E sterházyval most megtörtént - megesett! - minden író rémálma; a valóság diadalmaskodott az általa fölépített fikció világán; apja, regényalakja elszabadult, kilépett a műből, és kimutatta egykori, eddig elképzelhetetlen valósága foga fehérjét. Másként: Esterházy apja most fölülmúlt minden képzeletet. Még pontosabban vagy egyszerűbben: Esterházy Péter művében, a Harmonia Czlestis című prózaszövegben megkoholt fikció valóságnak bizonyult, mostantól az apa nem regényalak, hanem valóságos személy. Esterházy legfőbb esztétikai ellenfele, a realizmus diadalmaskodott most könyörtelenül. Ám az író - végül, roppant művészi erőfeszítésekkel - kicsavarta kezéből a győzelmi zászlót, és vereségét a maga triumfálásává fordította.
Először is vegyük számba a kötet előszavában közölt tényeket: 1999 őszén Esterházy Péter elhatározza, hogy kikéri az esetleg létező aktáit a Történeti Hivataltól, hátha készültek róla is besúgói jelentések, noha a szíve mélyén alig hisz a dologban. 2000 január elején, miután befejezte és leadta Harmonia Czlestis című, hatalmas terjedelmű, nagyrészt édesapja életéről beszámoló, tíz éven át írt regényét, értesítést kap, ugyan fáradna be a hivatalba, lenne ugyanis számára valami. Az előszóban az író a hivatal vezetője és három hatalmas dosszié társaságában ábrázolja magát egy pénteki napon, 2000. január 28-án.
A besúgási szakember erősen kertel:
Esterházy Péterről nem sok anyag akadt, de van itt valami más, aminek bizonyára nem fog örülni; azzal a hirtelen szorongani kezdő író felé tolja a három aktacsomót, melyek együttesen feltehetően meghaladják a Harmonia Czlestis (a továbbiakban HC) terjedelmét. Most következik az írás nullpontja, kettős értelemben is: egyrészt ez lesz a kiinduló pillanat, a nulla a későbbiekben megírandó, a Javított változat címet viselő írás számegyenesén, másrészt az a pont, ahol voltaképpen megszűnik az írás, ahol elakad a fikció, ahol mindent elborít és bekebelez az úgynevezett valóság, amely mostantól nem hagyja, hogy ironikusan úgynevezettnek nevezze bárki is, legyen mégoly szövegközpontú az illető. Innentől igaz lesz Esterházy ifjúkori főművének első mondata: "Nem találunk szavakat." Innentől a fikció valósággá alakul, és ez a folyamat voltaképpen kivégzi az irodalmat. E pillanatot a saját súlyához mérten - azaz végtelenül eszköztelenül - írja le a stíluskérdésekben mindig is kényes ízlésű Esterházy: "a dossziét kinyitván, azonnal fölismertem édesapám kézírását." E mondat egyike lehetne a HC számozott mondatainak. Ám éppen az rémületes, hogy nem az. A HC-ben az író mindenféle szerepben elképzelte és ábrázolta apját, semmi nem szabott határt képzelőerejének, mindenki az apja volt, legyen bár férfi, nő vagy gyermek. És az összes más szerzőtől kölcsönvett szövegbe behelyettesíthető volt ez a kozmikus méretű apafigura. E patercentrikus világképben működött a szöveg, ment az írás, ment a másolás. Most elakadt. Mert spicli nem szerepelt a regényvalóságban, ez - mondhatni - az író legmerészebb álmában sem fordulhatott elő, vagy ha mégis, az persze koholmány lett volna, "literatúra". Most előkerült. A HC-ben, mint a valódi irodalmi műalkotások mindegyikében, minden koholmány volt,
valóságnak tetsző koholmány,
