Mi az, hogy seggfej? - Jonathan Franzen író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2012/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sokan hajtanak a nagy amerikai regény megírására. Neki sikerült, és ezt nem csak ő állítja. Megírta egyszer (The Corrections, 2001) és még egyszer: a 2010-es Szabadság - egy kortárs értelmiségi család kórtörténete - nemrég jelent meg magyarul. Érdemes személyének a Time magazin címlapot, A Simpson család rajzfilm-figurát szentelt - mi telefonon beszéltünk vele.

Magyar Narancs: The Corrections című regénye hozta meg a széles körű ismertséget.

Jonathan Franzen: Igen, azt hiszem, ezt most már biztonsággal ki lehet jelenteni.

MN: Ennek írása közben fordulat állt be az életében. Úgy nyilatkozott, ekkorra fogadta el magát íróként, ekkor szabadult meg a világ iránt érzett dühétől és az íróként érzett magányától. Ez azt jelenti, hogy korábban mérges és magányos művészként járt-kelt az elefántcsonttornyában?

false

JF: A dolog a következőképpen festett: voltam én, a magányos művész, és volt a fősodorbeli, mainstream kultúra, amire villámokat szórtam haragomban. Ekkoriban az Egyesült Államok olyan ország volt, ahol meglehetősen idegenül éreztem magam. Bezárkózva éltem a saját világomban. És ez nemcsak valami művészi elzárkózás volt, hanem nagyon is valódi: a kilencvenes évek közepéig, hogy úgy mondjam, meglehetősen furcsa, intenzív házastársi kapcsolatban éltem. Írókat sem igen ismertem, időbe telt, mire rájöttem, mégsem vagyok olyan egyedül.

MN: Miért volt ennyire dühös a populáris kultúrára?

JF: Ezt akkoriban én is sokszor megkérdeztem magamtól. Honnan ez a nagy harag? Nyilván a magánéletem is közrejátszott ebben, de a düh nagyrészt onnan eredt, hogy egy olyan országban éltem, ahol az irodalomnak akkoriban nem volt semmiféle respektusa. Az sem tetszett, amerre Amerika politikai értelemben tartott. És a dühök, úgy látszik, összeadódtak. A The Corrections sikere azonban sokat segített. Tükörbe néztem, és alapos önvizsgálatot tartottam. Arra jutottam, semmi okom folytatni a dühöngést. Miért is, amikor minden nekem dolgozik. Íróként keresem a kenyerem, azt az életet élem, amire mindig is vágytam, az egészségem hál' istennek kielégítő, és fehér heteroszexuális férfiként a legelfogadottabb csoporthoz tartozom. Hát akkor minek hőbörögni?

MN: Az íráshoz nem hiányzik néha a régi düh?

JF: A düh sok jó komikus szöveget tud ihletni. A szatíra sokat köszönhet az ember agyát olykor elöntő méregnek. A Szabadság írása közben azonban úgy, ahogy van, lemondtam a szatíráról. A The Correctionsben gyakran előfordult, hogy a karakterek kárára ironizáltam, de a Szabadságban ettől meg akartam kímélni őket.

MN: Azért még mostanában is dühbe tud jönni, Philip Roth például - mint azt több nyilatkozata is tanúsítja - rendesen ki tudta hozni a sodrából.

JF: Valóban, meglehetősen vegyes érzéseim vannak Roth-ügyben. Sok minden frusztrál vele kapcsolatban. Sok rossz van a rovásán, amit regényíróként elkövetett. És mégis, mint művészre, mint a kulturális élet egyik prominens alakjára nagy tisztelettel, sőt, rajongással tekintek.

MN: Mégis, mit vétett önnek vagy az irodalomnak Roth?

JF: Nézze, az elmúlt háromszáz évben született kimagasló regényeknek megvannak a maguk közös ismérvei. Itt most a realista iskolát értem, amihez Roth is tartozik. És ezen ismérvek, tehát a jó realista regény ismérvei közül Roth egyet sem tud felmutatni. Ahhoz, hogy meg tudjam írni a Szabadságot, többek között az is kellett, hogy felhagyjak a Philip Roth iránti dühömmel. Higgye el, nem túlzok, amikor ezt mondom.

MN: Valamit azért mégiscsak jól csinálhatott, ha ilyen heves érzéseket váltott ki önből?

