A 2001-ben megjelent Weöres-pályakép szerzője szerint még a szakma is csak az elején jár a megértésnek, a hatalom pedig még csak nem is sejti, milyen hatalmas kincse ő ennek az országnak.
Magyar Narancs: Nem e világból való, ég és föld között lebegő, tündéri tünemény, továbbá "csodagyermek", született költő, időtlen zseni. Nagyrészt ezek a fogalmak jellemzik a Weöresről való beszédet. Jót tesznek ezek az olvasásnak, segítenek ezek a szuperlatívuszok megérteni az életművet?
Schein Gábor: Az olvasásnak biztosan nem tesznek jót, ugyanakkor kialakulásuk nem véletlen. Hiszen valóban hallatlan tehetségről van szó, akinek a megjelenését csak részben tudjuk magyarázni mindazzal, ami előtte és körülötte történt. Az egyik általános elbeszélési módunk az irodalomról és minden más történeti képződményről a hagyomány, a hatástörténet rendjére támaszkodik. Elmeséljük, miként lett az egyik dologból megértések és félreértések során át egy másik dolog. Az igazán nagy tehetségek esetében azonban ez a módszer csődöt mond. Weöresről is leírhatjuk, hogy ehhez és ehhez kapcsolódik, ezt és ezt olvasta, de hiába, válaszai és kísérletei váratlanok. És valószínűleg mindaddig megőrzik ezt a jellegüket, amíg az életmű újabb és újabb írók munkái által jobban be nem dolgozódik az irodalom rendszerébe.
Az általad említett fogalmak tehát a zavar jelei, nem annyira róla szólnak, mint inkább rólunk. Azt mutatják, hogy Weöres még mindig mennyire előttünk van. Hosszú, 1928-tól a nyolcvanas évek végéig tartó írói pályája közben alapvetően változott meg az irodalom, többször kicserélődött az olvasóközönség, a politika turbulens átalakulásairól nem is beszélve, és Weöres mégis, hatvan éven keresztül meg tudta őrizni kezdeményező szerepét. Ez a magyar irodalomban jószerivel példátlan.
MN: A zsenikultuszok állandó toposza az egyedülállóság. Mennyire indokolt társtalannak látnunk az életművet?
SG: Nem gondolom társtalannak, több okból sem. Kevésbé ismert, hogy Weöres kezdettől fogva, de különösen a harmincas években, Pécsett, közösségformáló figura volt. Lokális, pécsi és dunántúli keretekben is gondolkozott az irodalomról. "Harmadik nemzedék" című versében ugyan ironikusan elutasítja a kritika közhelyeit, amelyek egyformának kívánják láttatni Jékely, Vas, Dsida és Zelk költészetét, de a 30-as években élénk levelezést folytat nemzedéktársaival, nemcsak költőkkel, képzőművészekkel is, és egyértelműen szervezőként lép fel.
Az is fontos volt számára, hogy a tekintélyes idősebbeket, elsősorban Babitsot, Kosztolányit és Füstöt rendszeresen tájékoztassa terveiről. Amennyire lehetőségei engedték, élete során végig igyekezett közösséget szervezni maga köré, idősebb korában pedig fiatal írók próbáltak kapcsolódni hozzá, szinte szertartásszerűen látogatták.
MN: Ráadásul nagyon különböző emberek.
| ||
SG: Igen, mert mindenki számára megkerülhetetlen volt. Ami azért hangozhat most különösen, mert mára megváltozott az irodalom szerkezete. Ha a költészetet önállóan szemléljük, ilyen vitathatatlan költő-tekintély, azt hiszem, ma nem létezik. Tandori tölthetné be ezt a szerepet, de alkatilag idegen tőle. A hatvanas-hetvenes években viszont több ilyen is volt. De a kérdésre visszatérve: Weörest nem látom társtalannak költészettörténeti értelemben sem. Munkája a közvetlen elődöket tekintve Füst Milánéval és Babitséval mutatja a legerősebb kapcsolatokat, nemzedékén belül talán Radnótiéval, Jékelyével és Vas Istvánéval. De az ő költészetének emlékezete több száz évet fog át; amikor vele találkozunk, lényegében mindazt újra kell gondolnunk, amit a magyar nyelvű líra egészéről gondolni vélünk. Ezért nehéz volna akár csak részlegesen felsorolni a kapcsolódási pontokat, hiszen az a színkép, amit ez a költészet kiad, bámulatosan gazdag.
