Magyar Narancs: Valamennyi fény című kötete után ismerhette meg széles közönsége mint fotóst. A képein, a képeivel megmutatta, milyen sok árnyalata lehetséges egy színnek, és milyen hatásai lehetnek a fénynek, mennyire más aspektust ad bármely nüansznyi különbség. Az írásaiban is nagy szerepet szán az árnyalatoknak, a plaszticitásnak. Hatott egymásra a két művészet?
Nádas Péter: Nem hiszem. Fotósként egyszerűen megtanultam bizonyos műveleteket a mestereimtől, megtanultam például, hogy a szürkéknek azok a fokozatai, amelyek a feketéből a fehérbe vezetnek bennünket...
MN: ...vagy akár a feketétől a feketéig vezetnek...
NP: ...igen, akár a fekete különböző árnyalatait is megkülönböztettetik velünk, miként képesek mintegy kiváltani mindazt, amit az európai festészetben színként érzékelünk és tisztelünk, illetve a szürke gradáció miként jelenik meg a grafikai vagy akár a fotográfiai kifejezés eszközeként. Megtanultam, hogy a grafikai ábrázolás módszerei miként hatottak a fotográfiára. A mestereim meggyőztek az árnyalat fontosságáról, megtanítottak arra, hogy micsoda kifejezőereje van egy árnyalatnak. Van egy pont, amikor még kevés, van egy pont, amikor már sok. Minden képet a kettő közé kell belőni. Ami nem más, mint a mértékletesség arisztotelészi hagyománya.
MN: Nem ugyanez érzékelhető az írásaiban is?
NP: Idáig nem mennék. De az elmondható, hogy az árnyalat nem önmagában áll, hanem fény áll mögötte, a fény mögött pedig egy fényforrás. Ez pedig a platóni hagyomány. Megtanultam, milyen hatást keltenek a fény különböző kvalitásai, melyek a fénnyel való bánás, a kiemelés és az eltüntetés legegyszerűbb fogásai és trükkjei, miként lehet egy arcot retusálással elcsúfítani vagy éppen megszépíteni. Számomra mindez a tudás az írással mégsem rokon. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a részletezési kedvemhez tárgyat találtam a fotográfiában is, vagy a fény, a tárgy és a fényforrás komplikált viszonyát figyelve megértettem valamennyit a részletezettség és az árnyalatosság általánosabb szabályaiból. De a két műfajban való működés hasonlóságának érzetét bizonyára maga az alkat adja. Az ember ugyanúgy eszik, ahogy szeretkezik. Még ha akarnék, sem tudnék egészen másként írni, mint ahogy fényképezek.
MN: A tükörnek gyakori szerepeltetése önazonosság keresése önnél, vagy narcizmus?
NP: Életem első szakaszában meglehetősen narcisztikus jellegű volt a gondolkodásom. Világos, kíváncsi voltam magamra. Ki vagyok én, vagy főleg ki mindenki lehetnék én, ha nem az lennék, aki vagyok. A szövegeken szerencsére látszik, hogy inkább játszadozom ezekkel a hívószavakkal. Mondjuk, rendesen megkerestem a tárgy antik forrásait. Meg belebocsátkoztam egy igen veszélyes önanalízisbe. Persze csak azért csinálhattam, mert nem voltam igazán szerelmes önmagamba.
MN: Ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban játszott az androgünitás nyelv adta lehetőségeivel.
NP: Magában a magyar nyelvben rejlik a lehetőség. Nincsenek nemek. Tekervényes mondatokat lehet írni, miközben függőben marad, hogy az érzés, a vágy, a kívánság, a vonzalom kire vagy mire vonatkozik. Olyan adottsága ez a magyar nyelvnek, amelyet az irodalom mégsem használt ki elég figyelmesen. Nekem élvezetet okozott, eszközöm lett. Különben is szívesen élek a körülírt hiánnyal. Ha az ember hímnemű, akkor hiányzik, hogy nem nőnemű, és fordítva. Csaknem minden munkámban van egy nagy, plasztikus hiány. A Szerelem című elbeszélésben például maga a szerelem érzése hiányzik a két emberből, s ettől aztán mindketten visszazuhannak a saját narcizmusukba. A Családregényben az anya kínzó hiánya izgatott. Olyan családtörténetet írni, amelyben nincs anya, az imádott apa viszont szörnyeteg és erkölcsi hulla. A könyvben mindez a több ezer éves familiáris mítosz viszonylatrendszerébe van beállítva, s így aztán nem az a kérdés, hogy minden egész elveszett-e, hanem hogy minden reálisan létező imagináriussá változott-e.