JF: Pontosan. Az övéhez hasonló beleéléssel, kitartással és őszinte érdeklődéssel egyetlen más író sem foglalkozik önmagával. Ez precedens nélkül való, azt hiszem, és felettébb bátor dolog. Hiszen mi is az a kép, ami az életműből kirajzolódni látszik? Egy seggfej képe. Mert mit is jelent a seggfej? Olyasvalakit, aki egyes-egyedül csak önmagával törődik, senkire sem hallgat, miközben önfejűen törtet a célja felé, bármi legyen is az. Hogy személy szerint Philip Roth egy seggfej lenne? Azt nem tudom. De a munkássága egy seggfejnek állít emléket. Így vagy úgy, de mindenki arra vágyik, hogy szeressék, ám őt ez olyan mértékben hagyja hidegen, hogy az igazán bátor dolog.

false

MN: Volt alkalmuk, hogy élőben is kitárgyalják ezt a konfliktust?

JF: Magam sem értem, miért, de az utóbbi időben kifejezetten kedves hozzám. Még egy rajongói levelet is kaptam tőle, miután egy esszém megjelent a The New Yorkerben. Nemrégiben együtt is vacsoráztunk.

MN: És szó esett a rossz érzéseiről?

JF: Dehogy esett! Civilizált, jó hangulatú este volt! Amióta felhagyott az írással, rendkívül előzékeny és jó társaság. Amíg írt, a találkozásaink távolról sem voltak ilyen jó hangulatúak. Azért vagyok ennyire őszinte a Roth iránti érzéseimmel kapcsolatban, mert ő is ezt csinálja; közszemlére tesz mindent. Közszemlére teszi a seggfejséget, vegye-vigye alapon ott van az írásaiban minden. Úgyhogy ha valakinek, akkor neki meg kell értenie, ha hangot adok az ellenérzéseimnek.

MN: Előfeltétele egy jóízű íróvacsorának, hogy ezek szerint már nem riválisai egymásnak?

JF: Alighanem. A rivalizálás fontos dolog, nekem, íróként az egyik éltető erőm. Akkor jön el a regény végórája, amikor az írók felhagynak a versengéssel.

MN: Kiket tekint a riválisainak?

JF: David Foster Wallace-t például annak tekintettem. Óriási tehetség volt (2008-ban öngyilkos lett - a szerk.), ugyanahhoz a generációhoz tartoztunk.

Wallace és Franzen

Wallace és Franzen

 

MN: És a ma is élők közül?

JF: Ez egy elég személyes kérdés, nem gondolja? Amondó vagyok, hagyjuk is ennyiben!

MN: Roth a kora alapján mindenképpen az irodalmi apák generációjához tartozik. Ebből a generációból ki áll közel önhöz?

JF: Akire Roth generációjából őszinte csodálattal tudok felnézni, az Don DeLillo. Két külön világ, amit ő csinál, és amit én. Minden nyomtatásban megjelent szavát olvastam. Példakép számomra; annak példaképe, hogyan lehet valaki amerikai, művész és méltóságteljes egy személyben. És ha Észak-Amerikáról beszélünk, akkor Alice Munrót, a világ legnagyobb novellistáját is meg kell említenem. Nálam ő a befutó a legnagyobb kortárs észak-amerikai író címére.

false

MN: Amikor egy újságírói körkérdésre válaszolva megfogalmazta, mit tart a regényírás tíz alapvető szabályának, ezzel kezdte: az olvasó nem ellenség, hanem barát. Valóban figyelmeztetni kell erre az írókat?

JF: Azt hiszem, ez egy máig élő tradíció, Közép-Európában például egyáltalán nem idegen az íróktól. Németországi felolvasásokon gyakori jelenség, hogy a neves szerző másfél órán át fel sem emeli a tekintetét a szövegről, csak olvas monoton, és a közönség ezt egyáltalán nem veszi rossz néven. Majd, ha vége a felolvasásnak, a szerző nagy kegyesen fogad egy-két kérdést a közönség soraiból. Létezik egy közkeletű vélekedés irodalmi körökben, miszerint komoly művész nem barátkozik az olvasóval. Én sosem éreztem ilyet. Ott az első két regényem, garantáltan olvasóbarát mindkettő.

MN: Következő szabály: írj egyes szám harmadik személyben! Miért?

