Ami esendő benne
A néző, akárcsak a Gályanapló, az Én-állítás egyszerre egzisztenciális és művészi, megoszthatatlanul személyes gyakorlatsora. Az utóbbit a Kádár-korszak egyik legjelentősebb etikai és esztétikai traktátusává emelte a sajátos kertészi írástechnika: a töredezett, körkörös, többnyire rendkívül absztrakt, paradox bölcsességekből építkező vallomásosság. A Gályanapló vallomásai az esztétika tüzében végzett etikai tisztítógyakorlatok. Kíméletlenül gunyoros, szofista antifilozófia – az ellenállás iskolapéldája a magyar gondolkodás legnagyobb figurái közül is többeket felemésztő, kilátástalan világban. A Gályanaplóban morális és egzisztenciális kérdés, hogy képes-e a beszélő önmaga autentikus, a világtól érintetlen, titokzatos képmásának kiállítására. A gályázásba csak olykor, fuvallatszerűen szabadul be a külvilág. Ilyenkor felszikrázik a derű: a fák a távolban, egy alak a villamoson, egy szigligeti éjszaka, csöndes séta a hóban. Hogy aztán a boldogság felett érzett romantikus bűntudattal térjen vissza önmagához, ebbe a sűrű, keserű, sötét magányba, s rója tovább önmagába hurkolódó, fojtogató köreit a gondolatai teremtette „roppant tájon, ahol lehetetlenség kiismernünk magukat” (Wittgenstein, éppen Kertész fordításában).
A néző nem a Gályanapló nagyvonalúan önpusztító módján megterhelő. A nézőt többnyire olyan érzés olvasni, mint egy magányos szomszéd lichthofon átszűrődő, olykor briliáns, máskor elkeserítően rosszhiszemű dühöngését kihallgatni.
Mielőtt idézetekkel igyekeznék alátámasztani sommás ítéletem, szeretném jelezni, hogy A néző mélypontjait választottam ki. A szöveg ugyan telis-tele van a rögtön idézendőknél nem sokkal ízlésesebb szövegrészekkel, ezek mellett azonban tartalmaz jó néhány, Kertészre jellemzően mélyenszántó meglátást is. Ezeknél a bölcselkedéseknél is fontosabbak az első felesége haldoklását és halálát jelen időben végigkövető, Kertész magánéleti prózájának legszebb pillanataihoz méltó bejegyzések. A mintegy huszonöt-harminc oldalon átnyúló, sok romlásról és kevés, akkor is csak minimális reménnyel kecsegtető javulásról beszámoló passzusok során a szöveg beszélője levedli a közhelyes önsajnálat manírjait, és – végre – egy másik emberi lényre figyelő, a társ leépülésén és fájdalmán megrendült, a saját szánalmas tehetetlenségén dühöngő figuraként jelenik meg. Kertész egyik legfőbb kérdése az „élni vagy írni?” ekkor, a haldoklás végigkövetésekor konkrét jelentéssel töltődik meg, s a napló életre kel. A lelki restség és a depresszió nem a saját életmű megalkotását, hanem a társ megsegítését akadályozza, a boldogságra való képtelenség pedig nem a művészi alkotás patetikus előfeltételét, hanem a közös boldogságra és az élet megosztására való képtelenséget, a szeretetre való alkalmatlanság feletti kétségbeesést takarja. Végre beláthatóvá válik az is, miféle egzisztenciális problémát okoz Kertész számára az életműve lényegét alkotó, hiperreflektált öntudat. Érzi, hogy a folyamatos önvizsgálat és állandó kételkedés miatt az empátiája minduntalan leblokkol. Képtelen az önmagától elvártak teljesítésére, mert saját magát, önnön távolságtartó, az önanalízisre trenírozott lényét kellene felszámolnia a helytállás érdekében. Ezeken az oldalakon mutatkozik meg a cinikusan gunyoros beszélő megejtő, mert ismerősen emberi, kisszerűségében is méltóságteljes szeretetéhsége és szeretetre való képtelensége. Akkor járunk el igazságosan, ha az alábbi szövegrészeket az ebből a történetből kirajzolódó esendő figurát szem előtt tartva olvassuk. Ami nem egyszerű.
Sáremberek között
Kertész észjárása – akárcsak a számára példamutató gondolkodók, Schopenhauer, Wagner, Spengler vagy az Ecce Homo Nietzschéje, a Doktor Faustus Thomas Mannja – meglehetősen sötét világot körvonalaz. Ezek az észjárások keveset tudnak a felszabadultságról, az odaadásról, a művészet tragédián túli regisztereiről vagy a másik iránti figyelemről, de döbbenetesen sokat tudnak bűnről és bűntudatról, hűségről és árulásról, szorongásról és halálról, és mindenütt politikai és kulturális hanyatlást vizionálnak. Kertész esetében a tömegemberek okozta fertő („ürülék és pusztulás”) legkésőbb a hatvanas évek óta tart, nem csillapul, sőt, mindig akkor tűnik a legelvetemültebbnek, a legalpáribbnak, a leginkább visszataszítónak, amikor a beszélő éppen szóba hozza.
