Mindennapi drámánkat - Kiss Noémi: Ikeranya

  • Radics Viktória
  • 2013. július 16.

Könyv

Felüti a fejét még ma is a gyanú, hogy tényleg van-e női irodalom - mivel a "másik fél" jelző nélkül is jól elvan. Erről Heidegger Leibniztől eredő, híres kérdése jut eszembe: "Miért van egyáltalán a létező, nem pedig inkább a semmi?" Igaz, a magától értetődőre is rá kell kérdezni olykor. A női kézírás, női hang a való életben azonnal felismerhető. Kiss Noémi kézjegye is összetéveszthetetlenül nőies, de nemcsak a magától értetődően női témák miatt - szülés, anyaság, mindennapi élet a koraszülött ikercsecsemőkkel -, hanem az írásmód révén is.

false

Ez az írásmód pezsgetőn érzéki, ebben a könyvében a szó testi értelmében erotikus - nem sokat lehet szublimálni, mikor ikerbabákat táplál, cipel, nekik, a kis szenteknek fej az asszony, és kétóránként asszonyállattá változik át. A száj, a mell, a gyomor, az ülep, az angyaltalpacskák, melyek még nem fogtak talajt - mind relief-szerűen kidomborodnak ebben a csöppet sem zavartalanul triáluniós, hanem nagyon is drámai, zaklatott világban. Megelevenednek a testnedvek (lásd a Tej című kisprózát), és ebből humor is meg sírás is fakad. (Sírás, nevetés, holnap lesz a temetés - a gyerekmondóka szerint is.) Az ikeranya a koraszülött picinyekkel, nem túlzás, élet-halál mezsgyéjén billeg. Egyébként minden friss anya ismeri ezeket az izgalmakat és érzelmeket, metafizikai bombákat, az érzelmek széles skáláját az iszonyatos félelemtől és dühtől a boldogságig - csak épp az erről való beszéd általában megmarad a gratuláló képeslapok szintjén. Mert az anyák nem merik elmondani, a babalátogatók nem bírnák meghallgatni, az írók pedig nem tudják megírni.

Kiss Noémi meg tudta írni. Nála az a lényeg, hogy minden mondatban történik, történjék valami, néha erőltetetten, máskor azonban az élmény és a nyelv erejénél fogva. Kiss Noéminek izmos, expresszionista, szeszélyes stílusa van, nála a nyelv szinte rugdalózik. Ez a stiláris elevenség létesíti ezeket a minden emberfiát érintő témákat a magyar irodalomban - mert anyaságról és babaságról írni még nem írtak ilyen megrázón és játékos, könnyed őszinteséggel mifelénk. Igen, tabudöntögetőn - a női irodalomhoz hozzátartozik ez az (oly sokáig bedunsztolt) indulat, Kiss Noémi pedig merész írónő. Aki az életre szóló traumákat - hiszen ha nemzeni nem is, de szülni és születni traumatikus - sem kerüli meg, miközben szabad humorával, derűjével megáldva legtöbbnyire kikerüli a patetikus buktatókat.

Egy kritikusi problémám van a könyvvel: a spontaneitás, ami éltető ereje itt a stílusnak, nemritkán kirúg a hámból, s ez a fegyelmezettség, a kontrolláltság, a lírai logika kárára megy. Ilyenkor hetrefülesnek érződik az elbeszélő, hányavetinek vagy modorosnak az elbeszélés; konkrét nyelvi sutaságok, "nyelvbotlások" a nyomai ezeknek a féktelen ugrándozásoknak. Azonban ember legyen a talpán, aki mindig képes egyszerre spontán, ösztönös és többirányúan koncentrált, szenvedélyes és szigorú lenni. Magam 8:7 arányban mértem föl a nagyszerű/elég jó és a kicsit hibás novellák arányát. Legjobbnak pedig a legkegyetlenebb darabot találtam, a Dac címűt, mely az anya halálával játszik. "Hogy csinálták, anyám? Hogy jutottak át? Véreztek? Ordítottak? Nyögtek? Szorították a fogukat. Karmolták a függönyt? Halkan, csak úgy csináltak, mintha? Hányszor? Kinek, mért hazudtak?" Halál és születés összefordul, s ebből a néhány idézett sorból is látszódnak Kiss Noémi írásművészetének kritikus pontjai.

Az írónő gyakran borotvaélen táncol, pont ez teszi oly izgalmassá a prózáját. A Dacban bukkan fel a "biopapucs" szó, nem tudom, ez neologizmus-e vagy sem, de úgy vélem, Kiss Noémi biopapucsban járja a táncot, üdvösen nagy hangsúlyt helyez a biológiai, testi létezés mikroviharzásaira, amelyeket szemléltetni is képes, nem mással, a nyelv testével. Halálra táncoltatott lány? Ez egyszer a lány a megmondhatója, a női lét határhelyzeteiben. "Ki kéne tolnom a gyereket, de nem megy, elakadt, és ez nagyon fáj, nem is fáj, üt, ver, öl, túl van mindenen, hasít és csuklok tőle, folyik a takony az orromból, alul lassan szétrepedek. Ez a szerelem." Erre kiáltottam fel magamban, hogy: ez az!

Magvető, 2013, 103 oldal, 1990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.