„Behódolás ostoba, nyers hatalmi erőnek” – írók a 400 milliós ajándékról

  • narancs.hu
  • 2017. január 18.

Könyv

Először Babiczky Tibor, Kiss Noémi és Selyem Zsuzsa mondja el véleményét az állami tehetséggondozóról, és arról, ami mögötte van.

Egy éve heves vitát kavart, hogy a semmiből előlépett egy állami tulajdonú kft., és bejelentette, hogy irodalmi tehetséggondozó programot indít – méghozzá az irodalmi színtéren csillagászatinak számító 150 milliós támogatással. Idén karácsonyra még 400 millió adóforintot kapott a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG), újabb tiltakozási hullámot indítva az irodalmárok között (részletek itt). Fiatal írók petíciót indítottak, és most vasárnapra tüntetést is szerveznek. Elindult továbbá a Független Mentorhálózat, amelyet szintén a KMTG elleni tiltakozás inspirált, és amelynek keretében rengeteg író vállalja, hogy ingyen tanít egy mentoráltat egy évig (részletek itt).
Kíváncsiak voltunk, hogy a gesztusokon és az aláírásokon túl mit gondolnak az irodalmi élet szereplői erről az állami íróakadémiáról, az ellenállás módozatairól és az állami támogatás nélküli élet esélyeiről. Ezért körkérdést küldtünk a tiltakozó petíció aláírói és a KMTG oktatói, mentorai közül sokaknak, az alábbi szöveggel. A válaszokat folyamatosan közöljük.

1. Újra vita folyik a sajtóban és a közösségi fórumokon a Kárpát-medencei Tehetséggondozó
 Nonprofit Kft. (KMTG) körül. Ön személy szerint problémásnak tartja a KMTG működését, a
 nekik juttatott szokatlanul magas állami támogatás összegeit és odaítélésének módját? Miért, illetve miért nem?
2. Ha sokakhoz hasonlóan ön is úgy látja, hogy az államilag kiemelten támogatott 
szervezetek, mint az MMA vagy a KMTG, veszélyeztetik az irodalmi élet egyensúlyát, anyagi forrásait vagy morális tartását, akkor mit tart jó reakciónak erre a helyzetre az írók és 
szervezeteik részéről?
3. Ön szerint ki lehet váltani (ha nem is teljesen, de legalább nagy részben) az állami
 támogatások rendszerét magánmecenatúrával, piaci bevételekkel?

false

Babiczky Tibor költő, szerkesztő
1. Problémásnak tartom, de ez a problematika nem kizárólag a konkrét esetre jellemző, hanem rendszerszintű. Az urambátyám világ, a „jó ajtókon való kopogtatás” cinizmusa a magyar társadalom minden rétegét és területét áthatja, és ez az, ami tehetetlenséggel vegyes szomorúságot ébreszt bennem. OJD azt nyilatkozta, hogy egy sör mellett szívesen elmagyarázza bárkinek a helyzetet. Úgy vélem, egy normálisan működő országban például egész szakágakat érintő kérdéseket (amelyek sok százmilliós összegre rúgnak) nem sör mellett szoktak megbeszélni, hanem – előzetes egyeztetést követően – a nyilvánosság előtt. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arról van szó, hogy savanyú lenne a szőlő. Magamat nem is pozicionálnám ebben a kérdésben, én – saját döntésből – állami pénzre, ösztöndíjra már évek óta nem pályázom. Viszont látom a kollégáim évtizedes, megfeszített munkáját, illetve annak eredményeit a tehetséggondozás területén, és mintha ezt próbálnák most meg érdemtelen színben feltüntetni vagy eljelentékteleníteni. Ha mégsem erről van szó, a másik lehetőség (többet ugyanis nem látok) még ijesztőbb. Mert az azt jelenti, hogy célzottan egyfajta udvari értelmiség kinevelése a cél.
2. Jó lépés talán nincs is. Kényszer van és kármentés. Az elegancia és az összetartás fontos. Épp emiatt tartom kiemelendőnek a Független Mentorhálózat létrejöttét. Ez – amellett, hogy írógenerációkat hozott össze, pusztán egymás tiszteletéből és szeretetéből – mindenfajta asztalcsapkodás nélkül, mondhatni szelíden, leszámol a KMTG cinizmusával.
3. Kétlem. A kortárs szépirodalom nagyon kicsi piac, és elég alacsony reklámértékkel bír. A teljes magyar könyvszakma (mindent beleértve, a szakácskönyvektől a lektűrig) éves forgalma 15 milliárd forint körül mozog. Ebből kb. 4 miniszterelnöki dolgozószobát lehetne berendezni, vagy (pl. az M4-est véve alapul) 4 km autópályát építeni. A mecenatúrához tradicionális polgárság és nagypolgárság kéne. Magyarországon pedig – minden híreszteléssel ellentétben – ilyesmi nem létezik.

