Egymilliárdból ápolhatja Kertész Imre emlékét Schmidt Mária

Sorstalan hagyaték

szerző
Pálos Máté
publikálva
2017/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagy a titkolózás a Kertész Imre Intézet körül, a szakmai vezető nem hajlandó kérdésekre válaszolni, és már egy rosszízű jogvitába is belefutottak. Schmidt Mária pedig újabb lehetőségeket kap, hogy Kertész-művek alapján ostorozza a kormány ellenségeit, a politikailag korrekt nyugati világot és a liberálisokat.

Egyre nagyobb a homály a de­cember végén bejelentett Kertész Imre Intézet körül: a megalapítással megbízott, Schmidt Mária vezette közalapítvány titkolózik, semmit sem lehet megtudni a szakmai tervekről, a szakemberi gárdáról, a munka menetéről. Arra is mutatnak jelek, hogy az intézet jogi háttere sem makulátlan, rá­adásul a hagyaték jelentős részét Kertész már rég kimenekítette Magyarországról. Arra az egyszerű kérdésre akartunk választ kapni, mi van a Kertész Intézet birtokában és mire költi idén az egymilliárd forintját, de válaszok helyett csak kifogásokkal, egy „kisstílű játszadozást” emlegető irodalomtörténésszel és egy csúnya jogvitával találkoztunk.

2014. augusztus 20-án

2014. augusztus 20-án

Fotó: Kovács Attila / MTI

Mária országa

Tavaly év végén a kormány pár nap alatt megszabadult egy halom költségvetési maradványösszegtől. A december 20-ai kormányhatározatban egymilliárd forintot a Schmidt Mária vezette, a Terror Házát működtető és az 56-os emlékévet is lebonyolító Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványnak ítéltek oda a „Kertész Imre Központ” „megalapítására és létrehozására”. Másnap délután Schmidték a MTI-n keresztül közölték: december 7-én döntöttek az intézet megalapításáról, aminek célja az író hagyatékának gondozása és emlékének ápolása lesz, már januártól. Állításuk szerint szerződést kötöttek Kertész Imre özvegyével, a szeptemberben elhunyt Kertész Magdával, így ők lettek az „írói hagyaték felhasználója és gondozója”. Feladatuk kiadatlan művek és Kertészről szóló irodalmi anyagok gyűjtése, feldolgozása, sajtó alá rendezése, a berlini Kertész Archívumban őrzött kéziratos anyagok feldolgozása és előkészítése publikálásra, de „szándékukban áll” a budapesti, Török utcai lakás (az író 1954 és 1995 között itt élt és alkotott) emlékmúzeummá alakítása is. Gyűjtik a magántulajdonban, közgyűjteményekben lévő dokumentumokat, de kézirattárként és kutatóhelyként, konferenciák és „egyéb rendezvények” otthonaként is szolgálják majd „a legszélesebb érdeklődői kört”. Persze osztanak majd mindenféle ösztöndíjakat, és lesz kiállítás az író személyes relikviáiból, bármit is jelentsen ez.

A közlemény óta eltelt egy hónapban az intézményről további hír nem jött, a jól hangzó frázisokat senki sem pontosította. A közalapítvány munkatársai rutinosan hajtottak el, bármilyen csatornán kerestem fel őket kérdéseimmel: még arról sem mondtak semmit, mikor lesznek hajlandók kérdéseket fogadni. Nem tudjuk, milyen szakemberi gárda biztosítja majd a szakmai minőséget, hány munkatársat alkalmaz majd az intézet, pontosan milyen könyveket terveznek kiadni, és a hagyatékból mi is lett az ő tulajdonuk. Azt viszont tudjuk, hogy Schmidték a levegőbe beszélnek, amikor azt állítják, hogy a közalapítvány lett az „írói hagyaték felhasználója és gondozója”, hiszen erről abban az intézményben semmit sem tudnak, amelyik valóban évek óta őrzi Kertész Imre irodalmi hagyatékának jelentős részét.