MN: Az Emlékiratok könyve pedig - a szó társadalmi értelmében is - a szabadság hiányának regénye?
NP: És a spiritualitás hiányának regénye. Az egész könyv az Istennek vagy az abszolútumnak, a teljességnek, az egésznek a rettenetes hiányáról és ennek a rettenetnek a következményeiről szól.
MN: Istennek vagy abszolútumnak?
NP: Nevezzük bárhogyan. Azért mondom a sok nevet, hogy mindenki a maga világnézete szerint érthesse. Az európai kultúrában van egy mindenkori törekvés az elveszített teljesség visszaszerzésére, a tiszteletünkre egyedül méltó személy megtalálására, ami abban a pillanatban hitnek nevezendő, amikor megtalálták, és valakiben ténylegesen testet öltött, vagy a testisége éppen szellemivé változott át. Ettől kezdve imádott névként jelenik meg. Erre a bensőséges törekvésre egyházakat persze nem nagyon lehet építeni, mert azok azonnal intézményként kezdenek működni, bíráskodnak, felállítják a szent inkvizíciót, máglyákat gyújtanak, vagy más agresszív eszközhöz folyamodnak, megtérítik vagy megölik a hitetleneket, a törekvés azonban minden kín, kudarc és csalódás ellenére állandó marad. Talán a héber neve a legtitokzatosabb, a legszebb, az Adonáj. A szentírásban a JHVH betűképként jelenik meg, azaz Jahve. Ezt a nevet minden évben csak egyetlenegyszer, a kiengesztelődés ünnepén ejtheti ki a főpap, és senki más. De az európai kultúrában ugyanígy állandóan jelen van a spirituális törekvések elleni lázadás. Ami a spiritualitásnak legalább olyan fontos aspektusa, mint maga az Isten. Az a tapasztalat, hogy a mindenkori világot nem lehet jobban spiritualizálni, mint amennyi spiritualitás az egyes emberekbe éppen belészorult, világosan megmutatja, hogy hol kezdődik az Isten birodalma, és hol ér véget az emberé.
MN: A könyvben ennek a keresésnek az útja az érzékiség, bármely lelki rezdülés leírása pedig testi kapcsolat.
NP: És mi köze lenne ennek Istenhez?
MN: Nem sok.
NP: Szerintem nagyon is erős a kapcsolat.
MN: Ön biztos jobban tudja.
NP: Nem hiszem, hogy jobban tudnám. Épp ezért kérdeztem vissza. Kíváncsi voltam, hogy két dolgot véletlenül társított-e. Hiszen az érzékiség, vagy nevezzük szenzualitásnak, szerintem tényleg az egyetlen olyan adottságunk, amely valamennyiünkben közös. Ami azt jelenti, hogy a nemünktől, a korunktól, a társadalmi helyzetünktől, sőt a tulajdonságainktól függetlenül ugyanolyan technikákkal és ugyanolyan minőségben fogjuk fel a külvilág érzéki benyomásait. Miközben néz engem, és hallgatja, hogy miket beszélek, a tekintetével köröz a szemem és a szám között. Mindenki kölcsönösen ezt teszi a másikkal. Mind a bal, mind a jobb féltekét ellenőrzi, megnézi, hogy milyen viszonyt teremtek a szellemi és az érzelmi között. Azonnal el tudja dönteni, hogy hazudok-e, vagy komolyan gondolom-e, amit állítok. Mindenki megállás nélkül a szavak és az érzések mögé néz. Egyszerre két nyelven két történet jön így létre, és a kettő korrespondenciája adja ki azt a bensőséges érzéki bizonyosságot, ami mindannyiunkban közös. Nem tudom magát becsapni, és maga sem tud engem becsapni. Senki nem tud senkit becsapni. Olykor persze az embernek érdekében áll ezt vagy azt a hazugságot elfogadni. Ilyenkor a verbális benyomásnak ad primátust az érzelmi ellenében, vagy fordítva. Ezen az úton alakulnak ki egyébként a szocializáció sztereotípiái is. De végső soron nem vagyunk megtéveszthetők. A szenzualitás szintjén isteni adottságokkal rendelkezünk. Ez a szint teljesen öntudatlanul működik. Mély meggyőződésem, hogy a politikai egyenlőség eszméjét sem volna szabad másra alapozni, mint a szenzualitás közösségére, arra az egyszerre érzéki és szellemi tudásra, amely a szemek és a szájak között működik.
