Magyar Narancs: Költőként kezdte. Még ma is írogat verseket?
Paul Auster: Nagyon, nagyon ritkán. Az utolsó versek, amiket komoly szándékkal írtam, 1979 körül születtek. Mostanság főleg családi alkalmakra költök, születésnapokra, évfordulókra. Ezek többnyire komikus semmiségek, olyan rímekkel, mint a Liv-Steve vagy a Norway- Broadway.
MN: Miért hagyott fel a komolyan vett költészettel?
PA: Ha tudnám, valószínűleg még ma is írnám a verseket. A húszas éveimben nagyon komolyan vettem a versírást, minden áldott nap írtam, aztán nehéz megmondani, mi is történt. Sarokba szorítottam magamat, ahonnan nem volt se előre, se hátra. Közel egy évig nem is írtam semmit. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e újra írni. És amikor mégis újra kezdtem, a prózára állt rá a tollam, nem a versre.
MN: Legelső, nyomtatásban is megjelent regénye egy krimi volt, amit kifejezetten pénzért írt.
PA: Ez még ugyancsak a hetvenes években történt, az említett időszakban, amikor már nem írtam verset, de még nem tudtam, hogyan tovább. Le voltam égve, kellett a pénz. Úgy okoskodtam, hogy ha összeütök valamit gyorsan, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy ki is adják, azzal csak összeszedek valami kis pénzt. El is készültem hat hét alatt, és végül tényleg meg is jelent (1982-ben - K. G.). Egy baseballból vett kifejezés, Squeeze Play volt a címe. A pénzen túl még egy fontos dolgot kaptam érte: önbizalmat. Bebizonyítottam magam előtt, hogy képes vagyok megírni egy regényt. Anyagilag egyébként a Holdpalota megjelenése idején (1989-ben - K. G.) jöttem egyenesbe.
MN: Milyen néven jelent meg a krimije?
PA: A két keresztnevemet használtam: Paul Benjamin. Paul Benjamin egykönyves író maradt, de a Füst című film kedvéért feltámasztottam: a William Hurt által játszott írónak is ezt a nevet adtam.
| ||
MN: A Füstben és folytatásában (Egy füst alatt - Beindulva) társrendezőként is részt vett, a Lulu a hídont pedig egymaga dirigálta.
PA: Egész pontosan húsz éve történt, hogy kaptam egy levelet Wim Wenderstől. Semmiféle előzménye nem volt, nem is ismertük egymást személyesen. Azt írta, hogy olvasta a könyveimet, és hogy egyszer majd jó lenne összehozni egy közös filmet. Néhány hónap múlva megtörtént a bemutatkozás is, pont a német újraegyesítés napján. A frankfurti könyvvásáron voltam, először és utoljára. Az évek során legalább négy-öt filmterv is felmerült, de egyikből sem lett semmi. A Lulu ötlete Juliette Binoche-tól jött - szerette volna, ha Wendersszel közösen megcsinálják a Pandora szelencéje új változatát, Wenders pedig hozzám fordult segítségért. Nekem meg beugrott a színésznő története, meg is írtam a forgatókönyvet, és ezzel befejezettnek tekintettem a munkát. Aztán Juliette megnyerte az Oscart, és hirtelen elbizonytalanodott a terveit illetően, Wimet pedig egy újságíró hozta zavarba azzal a kérdéssel, hogy miért mindig a filmkészítésről készít filmeket. Mivel az én forgatókönyvemben is szerepelt egy film a filmben, Wim is elbizonytalanodott, és időt kért. Amikor elolvastam a faxát, rögtön tudtam, hogy soha nem fogja megrendezni. Az ilyen hezitálás mindig azt jelenti: nem. Így aztán rám maradt a dolog. Nálam jobban úgysem ismerte senki a forgatókönyvet, és volt már némi filmes tapasztalatom is.
MN: Ha már az előbb szóba hozta a baseballt: egy baseball ihlette kártyajáték feltalálása is a nevéhez fűződik.
PA: Ez is ugyanehhez a szörnyű, pénztelen időszakhoz kötődik, a hetvenes évek közepéhez. A játék is egyike volt azoknak a kétségbeesett megélhetési kísérleteknek, amik nem vezettek sehova. Rengeteg időmbe telt, hogy kidolgozzam, de végül semmi sem lett belőle. De egész jó játék lett, sokat játszottam a fiammal, a piacnak viszont nem kellett. Igaz, elég szerencsétlen időben kezdtem házalni vele, pont akkor, amikor a számítógépes játékok kezdtek elterjedni. Még szinte meg sem született, de máris antik darabbá vált a játékom.
MN: A Máról holnapra című önéletrajzi könyvében leírja, milyen megalázóan mutattak ajtót, amikor bemutatta a játékát. Volt része hasonló elutasításban az írásaival is?
