„New York sokkal nagyobb Donald Trumpnál” - Paul Auster író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Közel 900 oldalas új opusa épp a napokban jelenik meg Amerikában, de a brooklyni illetőségű világsztárt jelenleg elsősorban a politika, azon belül is egy sértődött gyerek módjára viselkedő alak foglalkoztatja, aki a hét végén hivatalosan is Amerika 45. elnöke lett. Trump miatt döntött úgy, hogy végül elvállalja a PEN America elnöki tisztét, amivel korábban többször is hiába kínálták meg.

Magyar Narancs: Amikor 2013-ban beszélgettünk (lásd: Bár micvó temetéssel, Magyar Narancs, 2013. december 19.), óvatos bizakodással a hangjában említette, hogy előfordulhat, hamarosan női elnöke lesz Amerikának. Hát, nem lett.

Paul Auster: Ne is mondja, teljesen magam alatt vagyok! Mélységesen elkeserít, ami egy ideje itt folyik minálunk. Jön ez az új vezetés, és én két dolgot érzek, azt viszont mindennap: félelmet és haragot. Ezek nem az amerikai emberek érdekeit fogják képviselni. Mit lehet ilyenkor tenni? Résen kell lenni és vigyázni.

MN: Nézzük a szűkebb lakókörnyezetét, Brooklynt és azon belül is Park Slope-ot! Ha leugrik egy doboz szivarkáért, és útközben belebotlik egy Trump-szavazóba; lehetségesnek tartja az értelmes vitát?

PA: Először is, két éve felhagytam a dohányzással, most már csak elektronikus cigarettát szívok, így jutok hozzá a napi nikotinmennyiségemhez. Megszűnt a köhögésem, javult az életminőségem. Szóval a példa nem életszerű. De azért sem az, mert nem hiszem, hogy Brooklynban akár csak egy Trump-szavazót is találna. Jó, megengedem, hogy ha nagyon keres, ha mindenhova benéz, egyet előbb-utóbb csak fog találni, de nem lesz könnyű, ezt ígérhetem. New York City nem Trumpra szavazott. Az ittenieknek olyan 80 százaléka ellene volt. Trump nem élvez nagy népszerűséget errefelé, noha ő maga is New York-i. Hogy őszinte legyek, egyetlen lelket sem ismerek, nem túlzok, egyet sem, aki Trumpra szavazott volna. Mindenki a maga kis védett buborékjában él.

false

 

Fotó: Getty Images

MN: Mekkora távolságot kell megtennie, ha elindul Brooklynból, hogy az első Trump-szavazót meglelje?

PA: Messze nem reménytelen vállalkozás. Kentuckyban például csak úgy nyüzsögnek.

MN: Obama olvasási szokásairól elég sokat tudunk, a leköszönt elnök évről évre közzétette, milyen könyveket tervez elolvasni. Trump miket olvas?

PA: Trump nem olvas könyveket. Még egy figyelemre méltó vonás a sok közül. Nem tudom, hogy valaha is a végére ért volna egy könyvnek. Ő maga mondta, hogy a könyvek szagát is utálja. Hát, így valóban nehéz. Még egy ilyen, a külvilág iránt ennyire közömbös köz­életi figurát én még nem láttam. Nem hivatkozik sem történelmi eseményekre, sem könyvekre, sem olyanokra, akiket esetleg nagyra tartana.

MN: Ajánlana neki valami olvasnivalót?

PA: Miért tennék ilyet? Nem hiszem, hogy megvan benne az a koncentráció, ami képessé tenné egy teljes könyv elolvasására. Tévét viszont nagyon is néz, és szenvedélyes twitterező; tele a Twitter a nevetséges kommentjeivel. Donald Trumpot csakis saját maga érdekli, a róla alkotott kép. Ha valaki valami olyat mer mondani, ami nincs az ínyére, azonnali kirohanást intéz az illető ellen, támadásba lendül. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke egy sértődött gyerek. Mi ez, ha nem rémisztő?!

MN: Legalább egy kisregénnyel, egy vékonyka könyvvel kisegíthetné…

PA: Csak az időmet vesztegetném. Ennyi erővel akár arra is kérhetném az első szembejövő embert, hogy repüljön. Ami nem megy, az nem megy.