A Berlini Művészeti Akadémia 2002 óta tárolja és gondozza Kertész írásos hagyatékát az író személyes megbízásából. Az okokat kutatva elég felcsapnunk legutóbbi könyvét, A néző-t. A 2000. június 8-i feljegyzésben ez áll: „Elhatároztatott, hogy valamennyi autográf anyagom emigrációba vonul, s ezzel új hazát keres (vagy talál?) magának. (…) Miért határoztam úgy, hogy biztonságba helyezem szellemi lenyomatomat? Biztos, hogy nem azért, amivel megindoklom. (…) Dacból, metafizikai sértődöttségből megemlítettem valahol, mégpedig cselekvő emberek jelenlétében, hogy itt, ahol vagyok, nem érzem biztonságban a művemet; erre beindult a gépezet. (…) S legvégül is meggyőződésem, hogy bár a dolgok mechanikája volt ez, maga az eredmény, mint döntés, tehát mint realitás: helyes és jó, ha az áttekinthetetlen energiáknak több részük is van benne, mint nekem magamnak. Magyarországon jól lehet tanulmányozni, hogy mi történik ott, ahol semmi sem történik. Ez az ország nincs abban a helyzetben, hogy a történelmet, a világ folyamatait bármiképp befolyásolja – így azután nem is érti azokat. Kizárólag negatív élményei vannak, kényszerű passzivitása az egész országra kasztrálóan hat; s ezzel lassan kihal belőle a kreativitás, amely egy nemzetet életben – s nem a puszta túlélés vegetatív állapotában – tart. Egyre világosabban mutatkoznak ennek következményei az én tevékenységemre, akár csak puszta egzisztenciámra nézve. Egy értetlen közegben működöm, értetlen nyelven, melyet, akik különben értenének, nem értenek. Az igazi szellemi nyomorúságom ebben az országban abból származik, hogy semmi feladatom, szellemi értelemben semmi dolgom itt.” Akármi is történt Kertész utolsó éveiben, 2000-ben ezek miatt az okok miatt visszavonhatatlanul kimenekítette hagyatékát.

Odamehetnek fénymásolni

Most tehát a Berlini Művészeti Akadémián létrehozott Kertész Archívum őrzi többek között olyan regények kéziratát, mint a Kaddis a meg nem született gyermekért, a Gályanapló, a Sorstalanság vagy a K. dosszié, de ott vannak további jegyzetfüzetek regény- és levélvázlatokkal, számos esszé és előadás kézirata, jegyzetekkel ellátott naptárak, a naplók 1961-től, olvasói levelek, dokumentumok a magánlevelezéséből és interjúk. Mindez mintegy 35 ezer oldal. A Narancs kérdésére az archívum igazgatója, Werner Heegewaldt elmondta: a hagyaték mindenképpen az archívumban marad, mivel az akadémia tulajdonát képezi. Az archívum a sajtóból értesült a magyar szándékokról, a Kertész Intézettel kapcsolatban senki sem kereste őket a magyar kormány vagy a közalapítvány részéről. De mivel a hagyaték az olvasóteremben hozzáférhető a kutatók számára, „az újonnan alapított intézet munkatársai is jöhetnek” – fogalmazott Heegewaldt. Egyúttal tisztázta azt is, hogy az anyagok megjelentetéséhez nekik nincs közük, vagyis csak a jogtulajdonosok hozzájárulása kell hozzá, ők pedig nem tudják, Kertész Magda milyen döntéseket hozott a férje irodalmi alkotásainak felhasználási jogairól.