MN: Amikor arról beszélt, hogy milyen nagy élvezettel használja ki a magyar nyelv nemnélküliségének lehetőségeit, arra kellett gondolnom, vajon a női és férfi princípium közötti különbség feloldható lenne-e. Vajon egy férfi számára a női érzékenység, a női tekintet átélhető-e? Ön is leírta, hogy "néha, amikor írok, nő vagyok". Honnan érzi, hogy milyen az? Nem pusztán kulturális tudás ez?
NP: A magzati élet hatodik hetéig nincsen eldöntve, hogy kiből mi lesz. Ha pedig a magzat mind a két nem lehetőségével egyszerre rendelkezik, akkor milyen alapon gondolhatnám, hogy ne lenne átélhető, amit a fogantatásom pillanatától magamban hordozok. Néhány évszázados keresztény erőszak miatt ugyan miért kéne elfelejtenem, amit már az antikvitásban is tudtak az emberek önmagukról. Ami eredetileg egyetlenegy volt, meséli Diotima Szókratésznek, az kettőbe lett vágva, s azóta keresik egymást a nők és a férfiak. Miért ne érdekelne a másik felem, s miért ne érdekelne, hogy másik félként mit csinálhatnék ezzel a felemmel. Az én irodalmi érdeklődésem nem a Sok, hanem az Egy. Már csak ezért sem tehetek másként, minden felemet át kell élnem. S ha egyszer már férfiként behatoltam valaki másba, és huzamosabb ideig tartózkodtam benne, miközben szorgosan működött az összes lehetséges érzékszervem, akkor miért ne lenne fizikailag átélhető, hogy mi a penetráció. Vagy egy nő számára miért ne lenne átélhető a behatolás fizikai érzete? Az átélhetőségnek természetesen van határa, de mint minden határnak, ennek is vannak átjárható pontjai.
MN: Még nagyon keveseknek sikerül az irodalomban átjárni a határon.
NP: Igen, de a magyar irodalomban szép példák vannak erre, Weörestől Esterházyig. A hüvely érzete átélhető, a csikló átélhető, a mellek teltsége és érzékenysége átélhető, a has és a szeméremdomb átélhető, a szeméremajkak talán nem élhetők át és a petefészek érzete biztosan nem. Egy nő számára bizonyára a here különböző érzetei nem átélhetők vagy a prosztata érzékenységei biztosan nem.
MN: A testek, a nemek játékának önöknél szövegteremtő ereje van. Esterházy Péter Egy nő című könyvéről ön azt írta, hogy a magyar irodalom ezzel a művel lett nagykorú. Miért éppen ezzel, és miért nem hét évvel korábban, az Emlékiratok könyvével?