PA: Miután megírtam a New York trilógia első részét, az Üvegvárost, elkezdtem kiadót keresni. Az elkövetkező másfél év alatt tizenhét kiadó utasított vissza. Nem arról volt szó, hogy nem szerették a könyvet, sokkal inkább arról, hogy nem értették. Az általános vélemény az volt, hogy a regény tetszik, de a vége túl homályos. Azt javasolták, próbáljam a végét újraírni. Én meg azt mondtam erre, hogy köszönöm, de nem; a könyv kész, eszem ágában sincs átírni. Így utólag visszatekintve tulajdonképpen jól jöttem ki a dologból, mert a teljes kiadói értetlenség és érdektelenség csak tudatosította bennem, hogy nem másért, hanem csakis azért írok, mert ez számomra létszükséglet. Akkor és ott biztosra vettem, hogy kiadatlan író leszek. Hát jó, gondoltam, ha másként nem megy, majd az utókor fog felfedezni, és ezzel nekiültem, és megírtam a trilógia második részét. Már a harmadikba is belekezdtem, mire végül sikerült kiadót találnom.
MN: A fel nem ismert tehetség, aki az utókornak alkot - volt ebben valami vonzó is?
PA: Az égvilágon semmi. Frusztráció, keserűség - az volt benne. Higgye el, semmiféle vigasz nincs az utókor elismerésében! De sok íróval megesett hasonló, Samuel Beckett első regényét például, a Murphyt harmincnégy kiadó utasította vissza. Volt egy költő barátom, Raphael Rudniknak hívták. Fiatalkorában több kötete is megjelent, de aztán több mint harminc évig semmi. Mind ez idő alatt egy grandiózus elbeszélő költeményen, egy több mint háromszáz oldalas opuson dolgozott, de abban a pillanatban, hogy a végére ért, meghalt. Egy éve ennek, azóta próbálok kiadót keríteni a művének. Egy remekmű, de olyannyira őrült, bizarr, eredeti darab, hogy egyelőre még nem jártam sikerrel.
MN: Mindez nagyon is úgy hangzik, mint egy Auster-regényhős élete.
PA: Igen, azt hiszem, hasonlóan bizarr fordulatokkal egynémely regényhősöm életében is találkozni. Ebből is látszik, hogy szenvedélyes realista vagyok. Sok furcsaság történik odakint, és én már semmin sem csodálkozom.
MN: Azon sem csodálkozott, amikor A magány felfedezésének (Auster legelső saját neve alatt, eredetileg 1982-ben megjelent önéletrajzi könyve - K. G.) írása közben megcsörrent a telefonja, és valaki a Pinkerton Nyomozóirodát kereste?
PA: Az első hívást egyszerűen elintéztem azzal, hogy nem, kérem, ez téves hívás lesz. Amikor másodszor is csöngött a telefon, és ugyanaz a hang ismételten a Pinkertont kereste, már kicsit furcsálltam a dolgot, de mivel az éppen aktuális íráson járt a fejem, csak később kezdtem el bánni, hogy nem tartottam szóval az illetőt. Harmadik hívás nem volt, de az Üvegvárosban, amit ezek a furcsa hívások ihlettek, harmadszorra is megcsörren a telefon, és ezzel veszi kezdetét a cselekmény.
MN: Adódtak a későbbiekben is ilyen inspirálóan furcsa esetei?
PA: Ilyen nem, de hat éve valami nagyon furcsa dolog esett meg velem. Ekkor jelent meg Az orákulum éjszakája című regényem. A könyvben szerepel egy 1938-39-es évjáratú varsói telefonkönyv, vagyis egy olyan darab, amit közvetlenül a második világháborút megelőzően adtak ki. Ez egyébként egy létező könyv, itthon őrzöm, a lengyel kiadómtól kaptam, amikor 1998-ban Varsóban jártam. Egy bolhapiacon találta. A rengeteg név között találtam egy Austert is, valakit az én nevemmel. Talán rokon, talán nem, nem tudom. Egy idő után egyre inkább úgy tekintettem erre a telefonkönyvre, mint a halottak könyvére, hiszen három év elteltével majdnem az összes zsidó, aki fel van tüntetve benne, már halott volt. Kísérteties egy telefonkönyv. Fel is használtam a regényemhez. A főszereplőt Sidney Orrnak hívják, a vezetékneve az Orlowski rövidítése. A telefonkönyvben egyetlen Orlowski szerepelt, egy házaspár. Miután megjelent a regény, felkeresett egy lengyel újságíró, hogy interjút készítsen velem. Amikor belépett a házamba, láttam rajta, hogy rendkívül izgatott, folyik róla a víz, meglehetősen zaklatottnak tűnt. Hamar ki is derült, miért: azzal kezdte, hogy tudom-e, kik azok a telefonkönyvben szereplő Orlowskik. A nagyszüleim - mondta. Mondanom sem kell, szíven ütött a felfedezés. A regényben egyébként egy kép is látható arról az oldalról, amin az Orlowskik is szerepelnek. Bárki más is megtette volna, de én azt a házaspárt választottam, akiknek az unokája egyszer csak felbukkant a küszöbömön.
MN: Voltak nagy találkozásai irodalmi berkekben is?