MN: És Obama olvasási szokásaival elégedett?

PA: Nem igazán érdekel, miket olvas, de tudom, hogy olvasó ember, sőt írónak sem utolsó. Bizonyára élvezetesen fogja megírni az elnöksége éveiről szóló visszaemlékezéseit, ámbár nem sok elnökről mondható el, hogy jól bántak a tollal. Egy-kettő azért akad. Érdekes módon az amerikai exelnökök közül a legjobb könyvet Ulysses S. Grantnek sikerült összehoznia. Pedig szükségből írta, nem a múzsa ösztökélésére: egy pénzügyi svindli során tönkrement, minden pénzét elvesztette, és mindeközben rákban szenvedett. A memoárját azért írta meg, hogy pénzt szerezzen a családjának. Igazi remekmű született. Gertrude Stein a kedvenc amerikai könyveként emlegette. Ennél is furcsább, hogy Eisenhower is megütötte a mércét íróként: intelligens, jól megírt munka a memoárja. Talán Obama is felzárkózik hozzájuk.

MN: Az amerikai írók között vannak Trump-rajongók?

PA: Senki. Amennyire látom, a művészetek világából senki. Nézze csak meg a beiktatási ceremóniát! Egyetlen valamirevaló énekest, előadót sem sikerült megnyernie. Clint Eastwoodon, Sylvester Stallonén és a híresen szélsőjobbos Jon Voighton kívül nem ismerek Trump-párti művészt.

MN: Önt megkörnyékezték már, hogy vegyen részt valamilyen politikai kampányban?

PA: Nem. Vagyis egyszer igen. New York jelenlegi polgármestere, Bill de Blasio előtt kellett volna fellépnem a választási kampányában. Nem mentem bele, nem kívánok kampányrendezvényeken fellépni. Fontos számomra, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül az írók között, hogy a hatalom mindenféle csábításának ellenálljak. Ugyanilyen fontos, hogy kiálljunk és hallassuk a hangunkat, ha igazságtalanságot tapasztalunk. De a hatalom embereit támogatni? Nem, ez kívül esik a művészi meggyőződésemen.

MN: Melyiket tartja a legpolitikusabb regényének?

PA: A Leviathanban a politika elég nyíltan megjelenik. Az új regényem, a 4 3 2 1, szintén nem mentes a politikától. Vagy ott van a Man in the Dark ágyban fekvő hőse, aki történeteket talál ki, egy olyan Amerikát képzel el, ahol a 2000-es választások után polgárháború tör ki. De a Brooklyni balgaságokban is szó esik a választásokról – amint láthatja, eléggé foglalkoztat a politika, és ez olykor a regényeimen is meglátszik.

A legújabb Auster-regény

A legújabb Auster-regény

 

MN: De Blasio képes lesz megvédeni Trumptól New Yorkot?

PA: Nehéz helyzetben van, főleg, mert Trump egyelőre még New York-i lakos, abban a nagy toronyban él New York közepén. A titkosszolgálat védi, naponta egymillió dollárjába kerül New Yorknak, hogy a Trump Tower körüli közlekedést menedzselje.

MN: Trump jelenléte beárnyékolja New York romantikáját?

PA: New York sokkal nagyobb Donald Trumpnál. Donald Trump csak egy apró darabka a nagy egészben. A város alapjaiban nem változott. Az élet nem Trumpról szól New Yorkban.

MN: Egy másik brooklyni lakos, Martin Amis az elnökválasztás előtt azt mondta (A maradás a B tervem, Magyar Narancs, 2016. október 6.), hogy úgy íróként, mint emberként izgalmas időknek néz elébe, amennyiben Trump nyer. Íróként lehet ebből a helyzetből profitálni?

PA: Én aligha élem ezt meg írói nyereségként. Olyan ez, mintha Hitler hatalomra kerülésének évében megkérdezne valakit Németországban, hogy: Mondja, izgalmas ebben az új világban élni? Hát, nem, nem izgalmas. Nem túlzok, amikor azt mondom, félelmetes.