JF: Ha összeírnám a 100 kedvenc regényemet, közülük 90 egész biztosan harmadik személyben íródott. Na, persze, ha úgy írsz, mint Nabokov a Lolitában, Fitzgerald A nagy Gatsbyben vagy Saul Bellow az Augie March kalandjaiban, netán Charlotte Bront‘ a Villette-ben, akkor csak tessék. Vagy ott van Roth: az első Zuckerman-regényben neki is sikerült jó hangot megütnie. Roth persze akkor is első személyben ír, ha történetesen egyes szám harmadik személyt használ.

MN: A The Corrections sikere nem csak a szűk irodalmi körökben tette híressé. Még az amerikai show-business legbefolyásosabb nagyasszonyával, Oprah Winfreyvel is sikerült összetűzésbe kerülnie.

JF: Mindössze annyi történt, hogy kihúztam a gyufát egy milliárdosnál. Ráadásul az időzítésem sem volt túl szerencsés. 2001 őszén hisztérikus időket éltünk Amerikában. Aligha túlzok, ha azt mondom, hogy 2001 őszén New York Cityben mindenki szörnyen érezte magát. Kivéve engem. Megjelent a könyvem, és a fogadtatás minden várakozásomat felülmúlta. És itt jött a képbe az Oprah-ügy. A The Corrections bekerült az Oprah által felkarolt könyvek sorába, a nevével fémjelzett könyvklub kiválasztottja lett. Én meg mit tettem erre? Fanyalogni kezdtem. Az emberekben ez úgy maradt meg, hogy itt ez a filosz, aki jó dolgában nem átall még panaszkodni is! Mert való igaz, egy kicsit panaszkodtam. Az az irodalmi tradíció, melyet én képviselek, valahogy nem fért össze a fejemben Oprah Winfreyvel. Attól tartottam, és ennek hangot is adtam, hogy az olvasóimat, az irodalom barátait esetleg elriasztja Oprah támogatása. Azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot, de Oprah is eléggé leszerepelt. Végül azért csak elástuk a csatabárdot.

Szabadságot Oprahnak

Szabadságot Oprahnak

 

MN: Melyek lennének azok az irodalmi tradíciók, melyeket nem érzett összeegyeztethetőnek Oprah világával?

JF: Nézze, az én irodalmi hátországom Kafkánál kezdődik. Folytatódik Rilkével, majd Thomas Mann-nal és Alfred Döblinnel. Mindig is a modernistákhoz húztam, ahhoz a világhoz, ami Faulknert, Proustot vagy Conradot is jelentette. Léteztek ebben az országban olyan regényírók, akik széles közönséghez szóltak, mindazonáltal irodalmi integritásukhoz sem fért kétség. Joseph Hellertől A 22-es csapdája például irodalmi igénnyel megírt regény, amit milliók olvastak. Valami ilyesmivel próbálkoztam. Igyekeztem összebékíteni az irodalmi neveltetésemet, ezt a komoly intellektuális iskolát azzal az igénnyel, hogy kettőnél többen olvassák a könyveimet. Tulajdonképpen csak annyit akartam mondani, hogy én és Oprah ugyanazt csináljuk: olvasókat próbálunk toborozni minőségi könyvekhez. De ez valahogy elsiklott az emberek füle mellett, s csak néhány kiragadott idézet maradt meg, melyek azokban a hisztérikus időkben kisebbfajta vihart okoztak.

MN: Ha már az irodalmi előképeknél tartunk; szerepel a Szabadságban egy bekezdés, kicsit mintha ki is lógna a szövegből: egy szinte ajánlásszerű, rövid összefoglaló a Háború és békéről.

JF: Egy kicsit szégyellem is ma már ezt a bekezdést, elég sokan a szememre vetették, hogy Tolsztojhoz hasonlítom magam. Mint a szépirodalom odaadó híve, ahol csak tudom, promotálom a kedvenceimet, és ha erre épp a saját regényemben nyílik alkalom, hát legyen. Csaptam egy kis reklámot a Szabadságban a Háború és békének, készséggel beismerem. Persze benne volt az is, hogy körülbelül ezen a ponton ismertem fel valamilyen hasonlóságot a Háború és béke központi története és az én sztorim közt. Gondoltam, jobb, ha ezt én hozom szóba elsőként. De vannak más könyves kikacsintások is, Richard Katz (a Szabadság alter-rocker főhőse - K. G.) például olyan könyvet olvas, aminek egy nagy V díszíti a borítóját. Az egyetlen ilyen könyv pedig Thomas Pynchon első regénye.

false

MN: Az ön regényeit is olvassák más regények szereplői?