Az intézet tehát az írásos hagyaték jelentős részének nemcsak nincs a birtokában, hanem pontosan ugyanolyan feltételekkel férhet hozzá, mint a világ összes irodalomkutatója, aki beül az archívum-olvasóterembe. Ettől még persze a szerzői jogok birtokában kiadhatja azokat a naplókat, amiket Berlinben őriznek, erre valóban felhatalmazhatta a közalapítványt Kertész Imre örököse, Kertész Magda – még akkor is, ha értesüléseink szerint ezt a szerződést az özvegy a halála előtt pár héttel írta alá, ami nem kelt jó asszociációkat. Ha viszont Kertész magyar kiadójának igazgatója, Dávid Anna szavait vesszük alapul, ezen a vonalon is akadályba ütközünk. Dávid Anna elmondta a Narancsnak: a Magvetőnél vannak a kiadási jogok minden olyan könyvre, ami már megjelent náluk. A szerződések csak évek múlva járnak le, és feltett szándékuk, hogy ezeket meghosszabbítsák a jogörökössel. De a Magvető szeretné megjelentetni az eddig kiadatlan anyagokat is, például az archívumban lévő naplókat. Dávid Anna szerint Kertész nem hagyott végrendeletet, így halálával a jogok Kertész Magdára szálltak, bár Dávid úgy tudja, hogy abban a pillanatban, amikor Kertész Magda aláírta a szerződést a közalapítvánnyal, még nem volt a kezében Kertész Imre jogerős hagyatékátadó végzése. (Ennek hiányában az örökös csak feltételesen rendelkezhet az örökséggel.) Ha Kertész Magda szintén nem hagyott végrendeletet, akkor a jogörökös majd Kertész Magda fia lehet. Az igazgató szerint tehát Kertész Magda és a közalapítvány közti szerződés ismeretének híján nem világos, hogy Kertész Magda milyen jogokat és tulajdonokat ruházott át a közalapítványra, és ezek közül mire volt jogalapja és mire nem. Bárhogy is történt, a felmerülő kérdéseket nyilvánvalóan a jogörökössel igyekszik majd tisztázni mind a közalapítvány, mind a Magvető. Mindenesetre a közalapítványtól senki sem kereste a kiadót az intézettel kapcsolatban.

De egy könyv miatt már összetűzésbe került a Magvető és a közalapítvány, még az intézet létrehozása előtt, ám a Kertész Magdával megkötött szerződés után. Október közepén Schmidték ugyanis forgalomba hozták Kertész Az angol lobogó c. művét az 56-os emlék­év keretei között. A könyv kiadására viszont a Magvetőnek érvényes szerződése van 2020-ig, ezért álláspontjuk szerint a közalapítványnak nem volt joga e lépéshez – még akkor sem, ha jóhiszeműen jártak el, és a jogutódot feltételezhetően kifizették Schmidték. „A Magvető persze akkor sem fogja bezúzatni Az angol lobogót, ha megvolna rá a jogi lehetősége. Azt a kárt, ami a ki­adót érte, vállaljuk, persze nem a közalapítványért, hanem Imréért. De tisztázni kell, melyik szerződés érvényes” – mondta. Ezen dolgoznak most a két fél ügyvédei. Kétséges, hogy mekkora sikerrel, hiszen hiába nyilatkozta Dávid még korábban azt, hogy minél hamarabb le kell ülniük tárgyalni a közalapítvány képviselőivel, ez a mai napig nem történt meg.

Az ügyvédek dolgoznak

A Schmidt Mária irányítása alatt zajló emlékév keretében megjelent, hangoskönyvmelléklettel is ellátott kiadvány érdemeit egyébként Kertész szerkesztője, Hafner Zoltán méltatta novemberben, véletlenül éppen a kormánybarát Origón – pont annál a lapnál, ami először számolt be Schmidt Mária terveiről a Figyelő új tulajdonosaként. Kertész hagyatékának feldolgozásába akkor érdemes belevágni, „ha komoly elhatározás áll a döntés mögött” – mondta Hafner az interjúban, majd első feladatnak az ötven évet felölelő naplóanyag feldolgozását és kiadását jelölte meg.

