1. Borbély Szilárd: Nincstelenek (Kalligram, 2013) 210 pont
2. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv (Magvető, 2013) 63 pont
3. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal (Magvető, 2013) 56 pont
4. Tompa Andrea: Fejtől s lábtól (Kalligram, 2013) 52 pont
5. Térey János: Moll (Libri, 2013) 48 pont
6. Erdős Virág: ezt is el (Magvető, 2013) 40 pont
7. Varga Mátyás: hajnali 3 (Magvető, 2013) 31 pont
8. Potozky László: Nappá lett lámpafény (Magvető, 2013) 22 pont
9-11. Kiss Noémi: Ikeranya (Magvető, 2013) 21 pont
György Péter: Állatkert Kolozsváron - Képzelt Erdély (Magvető, 2013) 21 pont
Simon Márton: Polaroidok (Libri, 2013) 21 pont
Szavazók: Ambrus Judit, Bazsányi Sándor, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Elek Tibor, Faragó Kornélia, Gács Anna, Horkay Hörcher Ferenc, Horváth Györgyi, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, K. Kabai Lóránt, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Németh Zoltán, Selyem Zsuzsa, Szűcs Teri, Tarján Tamás, Urfi Péter
A szavazóknak minden alkalommal 4, a közelmúltban magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap.
A listás könyvek megvásárolhatók az Írók boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45., www.irokboltja.hu).
Volt már néhány uszodahosszal megnyert lista, de ekkora, ennyire egyértelmű, szinte közfelkiáltással kihirdetett győzelem még aligha. Borbély Szilárd 210 ponttal nyerte meg a versenyt, amelynek második helyezettje, Takács Zsuzsa ragyogó kötete 63 pontot kapott. A hivatásos irodalomolvasók szerint valami egészen kivételes dolog történt tehát. Az időtlen (noha, persze, nagyon is történetileg létrejött), mozdulatlan, tehát kilátástalan magyar mélyvilág néma, mechanikus rettenetét bírja szóra Borbély mélyen önéletrajzi első regénye, a messiásvárás minden reményen túli reményét is felmutatva és eltemetve. Borbély szinte mindig, ha ír valamit, listánk élén végez vele, most nem csak erről van szó. A szavazók lényegében egységes véleménye szerint ennek a könyvnek a megismerése kikerülhetetlen. Szerbhorváth György szavai (A mélyszegénység pokoli bugyrából, Librarius.hu) szerint: "Aki nem olvassa el, azzal én nehezen fogok tudni szót érteni, ha a közelmúlt vagy ha akár a jelen Magyarországáról akarunk beszélgetni. Dumálhatunk, de egymást megérteni aligha fogjuk." A többi kritikus sem gondol nagyon mást. (Krusovszky Dénes írása e lapszám VI. oldalán - a szerk.)
A második és a negyedik helyen előző listánkról már ismerős könyvek szerepelnek: Tompa Andrea munkája előző listánkon is - akkor a megosztott - negyedik helyen volt, Takács Zsuzsa a nyolcadikról indulva került a dobogó második fokára, és róla igazán nem lehet elégszer elmondani, hogy nagyon itt volt már az ideje méltánylásának. Erdős Virág, aki pár hónapja még Takáccsal osztozott a nyolcadik helyen, ezúttal hatodik lett, és Kiss Noémi is felkerült a listára - négy női alkotó egy tizenegyes mezőnyben (pláne úgy, hogy az ezüstöt is hazavihetik) már igazán biztató arány. Ennek is itt volt az ideje, legjobb költőink között például évtizedek óta rengeteg nő van (Beney, Takács, Gergely Ágnes, Székely Magda, Balla Zsófia stb.). Közéjük, az évtizedek óta legkiválóbbak közé tartozik a negyvenen még alig túli Térey János is, a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen nehézfiúja, akit túlzás nélkül nevezhettünk klasszikusnak a listán szereplő kötetét "beharangozó" interjúban. Térey figyel, és úgy rögzít, hogy mi, az olvasói is az ő éles szemével láthassunk, és azt, amit megpillantanunk enged, ne nagyon felejthessük el, a magyar tájak és lakóik szomorúan ismerős történetét folyvást összekapcsolva a hideg tárgyilagosságon egyre gyakrabban áttörő részvéttel. Meglepően kevés kritika jelent meg idáig róla, Sántha József némi elismerő távolságtartással dicséri a Revizoron (Hol "lakájkultúra tombol"), Svébis Bence annál lelkesebben a Népszabadságban (Hősi, sötét, július 8.).
