"Így nem vagyok hajlandó élni" - Barnás Ferenc író

Könyv

A szép és a groteszk közelségének jellemzően kelet-európai hagyományát ünnepelte a The Times, mikor A kilencedik című regénye megjelent angolul. Új könyve kapcsán a személyességről, a személyiségről és az öngyilkosságról kérdeztük a rendkívül ritkán nyilatkozó írót.


Fotó: Sióréti Gábor

Magyar Narancs: A Másik halál a negyedik regényed, mely a fülszöveg szerint egy regényciklus befejezése. De lezárható-e a ciklus, ha ez a te eddigi teljes életművedet jelenti?

Barnás Ferenc: A lezárást szabadon kell értelmezni. Amikor egy éve befejeztem a könyvet, úgy gondoltam, le tudom zárni mind tematikájában, mind nyelvi megoldásaiban ezt a viszonylag homogén mezőt körüljáró ciklust. De valóban: van, amit egyszerűen nem lehet lezárni, olyan kérdések, amiket újra meg újra kénytelen vagyok feltenni magamnak. De a Másik halálban mindhárom eddigi kötetemre találhatók direkt és indirekt utalások, tematikus kapcsolódási pontok, bizonyos dolgok kifordítása, továbbépítése vagy visszavonása - tehát valamiféle összefoglalás ez. Nem árulok el nagy titkot, hogy ebben többféleképpen lennék személyesen is érintett, miközben én természetesen az önéletrajzi olvasattól azért igyekszem távol tartani magamat.

MN: Az új regény mentalitásában, világképében folytatja az eddigieket, miközben mintha még kíméletlenebb lenne, még szárazabb és kérlelhetetlenebb a bomlás, a neurózis ábrázolásában. Mintha már nem is küzdene ezekkel, hanem csak konstatálná a pusztulás és a magány legyőzhetetlenségét.

BF: Nem is annyira a konstatálás a lényeges, mint inkább a jelenség szakszerű feldolgozása. Szakszerűn az irodalmit értem, nem annyira a pszichiátriai-neurobiológiai feltárást, holott azt is gondolom, hogy az ilyen tudományos megközelítésre is nagyobb szükség lenne, mint ahogy szerencsésebb országokban erről egyre több szó esik. Én arra törekszem, hogy az olvasó minél jobban bele tudjon helyezkedni ezekbe a pozíciókba, ehhez pedig érzésem szerint a nagyobb távolságtartás kellő segítséget tud nyújtani. Mintha ebben a távolságban a személyesség is átélhetőbb lenne. Nyelvi szinten pedig az érdekelt, hogy ha most ennek ismét nekifutok, hogyan tudom az eddigieket folytatva az eddigieknél jobban megírni ezeket a kríziseket.

MN: A személyiség nálad mindig nagyon különösen épül fel, mintha folyton a pusztulás felől lenne csak megragadható.

BF: Az ember számára - különösen ötven felett - az a kérdés, hogy mitől személyiség a személyiség, és ez hogyan ragadható meg irodalmilag is érdekesen. Közben minél élesebb helyzetekbe kerül az ember, annál különösebb elmozdulásokat képes produkálni. A személyiség megtörése, az egyenes vonalúság felbomlása meggyőződésem szerint nem feltétlenül összeomlás, hanem a személyiség épülésének lehetősége is, ami mindenképpen változást jelent, mindenképpen küzdelmet jelent, és azokkal a kérdésekkel való szembenézést, amikre senkinek nincsenek válaszai, még az irodalomnak sem. Ha egy psziché vert helyzetben van, akkor - én ezt tapasztaltam - az orvosok nem nagyon tudnak segíteni, viszont ha az alábukás helyett mégis megpróbál az adott személyiség felfelé törni, ráadásul egy olyan közegben, ahol a pusztulásnak, a betegségnek van valami mítosza, akkor ebből a dinamikából kialakulhat valami egészen egyéni jellem. Ezt a dinamikát persze az írónak kell megadnia.

MN: Van az alakjaidban valami érdekes kettősség, nem hajlandók betagozódni, ugyanakkor szenvednek is ettől.

BF: Igen, én azt mondanám, hogy egyszerűen gerincük van - és közben persze valami megátalkodottság is bujkál bennük. Itt egyfelől szabadon működő hősök vannak, másfelől meg erősen konstruált alakok, olyan emberek, akik még legyőzöttségükben is szabadok tudnak lenni. Persze egyikük megőrül, másikuk öngyilkos lesz, ennek ellenére van egy olyan ethoszuk, ami miatt valódi, mély figurákká tudnak válni.

MN: De közben mintha az öngyilkosság lehetősége folyton ott lebegne körülöttük.

BF: A regénynek ez fontos kompozitorikus eleme, ami bizonyos ritmust ad az eseményeknek. Több öngyilkossággal is találkozunk, de van a háttérben egy jellegzetes figura, akinek az öngyilkosság teszi lehetővé, hogy nagyon erős kérdéseket tegyen fel. Ezek a kérdések mindig bennünk motoszkálnak, de nem minden helyzetben vagyunk képesek feltenni őket. Mit kezdhetünk, mondjuk, a tömegmészárlások tényével, legyen az a holokauszt vagy a boszniai népirtás? Ráadásul ebben a regényalakban van valami gyermeki egzaltáltság, hogy úgy szeretne élni, akár a legtisztább gondolat. Hozzá kell tenni, hogy ennek a hősömnek az öngyilkosságát megelőzi egy korábbi ideg-összeroppanás, aminek az alapja egy kis epizód a dél-afrikai apartheid rendszerből.

MN: Ez a regény egyik kulcsepizódja, ráadásul ezzel kapcsolatban említődik meg Kurt Tucholsky is, aki miután emigrált a náci Németországból, úgy aposztrofálta magát, mint "abbahagyott német", illetve "abbahagyott író", később pedig szintén öngyilkos lett. A német figurád dél-afrikai traumája is olyan pillanat, ami után a személyiség nem folytatható.

BF: Ezek szörnyű intellektuális választások, amikor azt mondom, én így nem akarok sikeres lenni, én így nem akarok karriert, családot építeni. Az más kérdés, hogy ezek az emberek nemcsak ráfáznak, de az életük is rámegy. Ugyanakkor ezek azért átgondolt etikai, esztétikai, morális őrlődések utáni döntések, amik oda vezetnek, hogy kijelentsem: én így nem vagyok hajlandó élni, még a legjobban működő társadalomban sem.


Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.