vérbeli irodalom. Most hirtelen kiviláglott, hogy nem minden szerep osztatott ki. Az egyik legismerősebb, legfamiliárisabb kelet-európai szerep játszó személy nélkül maradt. Most végleg bebizonyosodott a fikció koholmányszerűsége, ugyanakkor az is napvilágra jött, hogy az ott megformált fikció nem tartható fenn többé. (Vagy nem tartható fenn eddig ismert, a HC két borítója közé szorult alakjában.) A HC egyik feszültségforrása éppen az, hogy az ábrázolt apa valóságos, ám egyben fiktív is - noha a legkevésbé sem valószerűtlen. Mindenki tudta, hogy ez csak literatúra, csak "szép látszás", ugyanakkor a valósággal történő szembesítést még a "szövegirodalom" legelszántabb hívei sem kerülhették el; Esterházy Mátyás és "édesapám, Esterházy Mátyás" elválaszthatatlan ikerpárt alkotott a megformált fikcióban. Tudja ezt természetesen maga Esterházy Péter is, tudja, hogy apja valódi, eddig ismeretlen múltjának felbukkanása után a HC bizonyos értelemben olvashatatlanná vált, olvashatatlanná mint irodalmi mű. (Lenint parafrazeálva: az olvasók nem tudnak többé a régi módon olvasni, az író nem tud a régi módon írni.) Hiszen "édesapám" most lebukott, "dekonspirálódott", ahogy a Javított kiadás rémálomszerű rendőrzsargonjában mondják. Esterházy nyilvánvalóan úgy érzi, fennáll a veszély, hogy a HC megszűnik fikciónak lenni, dokumentum lesz belőle. (Ennek egyik megrázó jele, amikor megkapván a nyomdai levonatokat, az író keresgélni, szaglászni kezd a saját szövegében, vajon nincsenek árulkodó, az apja spiclimúltjára utaló jelek? A Javított kiadás 100-ik oldalától kezdve a saját besúgójaként olvassa a Harmonia Czlestis című regényét. Nyomasztó pillanat.) Ha ez igaz, a szövegeket újra kell írni, ki kell egészíteni, korrigálni kell. Többek közt erre utal a cím (és az alcím: "melléklet a Harmonia Czlestishez"). A "javított kiadás", ez a bibliográfiából jól ismert szakkifejezés most azt sugalmazza, hogy a HC tévedés volt, vagy legalábbis olyasvalami, amibe, különféle okokból, sok ferdítés, számos hiba csúszott. Egy hamis, elhibázott kiadás. Elírások maradtak a szövegben,
létkérdéssé duzzadó sajtóhibák
Az apja árulása miatt agyonkönnyezett szemében Esterházy számára most a HC pusztán egy nyolcszáz oldalas leiterjakab. Olyan elsietett edíció, mely komoly korrekcióra szorul.
Noha nyilvánvalóan fikcióról volt szó, a HC sikerét részben mégis az garantálta, hogy Esterházy emléket állított benne egykori édesapjának, és sokak - nem csak a barátok, ismerősök, családtagok - számára ez a valóságos-fiktív alak jelentette a könyv művészi aranyfedezetét. Hányan gratuláltak neki az apjáért, hányan mondták, hogy büszke lehet egy ilyen apára! És ilyenkor természetesen a valóságosra gondoltak, nem a mesealakra. Remek példája ennek a szerkesztőjével lezajlott beszélgetés. "Zs. finom irodalmár, soha nem jutna eszébe mondjuk összekeverni a szerzőt, az ént az elbeszélő énnel, mégis itt mindig az >>apámkitalálni, mi fikció, mi nem, és (számomra) megnyugtatóan sokszor mellétrafált." Esterházy, legtudatosabb íróink egyike, természetesen előre kisakkozta ezt a lehetőséget. "Azt tudtam, hogy sokan egy-az-egyben fogják olvasni, fikció-nem fikció határaival a szöveg folyamatosan és ordenárén játszik (dolgozik)." De ez a játék az őáltala ellenőrzött játék volt; munkája közben pontosan tudta, hol terül el a fikció és a valóság közti határsáv, hiszen részben nyilván ő maga hozta létre ezt az ingoványos határmezsgyét. Ám most, apja "lebukásával" kiderült, hogy tévedett, a valóság fölött nem gyakorolhatott esztétikai ellenőrzést,
a valóság nem nyelvi kérdés,
hanem - valóságos kérdés, úgyszólván. Aki kacérkodik vele, aki esztétikai gőgjében okosabbnak, kreatívabbnak hiszi magát nála, azt a realitás ördögien megbünteti. Esterházy azt hitte, ördöge van az irodalommal, ám a valóságban a valósággal volt ördöge. Talán hübrisz volt ez, talán párbajra hívása az Ördögnek - mert tökéletesen Isten nélküli világ az, amelyben az Apa besúgó lett. Új könyvében az író a lehető legnagyobb erővel és felelősséggel éli át hübriszét. Ezért a kétségbeesett morfondírozás: "nem kéne-e visszavonnom a HC-t". Aztán persze a lebeszélés: "Nem bírom, nem merem, nem akarom. Hazug volna úgy tenni, mintha ezen gondolkodnék."