Úgy tűnik, Hafner Zoltán látja Schmidt Máriáék részéről a komoly elhatározást, mert telefonon megerősítette nekünk, hogy részt vesz az intézet szakmai munkájában. Noha egy ponton azt ígérte, válaszol kérdéseinkre, az utolsó pillanatban lemondta a találkozót. Szándékairól telefonon annyit mondott, hogy jelenleg a legfontosabb az, hogy kimenekítsék a Kertész-hagyatékot a politikai csatározások színteréről. Egyetlen kérdésre mégis hajlandó volt válaszolni e-mailben, azzal a kikötéssel, hogy a teljes szöveget közöljük: „Az angol lobogó körüli jogi helyzetre, úgy tudom, a jogászok már találtak kielégítő választ. Én csak arról tudok beszámolni, hogy e kérdés az elmúlt tizenöt évben miért nem jelentett soha problémát. Kertész Imre a Magvetővel kötetekre kötött szerződést, ám azok részleteinek további megjelenéséről, így például elbeszéléseinek, esszéinek, naplószövegeinek publikációs jogáról mindig és csakis ő rendelkezett, és ebbe nem szólhatott bele senki, még a saját kiadója sem. Ennek megfelelően egyetlen esetben sem kérte a kiadó engedélyét, tanácsát, beleegyezését, ha egy másik kiadó vagy szerkesztőség meg kívánta jelentetni valamely kisebb művét. (Ezen ügyeknél legtöbbször csak szóbeli megállapodás történt, a jelen kiadvány esetében viszont hivatalos szerződés is köttetett.) A fenti gyakorlat legeklatánsabb példája, amikor az író kezdeményezésére a Vigilia 2009-ben egy külön kötetet adott ki Kertésztől, benne olyan írásokkal is, amelyek a Magvetőnél már megjelentek. Az angol lobogó esetében is hasonlóképp járt el a szerző, amely szöveg egyébként korábban már négyszer is megjelent különböző helyeken. Legutóbb a Holmi szépirodalmi antológiájában, amelynek közlési engedélyezése egybeesett a közalapítvány által kiadott hangoskönyvbeli publikáció engedélyezésével, és ahogy a Holmi szerkesztőinek nem kellett ehhez a Magvető hozzájárulását kérniük, ugyanúgy a közalapítványnak sem, és ezt Kertész Imre a jelenlétemben külön meg is erősítette. Felesleges mondanom, hogy a tények és a korábbi évek gyakorlata őt igazolják. Szintén csak a tények kedvéért említem, hogy a Magvető az elmúlt tíz évben határozottan elzárkózott attól, hogy Kertésztől hangoskönyvet jelentessen meg. A kiadványnak egyébként csak része az elbeszélés, mint ahogy szintén csak része a képmelléklet és a közölt interjú is, műfajilag tehát leg­inkább az antológiák sorába illeszkedik – abba a sorba, amelyben, mint már említettem, az elbeszélés többször is megjelent, s ami ellen kifogást nem emelt korábban a Magvető. Az író örült, hogy a hangoskönyv megjelenik, és ha megélte volna a megjelenését, biztos vagyok abban, hogy a kiadó nem mert volna méltatlankodni, tudniillik, ha ezt megteszi, abban a pillanatban szakításra került volna sor. Kertész Imre mindig öntörvényű ember volt: megértem, ha ez bosszantja mindazokat, akik a halála után is fel szeretnék őt használni kisstílű játszadozásaikhoz.”

A kisstílű játszadozásokhoz hozzátartozik, hogy ugyan valóban rá van írva a hangoskönyv szó a kiadványra, de ettől még szerepel benne a teljes szöveg. A Hafner által említett, Kertész-szövegeket is tartalmazó, más kiadóknál megjelent könyvek gyűjteményes kötetek, és egyik antológia címe sem veszi kölcsön forgalomban lévő Kertész-mű címét. Úgy tudjuk továbbá, hogy a Magvető csak addig vonakodott Kertész-hangoskönyveket kiadni, amíg Morcsányi Géza volt az igazgató, bár Morcsányi megkeresésünkre ezt tovább árnyalta: kétségtelenül nem volt a műfaj híve, ezért nehezen szánta rá magát, de például a Sorstalanságot kiadták hangoskönyv formában is. A Nyáry Krisztián-féle új kiadóvezetés hozzáállása támogatóbb volt, csak őket már sem Kertész, sem Hafner nem kérdezte meg erről. Pedig, ha Kertész azt kérte volna, gondolkodás nélkül kiadják a rajzait is.