NP: Nem véletlenül írtam, közel sem szerénységből. Az Emlékiratok könyve azért választ magának speciális témát, hogy természetes hangfekvésben beszélhessen a személyes szabadságról. Ez a regény azért van két férfi egymás iránt érzett szerelme köré építve, hogy ne közhelyekhez kötötten kelljen beszélnem a szerelemről és a választás szabadságáról, hanem a lehető legegyszerűbben, közönségesen. Ne ragadjak le a nemek harcának hagyományos csataterén. Esterházy a legbanálisabb témát választja, a nő és a férfi viszonyának mély és fájdalmas emberi kudarcát. S ennek a kudarcnak a bevallását. Számomra éppen témájának banalitása jelenti, hogy felnőtt megoldás. Jómagam mégis azért választottam a speciálisat, mert az volt a meggyőződésem, hogy a XX. század közepe óta elfogadható szerelmi regényt nem írtak, ami egy olyan katasztrófa után, mint amilyen a második világháború, szimptomatikus jellegű hiány. A szerelemről egyrészt úgy akartam írni, mint a személyes szabadság tárgyáról, tehát nem úgy írni róla, mintha nemileg specifikus érzet vagy állapot lenne, másfelől pedig úgy akartam beszélni róla, mint istenhasonlatról, az abszolútum vagy a teljesség egyetlen tárgyáról és alanyáról. Ezért választottam a speciális témát. Mindezzel szemben az Egy nő látszólag nem más, mint egy retorikus szöveg egy banális témáról, amelynek azonban van egy rejtett és elég borzalmas története. A magyar írásosságban kizárólag Móricz szerelmi levelezésével vethető össze, annak mélységeivel, botrányával és súlyával. Valami olyasmivel, ami Móricz regényeiben csupán nyomjelekben, a kínosabbnál kínosabb sémák szintjén, puszta utalásként van jelen. A férfi elbeszélő és a vele kapcsolatban álló kilencvenkilenc vagy éppen egyetlenegy nőnemű személy története a teljes dezilluzionáltság története, a viszonyuk és a szeretet kilátástalanságának története. Nyíltan, brutálisan, nyersen, a vallomásirodalom gesztusával beszél erről, és szépen, a szerelmi vallomás gesztusával kilencvenkilencen át az egyetlenegyhez, megértést remélve, gőgösen rimánkodva érte. Ez a könyv nem a magyar irodalom szokásos macho gesztusával írodott, hanem a saját emberi elégtelenségének tudatával. Más kérdés, hogy valamennyiünk feje nemcsak iszonyú mennyiségű banalitással van tele, hanem mindazon sémával és hiedelemmel, amit édesanyánk, az apánk, a legkedvesebb pártunk, a szerelmetes barátaink és az összes nagynénikénk vert belé kalapáccsal. Ezeket nagyon nehéz félretenni, de bizonyos művekben az anyukák, a pártok és a nagynénikék bizony félre vannak téve.
MN: A közönségesség kifejezését használta az Emlékiratok könyve kapcsán is. Azzal a nagyregénnyel kapcsolatban, amelyről aztán megírja, hogy amikor hozzá kezdett, attól fogva mindig, tíz éven át, arra kérte igazán, a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot sem fölülről leszúrni. Azt írja: "Szent Györgyre gondoltam, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem." Nem mond ez ellent mindenfajta közönségességnek?
NP: Ez azt jelenti, hogy ne legyen a műben olyan kifejezés, amely ne lenne alázatos. A felülről lefelé gesztusa mindig a gőg, az indokolatlan fölény tudatából származik. A Kolozsvári testvérek szobrán a sárkány valójában egy kis krokodil, ezt meg lehet ölni fölülről. Csakhogy vannak olyan sárkányok, amelyeknek ténylegesen három fejük nő, ha egyet levettek. Ne legyen olyan kifejezés, amely ne tartalmazna alázatot a tárgyával szemben. Az alázatot, ha akarja, értse tárgyszerűen, úgy, ahogy egy filológusnak alázatosnak kell maradnia a tárgyával szemben. Vagy értse akár keresztény fogalomként, spirituálisan. Legalábbis szándékom szerint nincsen a regényben olyan kifejezés, mondat vagy frázis, amelyet ne engedtem volna be a tükörfolyosóba. De ez csak a módszer. S hogy mi jön ki a tükörfolyosóból, azt előre nem lehet megmondani.