PA: Talán az egyetlen olyan alkalom, amikor egy híresség társaságában zavarba jöttem, akkor történt, amikor először találkoztam Samuel Beckett-tel. Meg volt beszélve, hogy beülünk egy italra valahova. Párizsban történt, 24 éves voltam ekkor, és akkora rajongója Beckettnek, hogy akkor sem rettegtem volna jobban, ha Winston Churchill-lel lett volna találkozóm.
MN: Hogyan jött létre ez a találkozó?
PA: Egy közös barát révén. És természetesen, mint kiderült, minden félelmem alaptalannak bizonyult, Beckett rendkívül szívélyesnek mutatkozott. Mivel én akkoriban még egyetlen sor prózát sem írtam, úgy lettem bemutatva, mint Paul Auster, a költő. Nem mintha rólam szólt volna a beszélgetés. Sok szó esett viszont a Mercier és Camier című könyvéről, ez volt az első franciául írt regénye. 1946-ban írta, és mivel a kiadók megint csak sorra visszautasították, úgy döntött, nem erőlteti tovább, elteszi jobb napokra. Miután 1969-ben megkapta a Nobel-díjat, és a francia kiadója bármit szívesen megjelentetett tőle, hát odaadta ezt a rég fiókban őrzött regényét, amit 1970-ben ki is adtak. Én nagyjából ez idő tájt, talán egy évre rá találkoztam vele. Elmesélte, hogy angolul is szeretné kiadni a regényt, de most, hogy hosszú idő után újra elolvasta, sok minden nem volt az ínyére, s mivel saját magát fordította angolra, a munka közben körülbelül az egynegyedét ki is vágta a franciául írt változatnak. De hogy tehetett ilyet, hiszen ez egy nagyszerű regény! - fakadt ki belőlem. Mire ő, hogy nem, nem, nincs igazam... A beszélgetés aztán más irányba terelődött, de körülbelül tíz perc elteltével egyszer csak rám nézett, és a nagy író azt kérdezte a vele szemben ülő kölyöktől: Tényleg azt gondolja, hogy jó a könyv? Igen, tényleg azt gondolom - erősködtem. A tanulság pedig, hogy nincs olyan író, és ez alól még a legnagyobbak sem kivételek, aki tudná, mit ér a műve.
MN: Fordítva is történt ilyesmi, hogy valaki másnak kellett bizonygatnia valamelyik munkája értékeit?
PA: Igen, az egyik regényemnél, nem is szívesen nevezném meg, melyiknél. Miután elkészültem, újraolvastam, és nagyon nem tetszett. Felhívtam a feleségem, s mondtam neki, kész vagyok, legépeltem, de azt hiszem, ki fogom dobni. Mire ő, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, csak várjam meg, míg ő hazaér Minnesotából, s majd együtt szépen megbeszéljük. Hazajött, meggyőzött, a könyv megjelent. A feleségem megmentette.
MN: Nem tart biztonsági másolatot?
PA: Kézzel írok, majd a nap végére összegyűlt adagot írógépen legépelem. Mindent azon a nyugatnémet Olympián írok, amit még 74-ben vettem egy barátomtól. 1961-es évjárat. Számítógépet nem használok. Van egy kis lakásom, nem messze a házamtól, ott dolgozom. Szóval nincs biztonsági másolat, illetve ha hosszabb időre el kell utaznom, lefénymásolom a kész oldalakat; az egyik adagot az irodámban, a másikat otthon hagyom, arra az esetre, ha a két épület közül az egyik leégne.
MN: Mások műveiben kellett csalódnia - egykori kedvencekben, amik nem állták ki az idők próbáját?
PA: Van egy ma már többé-kevésbé elfeledett amerikai író: Thomas Wolfe. Kamaszként rajongtam érte, de azt hiszem, ma már nehezen tolerálnám a regényeit, olyannyira túlírt, rapszodikus, túláradóan romantikus a prózája. Világéletemben fanatikus olvasó voltam, de most, hogy ennyi évet töltöttem már regényírással, csak az igazán nagy műveket tolerálom.
MN: Ki számít az igazán nagyokhoz?
PA: Akiket általában is a nagyokhoz szokás sorolni. Joyce, Dickens, Kafka... a végtelenségig tudnám olvasni őket. Az utóbbi hónapokban Kleistet fedeztem fel újra, óriási élmény volt. Fiatalon is olvastam és szerettem, de most még jobban esett. A legnagyobb prózaírók egyike. Senkit sem ismerek, aki pontosabban, hatékonyabban és nagyobb erővel írna, mint Kleist.
MN: Egy manhattani könyvkereskedésben ma 25 dollárért kínálják második regénye, A végső dolgok országában első kiadását. Elégedett az árral?
| ||
PA: Elég jó ár, nagyjából ennyiért adnak ma egy vadonatúj keményfedeles könyvet. Egy barátom nemrég megmutatta az interneten, hogy mennyiért vesztegetik a New York trilógia első kiadását. 3-4000 dollár között van az ára. Elég keveset nyomtak belőle az első alkalommal, de A végső dolgok országábant egy jóval nagyobb kiadó adta ki, gondolom, ezért az árkülönbség.