Talán kitetszik az eddigiekből, hogy miféle küzdelmet folytat új könyvében Esterházy Péter. "Az önismeret pokoljárása" - szokta volt mondogatni Péterfy Jenő. Ha a művéért harcol, az életéért, a saját élettörténetéért, családja történelméért - és most különösen fontos a "história" szó, mely történetet jelent meg történelmet is egyben - küzd voltaképpen. ("Nem a nyelvemet veszítettem el, nem veszítettem el, hanem a nevemet, azt tényleg elveszítettem.") Hogyan oldható meg íróilag a megoldhatatlan emberi feladat? Magyarán: hogyan lehetséges esztétikai választ adni egy merőben etikainak tetsző kérdéshalmazra?
A Javított kiadás fényes választ talált. Mert minden látszat ellenére
eminensen szépirodalmi mű
ez a közepesen vastag kötet; nem dokumentumregény, nem magánfeljegyzések jól megszerkesztett halmaza. Persze az is, nem kétséges. Ám egyszeri, tökéletesen megismételhetetlen forma, unikális megoldás: valahol a fiktív olvasónapló és a valóságos glosszárium határán. Esterházy ezt is világosan látja: "Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom, meg azt, ez már következmény, hogy az ún. valóságot tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű. - A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból." Esterházy, finoman szólva, nem örül e helyzetnek.
Borúja legalább annyira esztétikai,
mint etikai jellegű. Mert túl azon a vérlázító, tökéletesen valószínűtlen tényen, hogy apja 22 éven át (!) besúgóként dolgozott a Kádár-szisztémának, hogyan is örülhetne a realizmus eme förtelmes diadalának?! "Ez a probléma, mint eddig még soha, itt állandóan visszatér: alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett."
Látható, mint a HC-ben, itt is valóság és fikció viszonya a perdöntő elem, a köztük lévő arányok kidolgozása az elsődleges esztétikai kérdés. Legelőbb arra szeretném fölhívni a leendő olvasók figyelmét, e non-fiction műben mennyire a saját eszközeivel dolgozik Esterházy. A kurta, a kiinduló helyzetet elmagyarázó Előszó után a kötet négy fejezetre oszlik, négy "doszszié"-ra, mert végeredményben ennyi került az író kutatói asztalára. Egy négykötetes történelmi saga apja tollából. Az eljárás, ahogy az apjától származó ügynökjelentésekkel dolgozik, már jól ismert Esterházy eddigi műveiből. Tökéletesen művészi, irodalmi eljárás ez. Két fő eleme egyrészt a másolás, másrészt a különféle szövegek szembesítése. Első lépésben az író kimásol bizonyos részleteket a jelentésekből; az Esterházy-próza egyik alapmozdulata ez.
A másolás most kettős jelentésében működik, egyrészt mint puszta mechanikus tevékenység, melynek legjelentősebb emlékműve, amikor az író egyetlen rajzlapra lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Most silányabb textussal szöszmötöl, apja "Csanádi" fedőnéven írt, felfoghatatlan spiclijelentéseit körmöli jegyzetfüzetébe. Ijesztő kép: irodalmunk egyik legszabadabb szelleme most gogoli aktakukacként vezekel. Mert aligha kétséges, hogy e másolásnak akad némi szerzetesi vonása, csakhogy a kolostor szakrális légterét a Történeti Hivatal fullasztó levegője váltja föl. Ugyanakkor mégis szent e kopírozás, mert az író voltaképpen apjáért gyakorol penitenciát. És megkísérli megalkotni számára a megváltást. Persze önmaga számára is dolgozik, mert neki is kijár egy kis üdvözülés. Ám ez csakis esztétikai lehet, mivel a diktatúra - több értelemben is - fölfüggesztette az etikát.
