak verseiben. És ezért alkotják verseimet kizárólag egy értelmiségi felbomló életének motívumai, mert kizárólag ilyen életekkel vagyok és lehetek kapcsolatban" - írja, folytatja Petri 1973-74-ben, kézzel írt feljegyzésében (kiemelések az eredetiben). A mondatokban a mostani kötet gondolati hálójának egyik vezérmotívuma érhető tetten, a költő ambíciója, hogy líráját minduntalan újraértse, verseihez - akárha költőként önnön verstárgyaihoz - a személyes-személytelenség diszpozíciójából közelítsen. (Ennek végsőkig feszített stádiuma a Magyarázatok P. M. számára című, saját verseit elemző ciklusban teljesedik ki.) Petri majdhogynem megelőlegezően parafrazeálja Esterházyt: a "hely, ahol vagyok" rögzítési kísérletének, a tisztázás vágyának, a korlátok és lehetőségek analitikus felmérésének perspektívája teremti meg a nyelv hitelességét. Petri ebben és elsősorban ebben jelent cezúrát a magyar líra történetében. Ez a személyiség és a hagyomány, a személyiség és a történelem relációjában felvetett probléma, és a kérdésre adott válaszok teszik szinte az elvszerűség kritériumainak is eleget tevően konzisztenssé Petrit. Szándékosan maradt le a mondat végéről a műveit, költészetét, gondolkodását stb. "toldalék", mert épp a tárgyazandó könyv, amely végérvényesen bizonyítja, hogy Petrinél mindez egy, egy névben mint individuális metaforában összpontosul. Naplói és "egyebei" legkézenfekvőbben a Petri-költészet hinterlandjaként láttathatók, de sokkal inkább a költőileg megformált matériát körülölelő életvilág összességeként, művészetének közvetlen anyagaként.
Alig vannak tehát mellékvágányok, jelentéktelen elágazások, az aktuális mindennapiság esetiségében megrekedő zárványok; majd' minden a csak egy személy helyét körülíró pozíció felé gravitál, amelynek "helyrajzi száma" bár megadható, ám a terület "tulajdonosa" nehezebben megnevezhető. Petri ugyanis alapjaiban hárítja el az önazonosság-képzés hagyományos (pszichológiai, élettörténeti stb.) lehetőségeit, voltaképp szembemegy azokkal. "(É) mert hogyan lehetnék én büszke olyan teljesítményekre, amelyeket mások szorgalma, tehetsége, erkölcsi ereje hozott létre?" - írja egy Lukács György egyetemességét kibontó vitairatában (31. o.). A marxista időszakban született szöveg filozófiailag konvergál a marxi radikális hagyománykritikával, egyidejűleg mintegy előkészíti a Marxnak (Lukácsnak) búcsút intő Petri későbbi korszakát. Helyesebben: épp ez a hagyománykritikai elem marad meg és húzódik végig a legtágabb értelemben vett életművön; a szubjektum önmeghatározási esélyeit abban az elméleti raszterben tételezi, amelyben sajátosan keveredik az egzisztencializmus, annak leginkább sartre-i otthontalansága, a marxi fogalmiság dialektikus személytelensége, a wittgensteini nyelvfilozófián nyugvó, angolszász analitikus gondolkodás objektivitásigénye és a protestáns etika liberális politikafilozófiai meghoszszabbításának normativitása. "Nem tagadom, hogy álláspontom szélsőségesen individualista és vegytisztán liberális, amennyiben világosan azt állítom, hogy identitásom rám és csakis rám tartozik, ugyanúgy magánügyeim, mint vallásos érzületem vagy nemi vonzalmaim. (É) Önazonosságom elfogadása pedig abban áll, hogy reggelente a nyitott ablak láttán nem az jut eszembe, hogy ki kellene ugrani rajta, csak az, hogy becsukjam, mert a friss levegőből is megárt a sok" - olvasható a Beszélő egyik 1995-ös számában (175. o.).