JF: Amerikai tévésorozatokban szokták előszeretettel emlegetni a könyveimet. Olvastak a Will és Grace-ben, legutóbb pedig a Parks and Recreation című sorozatban kerültem szóba. Az egyik kedvencem A Simpson család, abban ugyanis én magam is szerepeltem rajzfilmfigura formájában. De akkor néztem csak igazán nagyot, amikor elém került egy meglehetősen pornográf Hustler-videó, melynek nem egy szexjelenetében igen prominens helyen látható a The Corrections kemény kötésű példánya. Egy férfi olvasgatja, majd leteszi a könyvet, és rögvest orális szexben részeltetik. Egész végig ott van könyv, igen jól látható helyen a szereplők mellett.

false

MN: A kortárs írók között birdwatching téren sem nagyon akad riválisa. A Szabadság egyik hőse is ennek a hobbinak hódol, és ön is fanatikus madármegfigyelő hírében áll.

JF: Olyan ez, mint a kemény drog. Mint mikor az embert kokainnal kínálják. Még jó, hogy kérek még belőle. A birdwatching olyan, mint az írás: javarészt a kudarcról szól. Hegyezed a füled, keresel valamit, de nem találod. Az a fajta türelem, amire az írás tanított meg, segít abban is, hogy jobb madárfigyelő legyek. Régebben, ha megérkeztem egy európai nagyvárosba, megnéztem a katedrálist. Ma a katedrális helyett a szennyvíztisztító telephez igyekszem. A madarak szeretik a szennyvíztisztítókat. Én meg a madarakat. Valószínűleg mindig is megvolt bennem a szennyvíztisztítók iránti vonzalom. Lélek sem jár ezeken a helyeken, én meg nem szívesen tartok arra, amerre mindenki igyekszik. Ha külföldön járok, olyan helyeket keresek fel, amiket a legtöbb ember visszataszítónak tartana. Itt találom meg magamat és a madarakat. Persze az is lehet, hogy ez az egész nem annyira a madarakról szól, hanem arról, hogy betöltöttem az ötvenet.

Franzen madárlesen

Franzen madárlesen

 

szerző
Köves Gábor
publikálva
2012/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 3 Rumata
    Rumata
    2014. október 03., péntek 13:49
    Valóban jó érzés olvasni, hogy valaki legalább utólag beismeri a hülyeségét.

    Viszont nagyon rossz olvasni, hogy egy értelmesnek látszó ember olyan dolgok miatt dühös, ami miatt csak egy idióta dühöngene: azért dühös, mert mások nem olyanok, mint ő.

    Pedig a másféle emberek másféleségének tudomásul vétele civilizációs minimum kéne legyen.

    Az Oprah-ügy pedig végképp betett nálam.

    Ez ugyanis egy olyan mértékű felfuvalkodottságról árulkodik, ami kétségessé teszi, hogy van-e ennek az embernek egyáltalán bármiféle értékes gondolata is.

    Még jó hogy a fickó nem akarja előírni azt is, hogy kik olvashatják a könyveit.

    - - -

    Csak kontrasztként beugrik:

    Zelk Zoltánt egyszer megkérdezték, hogy mi volt a legnagyobb költői sikere.

    És azt válaszolta, hogy számára az volt a legnagyobb költői siker, amikor egy kocsmában egy prostituált stricije idézett egy részletet az ő verséből (...vak szemgödör, halott sirály...).

    Pedig Zelk ezt a verset nyilván teljesen más olvasókör számára írta.

    De pont ezért vette hatalmas elismerésnek azt, hogy hogy egy számára teljesen idegen körben is ismerik - és elismerik - a verseit.

    Franzen intelligenciája, úgy tűnik, nem éri el ezt a szintet.
  2. 2 pomf
    pomf
    2012. június 20., szerda 16:19
    jó érzés olvasni, hogy valaki kimondja, düh van benne, van valami katartikus a düh bevallásában
  3. 1 pomf
    pomf
    2012. június 19., kedd 17:50
    szimpi a tag, tetszenek az interjú kérdései

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Laktanyabiznisz Hajmáskéren
A fideszes mindig jól jár
Történelmi glóbusz
Magyarok a spanyol polgárháborúban
Interjúk
Gigor Attila, Pál Tamás, Marky Ramone
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...