Kertész is a NER ideológusa, ha Schmidt Mária olvassa

Abban senki sem kételkedik, hogy Kertész Imre hagyatékának gondozása megérdemli az állami forrásokat. De az is egyértelmű, hogy ezt a szakmai munkát több intézmény is hatékonyan el tudta volna végezni, sőt ezért tartja fent őket az állam: ilyen mindenekelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeum, de talán a Magyar Tudományos Akadémia vagy az Országos Széchényi Könyvtár is megbirkózott volna a feladattal. Mivel a hagyaték gondozásával nem őket bízta meg a kormány, hanem egy másik tudományterületen tevékenykedő közalapítványt, a lépés mögött nem nehéz ideológiai, kultúrpolitikai megfontolásokat feltételezni. Schmidt Mária Kertész-értelmezése ugyanis csont nélkül illeszkedik abba az antikommunista kánonba és történelemfelfogásba, amelyeket például az 56-os emlékév kampánya is képviselt. Schmidt értelmezésében Kertész Imrét azért tagadta ki a magyar „liberális értelmiség”, mert ugyanúgy elutasította a náci és a kommunista diktatúrát. Schmidt interpretációjában Kertész beilleszthető a kormány – többek között a német megszállás emlékművével fémjelzett – emlékezetpolitikájába, hiszen leszámolt a kettős mércével, és kijelentette: „a holokauszt nem zsidóügy”, és így „nem elválaszt, hanem összeköt”. Legalábbis nyugtalanító, hogy az a Schmidt Mária rendelkezik majd Kertész Imre hivatalos emlékezete fölött, aki Búcsú Kertész Imrétől című nekrológjában megmutatta, mennyire aktuálpolitikai alapon, mennyire vonalasan értelmezi az író munkásságát. Kertész életműve itt a kormány aktuális ellenségeinek – a politikai korrektségnek, a bevándorlóknak, a liberálisoknak és „a civileknek” – a szapulását hivatott legitimálni: „a mára már palástolhatatlan értékvesztésnek eredője Kertész szerint abban keresendő, hogy lemondani látszunk görög-bibliai gyökereinkről, nemzeti közösségeink érték- és közösségteremtő képességéről, családi kötelékeink megtartó erejéről, a szólásszabadság és a szabad vita termékenyítő hatásáról. Helyette szép lassan a liberálisnak hazudott politikailag korrekt kánon alávetettjeivé válunk. Ennek a kánonnak a »főpapjai« eltávolítják a feszületet az evangélikus templomból, hogy az ne zavarja azokat a türelmetlen és bigottan vallásos bevándorlókat, akik az iszlám tanításait hirdetik. Tömeggyilkosoknak és terroristáknak biztosítanak olyan jogi lehetőségeket, melyek megrendítik a törvényeinkbe vetett hitünket. Ateistákat beszéltetnek húsvétkor a rádióban, hogy arról értekezzenek, miért nincs Isten. Homoszexuális »párokat« adnak össze a keresztény templom előterében, a bent folyó istentisztelet alatt. Ilyent sem a zsidó sátoros ünnepeken, sem ramadánkor nem engednének meg maguknak azok a »civilek«, akik civilizációnk szétzilálására szakosodtak.”

 

A cikk elkészítésében közreműködött B. Simon Krisztián Berlinből.

szerző
Pálos Máté
publikálva
2017/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2
    János Lipcsei
    2017. február 12., 14:21
    Hányingert keltő ez az egész önző képmutatás ami itt folyik . Egy minden poklot megjárt zsidó emlékét akarja ápolni az ellenségeként létező új-Horthysta újfasiszta új-klerikális zsarnoki kormány fizetett bérence . És mindezt csak azért , mert teljesen mások Nobel-díjat adtak ennek a szerencsétlen embernek . Ha nem kapja meg a Nobel-díjat , akkor a kisujjukat sem mozdították volna érte , de a Nobel-díjáért sem tettek semmit . Csak ellopják a nevét hogy felhasználják a halott egész életművével ellentétes célokra . Undorító !
  2. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2017. február 12., 09:08
    Ez a vége amike valaki élete végére hozzáhülyül becsvágyó, de igazi bieka feleségéhez. S míg élt, a magyar író-társadalom kussolt, mert sznobizmusuk nem engedte meg nekik, hogy beszóljanak nobeles Imrusnak. Elnézőek voltak, na. Most akkor elnézőek lehetnek ezzel is, meg orbánjánosdénes félmilliárdos szervezetével szemben is. A drága magyar írótársadalom nem látja be, hogy Imrus-kussolásából következett be leszalámizása. Most megy a sírás-rívás. De nem értik meg, mindig fel kéne azt a hangot emelni, nemcsak kiválasztott esetekben. A gazemberség akkor is az, ha közülünk gazemberkedik valaki..

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...