MN: Tegyük fel, pusztán a beszélgetés kedvéért, hogy Trump nem fogja kitölteni az elnökségét. Ez esetben jön Pence; nem lesz az talán még rosszabb?

PA: Valamivel talán jobb lenne a helyzet. Igen, Pence egy szélsőjobboldali politikus, de nincs meg benne a tömegek felheccelésének képessége. Nincs meg benne ez a démoni, demagóg képesség, mint Trumpban, hogy őrült és erőszakos reakciókra hergelje az embere­ket. Ennek az embernek lételeme a provokálás. Visszataszító, amit csinál, ez az állandó támadás és sértegetés. Egy vezető ne süllyedjen le idáig! Kimondja, ami csak az eszébe jut, másnapra pedig elfelejti, mit mondott. Pence viselkedése ehhez képest mérsékeltnek mondható. Ugyanazt a politikát vinné, mint Trump, de más lenne a hangulat az országban.

MN: Családi körben teljes az egyetértés politikailag? A felesége (Siri Hustvedt író) mindenben osztja a véleményét?

PA: Siri és én teljes mértékben egyetértünk ez ügyben. Siri számos újságcikket is írt a kampány során, nyíltan vállalta a véleményét. Azon az állásponton volt – és ezzel magam is egyetértek –, hogy Hillary Clinton egyebek mellett azért veszített, mert az amerikaiak nem akartak nőt látni az elnöki székben. Az amerikaiak alapos és kitartó nőgyűlöletben szenvednek. A gyűlölet olyan mértékű, hogy a fehér nők több mint ötven százaléka is Trumpra szavazott. Ezt azért nehéz megemészteni. Hillary olyannyira gyűlölt személlyé vált az ellene folytatott, vagy 25 éve tartó jobboldali támadások hatására, hogy azok is, akik nem különösebben kedvelték Trumpot, inkább rá szavaztak, csak hogy ne Hillary legyen a befutó. Nem túlzok, sok amerikai magát az ördögöt látja benne. És akkor még az FBI utolsó pillanatban elkövetett, illegális húzásáról vagy – amiről mostanában annyit hallunk – az orosz hackerbeavatkozásról nem is beszéltem. Az emberek egyre gyakrabban mondogatják, hogy Trump illegitim elnök.

MN: Nemrégiben a New York Timesban a felesége új esszékötetét dicsérte – lehet, hogy egy kis nepotizmus öntől sem idegen?

PA: Visszautasítom a vádat. Megkérdeztek, olvastam-e valami jót mostanában, és én nem tettem mást, csupán az igazat mondtam: Siri Hustvedt A Woman Looking at Men Looking at Women című könyvét. De rögtön hozzátettem, hogy mivel házastársi viszony áll fenn közöttünk, mondok egy másik könyvet is. Azt hiszem, sikerült elegánsan megoldanom. Mindent olyan halálosan komolyan kell venni mostanában, gondoltam, egy kis humor csak nem árt.

Blue in the Face

Blue in the Face

 

MN: Különösen egy olyan év után nem árt, mint amilyen 2016 volt. A tavalyi év nem csak a politikában volt drámai: David Bowie, Prince, Leonard Cohen…

PA: 2013 még ennél is rosszabb év volt a számomra, ekkor halt meg Lou Reed, aki igazi jó barátom volt. A barátságunk kezdete a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére tehető, és az idők során két filmemben – a Blue in the Face-ben és a Lulu a hídonban – is szerepelt. Jó, akkor fejezzük be egy Lou Reed-sztorival! A Blue in the Face-ben az volt a dolga, hogy a szivarpultnál ülve filozofáljon – én képen kívül tartózkodtam, onnan tettem fel neki kérdéseket. Amikor befejeztük a forgatást, megkértük, írjon egy számot a végefőcím alá, és ő nem is ellenkezett. Aznap, amikor stúdióba vonult, hogy felvegye a dalt, hivatalos volt hozzánk vacsorára, de mivel elhúzódott a felvétel, jelentős késéssel esett csak be. De nem vesztegette az idejét, leült mellénk az asztalhoz, és egy fontos bejelentést tett: „Paul, szerintem meg kéne változtatnod a film címét. A Blue in the Face sem rossz, de a Lou in the Face lenne az igazi!”

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...