Esterházy Péter új könyvéről pedig - e honban amúgy ritka - kritikai dialógus bontakozott ki. Radics Viktória csokorba szedte lapunk hasábjain mindazt, amit Esterházy Péteren számon kérni szokás: az ügyesség, a szellemesség, a nyelvi játékok öncélú ürességét (Szétlapított szövegek, július 25.), Lengyel Imre Zsolt viszont, akit sem az ájult tekintélytisztelet, sem pedig az esztétizáló öncélúság iránti vonzalom nem jellemez, megvédte a könyvet a Műútban ("Örülni", 2013/04.). Felfedezni vélte benne az életmű legfontosabb problémáit: vajon mondható-e, hogy a kitalálás derűje, a nyelv lehetőségei és általában véve a játékösztön (focitól irodalomig) végső soron megváltja bölcs derűjével minden kínunk, mintegy igazolásául annak, hogy Isten mégis jelen van a történelemben? Vagy e feltevés, röviden szólva, szimplán marhaság volna? És persze nem dönt, mert következetesen végigjátszik minden lehetőséget. A vitát pedig egyes-egyedül te döntheted el, ezerfejű cézár, nyájas olvasó. A megfejtéseket várjuk a szerkesztőségbe.
A mind káprázatosabb magyar líra meglepetése Varga Mátyás legújabb verseskönyve (az előző, a parsifal, parsifal annak idején hatalmas fölénnyel nyert listánkon), amely annyira friss, hogy még nem is igen született kritika róla, csak a legszemfülesebb kritikusoknak lehetett idejük észrevenni - könnyen lehet, hogy találkozunk még vele a tabellán. Az előző kötetet Esterházy Péter, a mostanit Takács Zsuzsa mellett Bartók Imre mutatta be.
Potozky László novelláskötetét pedig Márton László méltatta nemrég az ÉS-ben, kirobbanó tehetségének gondos beosztására intve fiatal pályatárását (Gazdálkodj okosan! - idézte fel az egykor méltán népszerű társasjátékot), és valóban: annyi mindent, annyi hangfekvésben és olyan magabiztos fölénynyel tud Potozky, hogy másra szinte alig kell majd figyelnie. Újabb név, amelyet érdemes fejben tartani.
Kiss Noéminek a szülés és születés, az anyaság kínban és félelemben fogant öröméről szóló írásai az irodalmi fórumokénál szélesebb nyilvánosságban vertek visszhangot, elsősorban a nagyszerű Bezzeganya blog bejegyzéseiként. Okos, érzékeny és finom stílusban megírt, gyakran éleslátóan fájdalmas szövegek (kritikánk: Mindennapi drámánkat, 2013. június 27.). Akárcsak György Péter megfontolásai egy olyan Erdélyről, amelyet most készül végleg elnyelni és elemészteni az önigazoló, viszont minden és mindenki más iránt, vagyis a valódi történelemre és kultúrára maradéktalanul érzéketlen Erdély-giccs, hogy végképp elvágjon minket a közösségi - nemzeti - önmegértés minden esélyétől (lásd: A megtisztítás tárgya, Magyar Narancs, 2013. július 11.). Ha egyszer végül mégsem így lesz majd, abban az Állatkert Kolozsváronnak is lesznek érdemei.
Ha a fentiekkel megvannak, nekiláthatnak Simon Márton tűpontos, a mélységesen indokolt melankóliát iróniával sűrűn ellenpontozó rövid prózaverseinek, a Polaroidoknak. Németh Bálintnak a Revizoron megjelent kritikája (Például a szürkét) szerint nem lesz jobb kedvük tőle, szerintem viszont végül igen - és mennyivel jobb jókedv az, amelyért alaposan megdolgoztunk. Mindez együtt bőven kitart addig, amíg a következő listán a világirodalom tárgyában számolnak majd be szorgos ítészeink arról, merre hány óra.