A másolás másik értelme ugyancsak Esterházy alapeljárásainak egyike: az úgynevezett vendégszövegek felléptetése. Csakhogy ezúttal kizárólag egy "Csanádi" nevű politikai pornográfszerző - történetesen az apja - műveit másolhatja leendő művébe. Az antirealizmusára híresen rátarti, fölöttébb finnyás írót ismét legázolja a realizmus diadala. Ám a másolás mellé ekkor társul az oly sokat emlegetett intertextualitás, a különféle szövegek szembesítése. Esterházy most apja szövegeit elemezi, kommentálja, próbálja elhelyezni a grammatikai térben. Ha belegondolok,
három szöveg feszül most egymásnak
e térben: az apa besúgójelentései, Esterházy ehhez fűzött kommentárjai, naplójegyzetei és a HC című regény, tágabb értelemben pedig Esterházy egész eddigi prózaműve. Szűk tér ez, melyben egymás torkának ugranak e szövegek; fullasztó tér, de most más nem adatott. Most ezt a teret utalta ki az írónak a "História". És büdös is e szöglet, akárha egy odvas fog belsejébe invitálná az olvasót a szerző. "Csanádi" irományai ugyanis nemcsak a Fiúnak, de az Olvasónak is elviselhetetlen kínokat okoznak. Részben magam is átéltem - különösen a könyv elején, mert később, Esterházyval együtt, elfásultam én is, mintegy beleuntam a modulálatlan mocsokba - azokat a hányingert keltő undorrohamokat, amiket az író megszenvedett. (E cikk alapszabálya, hogy nem idézek "Csanáditól" semmit. Mondatait ugyanis csak a Fiú könyvének nyomdafestéke tűri el, egy tárgyilagos, non-fiction recenzióban óhatatlanul is pornográful hangzanának.) És lassan, nagyjából a kötet közepe táján felmerül az érzés: mindez fikció, mindez voltaképpen nem történt meg. Ez a fikcionalizálás természetesen a fölmentés, a kiútkeresés egyik formája, ám pusztán esztétikai és egy pillanatra sem etikai értelemben. Esterházy persze azonnal érzékeli ezt a lehetőséget: "Istenem, milyen jó lenne [kiemelés az eredetiben], ha mindezt csak kitaláltam volna. Poétikailag is minden passzol, a nem-fikció mint fikció stb. Mindez mint (zseniális) fantáziatermék. És bátor. Morálisan kérdéses ötlet volna - de hát valamit valamiért. (...) Mulatságos, hogy elvileg a szövegből nem állapítható meg, hogy tényleg így van-e vagy nincs. (...) Persze a négy dosszié elég jó kis bizonyíték."
Ekkor derül ki, mennyire a HC része ez a kötet. Ugyanis most éppen a nagyregénnyel ellentétes reakciókat él át a befogadó. Míg ott a nem-fiktív fikció fokozatosan valóságos személlyé tette (avatta?) "édesapámat, Esterházy Mátyást", a Javított kiadás komolyan korrigál. Most a valóságos jelentések hatására lehullik "édesapám" alakjáról az idézőjel, a megcáfolhatatlan valóság egyre fantomosabbá változtatja Esterházy Mátyás alakját, az apa lassanként tökéletes koholmánnyá válik. Esterházy - mi sem természetesebb - ismét résen van: "Papa, lassan nem tudlak valóságos személynek tekinteni. Olyan vagy, mintha egy regényből lépnél elő, egy vacakból (szarból)." Esterházy Mátyás Csanádivá változott; más szóval fiához hasonlóan regényíró lett ő is, aki egy "Csanádi" nevű fantom-fazon alakjában formálta meg esendő önmagát. Talán ez a Javított kiadás formájának lényege, olyan forma ez, mely elnyeli az írót, Esterházy Pétert, hogy végül fiktív alakként engedje útjára, "Esterházy Péterként" lökje ki a regényvilágból a valóságba. Apa győzött, de ez csak látszólag igaz. Mert ez az egész mégiscsak a besúgójelentéseket kommentáló, azokat művészi prózává formáló író műve. Mint a régi realisták, Esterházy akarata ellenére most omnipotens elbeszélő lett.