Vannak olyan művei is, amelyekre azonnal hevesen reagál a magyar irodalom. Ilyen az egyik legnépszerűbb könyve, az 1972-ben összesen három kiadásban napvilágot látott Psyché, amely az egyik lehetséges kezdőpontja annak, amit jól-rosszul magyar posztmodernnek nevezünk. A Három veréb hat szemmel antológiájában, amelyet Kovács Sándor Ivánnal együttműködve készített, erőteljes javaslatokat tett az említett újragondolásra, mégpedig a formagondolatok szempontjából, és bemutatta a magyar költészetnek azokat a sokszor inkább csak lappangó hagyományait, amelyek az ő lírájának is történeti előzményeit jelenthetik. Ha mindehhez A vers születése című doktori disszertációt is hozzávesszük, azt mondhatjuk, Arany óta talán egyetlen más költő sem reflektált olyan szélesen és alaposan költészetének történeti, formaelvi kontextusára, mint ő.
MN: A saját kánon megalkotására tett különleges, mondhatni, pofátlan kísérlet a Hamvas Bélának írott 1946-os levele, amelyben rejtélyes nevű "angyal-rendekbe", vagyis értékkategóriákba sorolja a világköltészet több ezer évének csúcsteljesítményeit.
SG: A levél kidolgozottságában persze nem hasonlítható a Három veréb hatalmas munkájához, de mindenképpen többről és másról szól, mint a kedvencek felsorolásáról. Ez egy radikálisan nem történeti irodalomszemlélet nagyon izgalmas stádiumelmélete.
MN: Itt a magyar mezőnyből csak Füst Milán éri el az "emberfeletti régió" legalsó körét, és egy kaszttal lentebbre is csak Arany János küzdötte fel magát.
SG: Weöres választásai a saját nézőpontjából korántsem esetlegesek, bár ez a rendszerezés valóban nem felel meg semminek, amit korábban a magyar irodalomról bárki gondolt.
MN: De ha hármukra, Aranyra, Füstre és Weöresre gondolunk, nem képződik meg egy új hagyomány, aminek a középpontjában ott áll a személytelenség, az ideológiamentesség - és az esztétikum mint abszolút érték?
SG: Ez lehetséges, de vigyáznunk kell, mert a személytelenség az 1870-es évektől kezdve egyre inkább poétikai fogalommá vált, Weöres viszont az énszerűséget, ha tetszik: a narcizmust nem csupán poétikai, hanem mélyebb szellemi értelemben is meg kívánta haladni. A személyes mindig hasítást, szétválasztottságot jelent. Ő a személyeset is magába foglaló, de a szétválasztottságot felszámoló, mélyebb, alapvetőbb szférából megszólaló nyelviséget, zeneiséget kereste. Ez az alapvető kérdéskör a Weöresről, illetve az "ornamentális lírai személyességről" monográfia méretű tanulmányt író Szilágyi Ákost is foglalkoztatta. Szilágyi érzékelte, hogy amit olvas, az valami egészen más, mint amit korábban a magyar irodalomban láttunk, és ami József Attila nyomán normává vált, de a probléma megragadására nem voltak alkalmas eszközei.
Weöres verseiben valóban nem egy identitással rendelkező, központi helyzetű én beszél. Éppen ezt kívánta szinte már a kezdetektől meghaladni. Ez kora irodalmában nem egyedülálló törekvés, sőt, a korszak legizgalmasabb költői - Mandelstamtól Eliotig - más-más módon szintén ezzel kísérleteztek. Az előbb elmondottak persze megint egy történeti rendbe állítanák Weöres költészetét, amit ő, még egyszer mondom, radikálisan elutasított.
MN: Nemcsak a "ki beszél?", hanem a "miről beszél?" kérdését is félresöprik ezek a versek. A költészet "ne valamiről, hanem valamit beszéljen" - írta Weöres.
| ||
SG: Erről van szó, hogy tehát a vers ne alany-tárgyi viszonyban legyen a világgal, ne az "én nézek valamit" és "én beszélek valamiről" logikája szerint működjön. Weöresnél a versben magában történik valami, nincs szüksége a külvilágra, mert a világ magában a versben keletkezik. Nem vagyok benne biztos, de úgy látom, hogy ez a teremtődés alapvetően zenei természetű, és megint csak nem a szó hagyományos értelmében. Ez a zeneiség nem a muzikalitással, nem a jóhangzással függ össze. Inkább elvont, sorozatokat alkotó logikai rendszer, amely az ismétlésekre és a variációkra épül.
MN: A fenti idézet úgy folytatódik: "Illetve ne is beszéljen, hanem zengjen, mert az ember valamiről beszél és valamit énekel."