A következő bejegyzés a délszláv háború idejéből idéz fel egy történetet. „…politikai programba csöppentem: egy sátorponyva alatt a szélben, az esőben egy, a múltból itt maradt, ismert kommunista figura tartotta pacifista szónoklatát; húsz-harminc ember gyűlt össze a téren. Ez a kopasz kis zsidó szónoklás közben öngerjesztéssel hirtelen indulatba jön, s tekeregni kezd, mint egy kígyó vagy mint egy giliszta inkább, amelyre ráléptek. Valaki megjegyzi mellettem: minden mozdulatával Karl
Liebknechtet utánozza. Undorító fráter lehetett. A kommunista stílus, ez a szabadjára engedett rabszolgaindulat; a legrosszabb fajta a rabszolgák, a magukat proletárnak álcázó, megfeneklett kis értelmiségiek indulata. Ők azok, akiket minden formában megtalálni, ők a nácik és a gyilkos pacifisták is, ők a modern civilizáció hajóján rohangáló patkányok, amelyek szétrágják a tartóköteléket, az eresztékeket és mindent, ami rágható és pusztítható, amíg a hajó el nem süllyed. (Talán ők voltak Rómában az első keresztények, amíg azután az ügyes politikusok és egyházalapítók fel nem építették rajtuk, e hústömegen, az uralmukat? De nem, hisz abban mégiscsak volt valami nagy kreativitás, míg ezek itt az ideológiáikkal csak pusztítani tudnak.)” A szavak önfeledt karneváljában náci és zsidó, kommunista és gyilkos pacifista (!), keresztény, kígyó és hústömeg tetszőlegesen behelyettesíthető lesz egymással; az előző évszázadok összes borzalmas kreatúrája, a mindenkori paranoiások fő célpontjai mind összegyűlnek ebben a mitikus Gonosz megtestesítőiről szőtt vízióban.
A beszélő a kilencvenes évek „tömegembereivel” (A néző további terminus technicusai szerint ún. sáremberekkel, patkányokkal, hangyaemberekkel, majmokkal) szemben néha egészen megbocsátó hangot üt meg: „mindenkinek tudnia kell a maga bűnét, s elvállalnia annyit, amennyit elvállalni képes; a legtöbben semmit sem fognak vállalni, s ebben nem szabad őket háborgatni. Ezek az emberek azonban a saját életükből sem kérnek részt, mert gyengék és gyávák ahhoz, hogy megéljék az életüket és a halálukat, az emberi sorsot; ezek az emberek… eltűnnek nyomtalanul, csupán néhány fizikai-biológiai törvényszerűségnek köszönve a létüket, mint ahogyan felbukkantak.” Megtudjuk, hogy „valami gépi és high-tech hangyatársadalom van kialakulóban, amelynek talán valamiféle spártai morálja lesz.” Nem tagadva, hogy bőven van baj a késő kapitalizmussal, mégiscsak meglepő arról olvasni, hogy a romlás pont most tetőzik. Ha egyszer most bújnak elő a sár- és hangyaemberek, mégis kik csinálták a holokausztot? A válasz nietzschei: „Nem a kiválóak, az életrevalók gyilkolnak és rombolnak – mert ők, a szőke bestiák, az übermenschek erre nem képesek: a szürke bestiák gyilkolnak, mert ők viszont egyébre se képesek.” Őrült érvelés.
Ráadásul Kertész meghökkentő meglátása szerint az sem zárható ki, hogy a pokol nem Auschwitz, hanem a kilencvenes évek közepének Budapestje. Amit a következő tanulságos történettel nyomatékosít. A Városmajorban járó-kelő elbeszélő fejéről egy esős, kora tavaszi délutánon lesodorja a kalapot a szél. Ahogy utánanyúl, ő maga is megbillen, majdnem elesik. A kép békességét a közelben csoportosuló munkások ördögi kacaja szaggatja szét: „Valóban mulatságos látvány lehettem, s hogy mulatságos látvány lett belőlem, az nagyjából az ő tevékenységük eredménye volt, mondhatni, a sáremberek szervezte sárélet sározott be engem is, egy idő után, ha engedek, kétségtelenül sárrá változtat. S miközben szemérmetlenül mulattak, arra kellett gondolnom, mekkora mulatságot okozna nekik, ha láthatnák kifordulni a beleimet, ha megvakíthatnának, ha férfiak végbelébe, nők hüvelyébe gumibotot nyomhatnának stb., tehát amikkel az ilyen sáremberek a sár mélyén, midőn az egész világot sikerül nekik ideig-óráig sárrá változtatni, szórakozni szoktak.”
Lehetne még ilyeneket idézni a kötetből. Szeretném jelezni, hogy érzésem szerint nem pusztán a mondatok alpári stílusa a fájdalmas, hanem az egész gondolatmenet közhelyessége. Fájdalmas, hogy a kívüllétét felsőbbrendűségre cserélő beszélő képtelen akárcsak a Városmajoron végigsétálni anélkül, hogy a sáremberek végbelekben turkászásáról fantáziálna; hogy milyen reflexszerűen nyúl a paranoia mindenkori retorikai eljárásaihoz – a másik a hibás, a másik a kártékony, a másik a rossz –; hogy önmaga artikulálásakor mennyire elkoptatott és kiszámítható, régről ismert narratív sémákra épít.
A kertészi írástechnikának ellenségekre, hanyatlásra, s – talán legfőképp – hatalmas kudarcokra van szüksége. Úgy gondolom, ez észveszejtően tragikus, de nem nagyszabásúan, wagneri, heideggeri, spengleri módon heroikus. Úgy tragikus, mint a nap mint nap megélt, apró-cseprő, nyomorúságos kis elbukásaink, a szeretetlenségünk, úgy tragikus, mint a depresszió, az empátiahiány és a mindennapi, művészileg megénekelhetetlen semmi kis magányaink.
Magvető, 2016, 320 oldal, 3990 Ft