Felmerül még a kérdés: ugyan miért írta meg Esterházy Péter ezt a könyvet? A kérdés nagyrészt etikai jellegű, megválaszolása nehéz. Hogy
az író támadások kereszttüzébe kerül majd,
az nem lehet kétséges; Esterházy persze ezt is tudja, és megjósoltatja a kiadó vezetőjével: "Azt mondja G., hogy a politikai színezetű aljasságokat semmiképp nem fogom megúszni. Nem félek, mert a belső pozícióim tiszták, de szorongok. (...) A mai magyar társadalomnak rossz a tűrőképessége. Ez az írás ezt nem veszi figyelembe, és ennek nyilván ára lesz. Amit készséggel megfizetek, csak tudom-e állni az egész cechet?" Ami csak egy nagyon szűk metszete a kérdéskörnek, és nem is túlságosan érdekes - a társadalom majd egy kicsit emészteni kényszerül, ráfér, mi tagadás. És megint mellékes, hogy egyes, magukat előszeretettel "polgárinak" tituláló sajtótermékekben, körökben mostantól Esterházy esetleg "a maga fészkébe piszkító író" lesz (vagy lehet - nem tudom, e cikket május 18-án írom), ám erre ő - feltételezésem szerint - csak hideg vállat mutat majd, hogy e német kifejezéssel érzékeltessem Thomas Bernharddal való azonosulása egy lehetséges irányát, akit többnyire ugyancsak ezzel a kitétellel támadtak Ausztriában. Miként esztétikailag számomra tökéletesen érdektelenek az úgynevezett "másik oldal" óvó-felmentő gesztusai is. Hogy a tágabb és szűkebb értelemben vett család mit szól, az sem különösebben érdekes esztétikailag. Fájdalmas lesz a szembenézés, de ebből nem csinálok most művészi problémát. Ami viszont létkérdés - és amiről e cikk elején már sok szó esett -, hogy apja spiclilétének leleplezésével Esterházy a HC-t, egyik legnagyobb ambíciójú művét tette kérdésessé. (És bizonyos értelemben egész életművét, mert annak nem elhanyagolható hányadát élteti az apa személyisége.) Továbbá az életművében mindig is jelen lévő idill alól húzta ki végérvényesen a talajt, hadd utaljak most csak a Termelési regény, valamint a Hrabal könyve című kötetekre. Apja lebukása - Thomas Mann szavaival szólva - a reményen túli remény lehetőségét tette ad acta mindörökké. Vagyis Esterházy új művével olyan
művészi kockázatot vállalt,
amit eddig nem tapasztaltam nála, és amit, hogy úgy mondjam, kissé hiányoltam is működéséből. Most valóban alámerült a magyar életbe, mert most, talán először életében, úgy érezte, nem térhet ki. Esterházy persze tisztában van mindezzel, és többször is megpróbál válaszolni a kérdésre: miért írom én ezt, és ha már igen, miért adom közre? Talán legfontosabb válaszát most idemásolom: "Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok. (Ha kéne, térden állva esdekelnék. Ha ez volna a megoldás.) Hanem mit is? Hát... hogy valahogy az egész látszódjék. Hogy van, ami van, és ez van, az derült ki, hogy ez van."
Szép, kopárságában is patetikus válasz, noha a legkevésbé sem annak szánta az író. Ám a valódi, mély feleletet a könyv egésze adja meg. Hogy sikerült megformálnia a megformálhatatlant, hogy sikerült formát találnia tökéletesen valószínűtlen anyagának, hogy képes volt esztétikai diadallá változtatni az etikai vereséget - ez a Javított kiadás nagy művészi tette. Ekkor kiderül: a realizmus diadala voltaképpen Esterházy Péter szándékai szerint történt. Ez, vagyis az esztétikai győzelem szertefoszlat bármiféle morális kételyt. Ebben a könyvben "etika és esztétika egy", amint azt a szerző által oly nagy örömmel másolt Ludwig Wittgenstein írta egykoron.
Magvető, 2002; 281 oldal; 1990 Ft