false

Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író
1. Igen, problémásnak tartom azt, hogy egy újonnan létrejött irodalmi szervezet sokszorosát kapja annak az összegnek, amit a többi, régóta működő, sok kritikán edzett szervezet pályázati úton elnyer. Abszurdum. Mintha a matematika oktatása és kutatása helyett horoszkópok kiötlésére fordítanák a közpénzt.
Ami a KMTG kivételezett apanázsából kikövetkeztethető, az egy feudális társadalmi szerkezet, ahol az úr szíve joga azt az udvari költőt kényeztetni, akit éppen kiválasztott. Az édes úr jogilag saját vagyonát tékozolta nemes vagy nemtelen módon, a jelenlegi kormány viszont az állampolgárai munkájából származó adóbefizetéseket.
2. A minimum, hogy ne fogadják el ezt a helyzetet. Nem csak az éppen fennálló irodalmi szervezetekről van ugyanis szó, hiszen ugyanezt tapasztaljuk az iskolákban (téves információkat tartalmazó tankönyveket tesznek kötelezővé), az egészségügyben, az utcákon, a paksi atomerőműnél. Mit lehet tenni? Most érdemes igazán odafigyelni, gondolkodni, elemezni, Dantét olvasni Nádasdy fordításában, és rájönni, hogy mekkora butaság a behódolás egy pillanatnyi ostoba, nyers hatalmi erőnek.
3. Számomra a magánmecenatúra helyettesítő támogatása olyasminek tűnik, mintha valakit kiraboltak volna, és jön utána egy jótékony gazdag ember, és megajándékozza. Ám jöjjön, és ajándékozzon meg, de ez nem változtat azon, hogy kiraboltak. A piaci bevételekkel ugyanez a helyzet, ráadásul ott kőkemény marketingszabályoknak kell megfelelni, amelynek igen ritkán van köze az irodalmi értékhez.

false

Kiss Noémi író, kritikus
1. Értesültem róla, amennyire időm engedi, fel is háborodtam – nem mértékletesen, hanem nagyon. Aztán igyekeztem csillapodni. Mégis csak magamban, itthon, a munka (írás és teregetés, gyereknevelés) közötti szünetekben tettem. Fontos a tiltakozás, el is szeretnék menni Pion István felhívására január 22-én a KMTG iroda elé. De mivel teljesen benne vagyok egy nagyobb munkában, felötlött bennem, vajon nem arra megy ki az egész, hogy addig se írjunk. Velük foglalkozzak, olyasmivel, ami nem érinti a mindennapos tevékenységem, hanem épp az egész művészeti életet, közéletet érinti. A nagy elosztó bekapja, szétrágja a kicsiket, aztán kiköpdösi – a Kádár-rendszer szolgáltatta az eminens példákat írók elaltatására. Épp Nemes Nagy Ágnes korai, eddig publikálatlan verseit olvasom, aki naponta felháborodott, tiltakozott. A kedvezményezett csoport bőszen nyalizik, mások meg közben végzik a napi munkájukat. Talán ez a legbosszantóbb ebben, az igazságtalanság elpofátlanodása, ingerlő beszüremkedése. Az alkotásról egészen másra terelődik a figyelem – érzelmileg, gondolatilag megfeszülsz. Nem ismerem a KMTG csoport munkájának az eredményeit (mert nincs is mit, nem nyilvános) – és közben több mint tízszeresét kapják az egész kortárs irodalom fordítási összegének. Először nem is értettem, mire fel, hisz klassz írói műhelyek vannak. Nyáron Visegrádon és Szigligeten is vezettem prózaszemináriumot, nagyjából ismerem a mostani fiatal generáció munkáit, igyekszem követni, ezért nekem a KMTG tartalmilag csak üres név – amúgy nyilván pénznyelő automata, fizetésosztó gép. Nem hiszem, hogy jó sül ki az ilyesmiből.
2. Minden kritikus nyilatkozat fontos, a tiltakozás minden formájának igenis van értelme. Egyetértek az új mentorhálózat ötletével. A művészetre fordított közpénzek elosztásába való beleszólás lenne a legfontosabb. De csak egy rossz szellem fut át az irodalmi dolgozószobán. Az írószervezetek mindent megpróbálnak, évek óta ez megy, és alig van eredménye.
3. Az írói munka támogatása természetesen több forrásból adódik össze. Magyarországon nincs komoly, kiépült mecenatúra, mert a művészetre szánt közpénzt tudatosan visszatartják a nem kritikus szellemeknek, saját ízlésükre. Az európai régiókban mindenhol jobb, modernebb, demokratikusabb eszközökkel támogatják az írók és a műfordítók munkáját. Jól lehet látni évek óta a romlást a Frankfurti Könyvvásáron, miként szűkül a magyar irodalom közönsége, egyre kevesebb a kiadvány, és így az érdeklődés is lankad. A fiatalabbak még inkább rá lennének szorulva a támogatásra, biztatásra, ösztöndíjakra. De ez most nem is érdekes szerintem, ki honnan nyer támogatást. Az, hogy ha 400 millió forintot pusztán kopogtatással ki lehet cipelni a minisztériumból egy költőnek és a haveri körének, a többiek pénzei meg elapadnak – az a talpnyalók házának a bejárata volt. Egy sikeres, komoly gazdasági vállalkozás többévi munkával tudná csak ezt az összeget nyereségként elkönyvelni. Szerintem a KMTG madzagos pénz, amit Orbán János Dénes elkapkod. Mindenki más írjon a maga örömére. De nyilván sok köze ennek az irodalomhoz, íráshoz, alkotáshoz nincs.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.