SG: Láthatólag számára az éneklés archaikusabb a beszédnél, egy olyan kor emléke - hogy létezett-e ilyen, nem tudom -, amikor a ráció még nem választotta le az embert a világ egészéről. Weöres szerint ennek az állapotnak az emlékét az antik drámák kardalhagyománya őrzi, ahol a mozgás, a testiség a maga teljességében van jelen az éneklésben. Ez bizonyosan a weöresi költészet egyik kulcskérdése, amiről nemrég Bartal Mária írt szép doktori disszertációt.
MN: Amely kérdés már pályájának legelején foglalkoztatja. Voltaképpen hátborzongató az a levél, amiben tizenkilenc évesen leírja Babitsnak, milyen hihetetlen invencióval és módszerességgel munkálkodik, elméletben és gyakorlatban, különböző zenei műfajok (szimfónia, szonáta, dzsessz stb.) irodalmi megvalósításán.
SG: Hogy idáig eljut tizenkilenc évesen, ez is olyasmi, amire nehéz magyarázatot találni, nem is próbálkozom vele. Mindenesetre mutatja, hogyan alkotott: hihetetlen éleslátással vett észre problémákat, aztán rengeteget kísérletezett a megoldási lehetőségekkel. Abba gondoljunk bele, hogy van egy magyar irodalom, amely gondolkozik valahogy a zeneiségről, és akkor jön ez a fiatalember, és a környezetének szellemi hatásaiból kiváló érzékkel, kíváncsian kiszűri a számára hasznosíthatóakat, átemeli a jelenbe elfeledett évszázadok emlékét, kiás magának lappangó versszemléleteket - Pindarosz ódáit, szanszkrit szövegeket -, kapcsolódik saját korának populáris zenei kultúrájához - és mindezt nyersanyagként használva építkezni kezd.
Weöres alapkérdésekben is képes másképpen gondolkodni, mint amivel adottságként találkozik. A verssor számára sok esetben nem metrikus vagy ütemegység, hanem egy meghatározott időhosszúság, amely szabadon, variábilisan tölthető fel hosszú és rövid szótagokkal. Ezt nevezzük kolónnak, amelynek az ősmintáját a pindaroszi görög lírában és a szanszkrit szövegekben is megtalálta. Ha megnézed a Valse triste sorait - "Hűvös és öreg az este / Remeg a venyige teste..." stb. -, azt látod, hogy minden sor ugyanolyan hosszú, de nincs két sor, ami metrikailag egyforma lenne. Minden irodalmi forma alapja az ismétlés és a variáció, és Weöresnél ennek páratlanul gazdag és egyedi felfogását látjuk. Ennek a feldolgozása máig várat magára. Ebben az értelemben valóban társtalan Weöres költészete, amennyiben ennek nem volt folytatása. Néhány komoly elemzés elkészült már, legavatottabban G. István László sajnos szintén kiadatlan doktori munkája beszélt a kolónok weöresi rendszeréről. Egyelőre e költészet alapjainak a feltárásánál tartunk.
MN: A "valamit énekeljen, ne valamiről beszéljen" elvéből egyenesen következik az életmű látványos tartózkodása mindenféle ideológiától.
SG: Valóban nem termel ki ideológiákat és nem is támaszkodik rájuk. Ami beszél, ami énekel, az maga a vers. De ez nem jelenti azt, hogy ebben a költészetben ne lenne mondás, úgy értem, hogy ne lehetne a mondottat magunkra és a világra vonatkoztatni. Hiszen, mint minden nagy költészet, végül mégiscsak arról szól: mit jelent az, hogy élünk, beszélünk, föld van a talpunk alatt. Hogy együtt lélegzünk egy univerzummal. Ebben az értelemben a mondás sokkal átfogóbb Weöresnél, mint amit ideológiaként érzékelünk, tudásként megragadunk. Az "én nézem" azt is jelenti, hogy valamit nézek, más dolgokat viszont nem, és amit nézek, azt is bizonyos perspektívából teszem, más szemszögekből nem. Alapvető tévedés lenne, ha úgynevezett ideológiamentessége, érdeklődési körének tágassága, a tudáshoz és a nem tudáshoz fűződő sajátos viszonya miatt lehasítanánk magunkról Weörest, mondván, hogy ő nem a mi világunkból való. Mert az életmű felhívást is rejt magában: nézd, így is lehet gondolkozni Magyarországon. Nagyon szeretnék olyan országban élni, ahol ezt az ajánlatot komolyan veszik. Ahol az ő olvasásával mi tudunk emelkedni.
MN: Ha más nem is, a gyerekversek ott vannak mindenki fejében.