A vázolt szellemtörténeti vonások mentén kontúrokat kapó képen egy boldogtalan tudat archeologikus portréja jelenik meg, a kietlenségnek, a fel-feltörően az önelvesztés örvényével fenyegető öngyűlöletnek a természetrajza; pusztán filozófiai, illetve költői tradíciók közötti választások konstituálta individuum száraz monodrámája, másképpen: filozófiai Bildungsromanja. Nem kétséges azonban, hogy miközben Petri a kimondottan személyes, intim, különösképpen és elsősorban a magánéleti-párkapcsolati viszonyaiban - főként a Naplók tanúsága szerint - rendre alulmarad, vereségeinek tapasztalatát nem az önsajnálat érzelgős regiszterein szólaltatja meg, hanem az élményanyagot - miképp Radnóti Sándor erre felhívta a figyelmet - az "elkárhozott költő" szerepmítoszába formálja át, az általa amúgy épp költői szerepvállalásában elvetett Ady figurájának egy markáns arcélét ironikus távolságból reanimálva. Önmagához való viszonyát ebben a kontextusban így foglalja össze: "Apai mivoltom sem játszik bele annak eldöntésébe, hogy Alizzal fenntartom vagy beszüntetem-e az érintkezést. A gyereknek eddig sem voltam realiter az apja, és meggyőződésem, hogy hiányozni sem fogok neki. A vérségi kapcsolat számomra sosem jelentett semmit, sem elődeimmel, sem pedig lehetséges utódaimmal kapcsolatban. Más kérdés, hogy sokáig lesznek nosztalgiáim Aliz után. Ez sem határoz meg semmit. Mindig nehezen veszem tudomásul életem egy darabjának múlttá-levését, tehát ez puszta karakteradottság. És egyáltalán nem hiszem, hogy az embernek a jellem lenne a sorsa." (Kiemelés az eredetiben.)
A fentiekkel együtt nem mulasztható el annak hangsúlyos megjegyzése, hogy Petri hibernált belvilágába az "eresztékeken" át beszivárog az elvágyódás reflektált, ám egyértelmű szívhangja, valamely végig elfojtásra és megformálatlanságra ítélt érzemény, amelynek kezelhetetlen mélységét Petri a legtöbb esetben eltakarja, lefedi. A Moszkvában tett látogatását megörökítő passzusok egyikében a GUM áruház játékosztályát érintő sétájáról például így ad számot: "Azt furcsa mód élveztem, talán azért, mert emlékeztettek az én gyerekkori játékaimra, és ott meglepő sokféleség volt, és nekem ezek a játékok máig kedvesebbek, mint ezek az elektronikus csodákÉ"
A "Petri Négy" tehát alkalmat ad az alak jellegzetességeinek továbbgondolására, annak a személynek a "megérintésére", aki - bármenynyire is tiltakozott ellene - egy korszakos szubkultúra kulcsfigurája volt, magán hordozva annak öszszes attribútumát. "Amit nagyon nem tudok elfogadni az Örökhétfőnek a recepciójával kapcsolatban, az a Radnóti Beszélő-beli kritikája volt, ahol ő azt mondja, hogy ez tudatosan egy szubkultúra képviseletének a reprezentatív darabja. Ez filológiailag sem stimmel, mert a kötet be volt adva a szépirodalmihoz, én ezt úgy írtam meg, mint egy profi író, egyáltalán nem gondoltam, hogy valamilyen célzott csoporthoz szólna, vagy annak a képviselete lenne" - méltatlankodik egy helyütt. Holott, ha máshonnan nem, kedvenc Wittgensteinjétől tudhatna a nyelvjátékok és az életformák szoros egymásrautaltságáról, és azt is tudhatná, hogy a szerzői szándék és a megvalósulás, az intenció és az interpretáció legalábbis nem mindig esik egybe. Ráadásul a korábbiakban már idéztük az ezúttal ide is illő szövegrészt: "És ezért alkotják verseimet kizárólag egy értelmiségi felbomló életének motívumai, mert kizárólag ilyen életekkel vagyok és lehetek kapcsolatban."
Amennyiben Radnóti megállapítása természetesen nem is írja le teljes terjedelmében Petri költészetét, ez a kötet felerősíti a kijelentés akcentusait; a szovjetizált Kelet-Európa entellektüeljének mentális életgyakorlata és stratégiája elevenedik meg a lapokon. A prózai kísérletektől kezdve a már említett Magyarázatok P. M. számára ciklusig, Martinovics-drámától Brecht-elemzésig húzhatók az ívek. Hajnóczy-áthallásokkal a próza esetében, Gramsci-, Max Weber-, Marx- és Lukács-idézetekkel a saját versek értelmezésekor. Alkoholista vallomással és makacs-egyenes politikai állásfoglalásokkal. Mindent összevetve: az életműsorozatot záró kötet magában foglalja a Kádár-kori értelmiség egyik, ha nem a legjelentősebb vonulatának történetét, a Lukács-iskolából kiiratkozott, annak alapvetéseitől eloldozódott és világképileg individualizálódott, ám bizonyos észjárásbeli, fogalomhasználati gyökereitől végérvényesen elszakadni mégsem tudó, bizonyos hagyományrétegekbe ágyazódott, ugyanakkor legszemélyesebb élettörténeteiben elszigetelődött, mindenekelőtt saját magával szemben magára maradó figura szarkasztikus és fájdalmas, szeretnivaló és hideglelős önarcképét.
Szerkesztette: Lakatos András, Réz Pál, Várady Szabolcs. Magvető, 2007, 861 oldal, 3490 Ft