SG: Szoktak is sajnálkozni ezen: milyen kár, hogy gyerekversekké váltak, amik eredetileg nem azok. De így minden Magyarországon felnövő gyerek tudja azt, hogy "Éj-mélyből fölzengő - csing-ling-ling - száncsengő." Talán fel sem tudjuk becsülni, milyen óriási vagyon ez. Nem más, ez tesz egy nemzetet nemzetté. Emellett felmérhetetlen a jelentősége, hogy ez a testi-lelki felszabadító erő, ez a fajta gondolkodás zenéről, nyelvről, ez a szemantikán túli tudás mindannyiunk közös osztályrésze, és hogy mindezzel a legfogékonyabb korunkban találkozunk.
MN: Úgy látod, ha jól értem, hogy nemcsak a felnőtt olvasók, hanem az írók és irodalomtörténészek sem emésztették még meg az életművet.
SG: Inkább úgy fogalmaznék, hogy hatalmas tartalékai vannak még számunkra. Több monográfiát írtak már róla, idén is megjelenik két könyv, mégis: az elején tartunk még a megértésnek. Weöres azok közé tartozik, a legnagyobbak közé, akik még évszázadokig adnak nem múló gondolkodnivalót. És ő ránk vár, mert ez a költészet fordíthatatlan. Próbálkozások voltak, de nem ismerem igazán jó fordítását, és ez nem is meglepő. A háromkötetnyi vers, a kötetnyi dráma, a Három veréb hat szemmel és a többi - ezek ennek az országnak az aranykincsei közé tartoznak. Szomorú, hogy azok, akik ma itt a kultúráról hivatalból beszélnek, mérföldnyi távolságra vannak ennek akár a megsejtésétől is.
MN: Ez régebben is így volt. Első ránézésre érthetetlen, mi idegesítette az élete során váltakozó rendszereket Weöresben. Azt gondolnánk, ha valaki főállásban angyalokkal társalog, ergo nem mond csúfságokat se Horthyról, se Rákosiról, akkor probléma nélkül élheti az életét.
SG: A mindenkori hatalom ideologikus nyelven állítja elő a maga igazságbeszédét, és megpróbál mindent lefordítani erre a nyelvre. Vannak olyan beszédmódok azonban, Weöresé is ilyen, amelyek ellenállnak ennek az átfordításnak. Amiből az következik, hogy van beszéd, van világ, van gondolkodás a hatalom ellenőrzésén kívül. A mindenkori hatalom számára ez a legbosszantóbb. Mindenesetre Weöresnek direkt összeütközése a hatalommal nem volt, fiatalkori pályáját például nem szabdalják sajtóperek.
MN: Egy kritikáját letiltották, mert annak tárgya - bizonyos Füst Milán - zsidó volt. De való igaz, hogy a "panyigai panyigai ü" nehezen perelhető.
SG: Gondoljunk csak a Tiszta szívvel József Attilájára, aki két sorban intézte el az Isten, haza, család szentháromságát! Weörest tényleg nem tudták ilyesmivel támadni. Az úgynevezett ötvenes években nem publikálhat, de 55-ben megjelenik a Bóbita. Annyi cenzurális közbeavatkozás történik, hogy a "de az angyal, ha leröppen" sorban az angyalból cinke lesz. De a cinke is jó, Weöres később sem változtatta vissza, ma is így szerepel a legtöbb kiadásban. 57 után ő is publikálhat, mint szép lassan mindenki. Nem válik a rendszer kedvencévé, de komoly túlzás volna azt állítani, hogy szabotálták a karrierjét. Szövegei megjelentek, irtózatos honoráriumokat kapott, akárcsak mások, külföldre utazgatott az ország képviseletében. Közben persze időről időre láthatóvá vált, hogy nem tudnak vele mit kezdeni.
MN: És ma sem tudnak.
SG: Weöres Sándornak ma nincs kultusza. Soha nem is volt. Budapesten, ahol élete nagyobb részét töltötte, tudomásom szerint nincs szobra. De talán jobb is így. Száz éve született Weöres Sándor, akárcsak Jékely Zoltán, és azon gondolkozunk éppen, elnevezzünk-e utcát Tormay Cécile-ről. Istenem, hát miért nem Weöres Sándorról? Mennyire más volna ennek a jelentése...
MN: De nincs abban valami szép is, hogy ő kisajátíthatatlan? Hogy se propagandára, se ellenpropagandára nem alkalmas, hogy fölötte áll ezeknek?
SG: Voltaképpen igen. Szép, sőt méltó és igazságos, hogy Weöres Sándornak ma Magyarországon nincs kultusza. Mégis kívánom, hogy egyszer legyen, mert az egy egészen más Magyarország lenne.
