Magyar Narancs: Elmondása szerint egyebek mellett Joseph Roth főműve, a Radetzky-induló ihlette A főváros megírására. Roth regénye a Monarchia lejtmenetének története. Aggódnunk kéne az unióért?
Robert Menasse: Engem mindig is az olyan regények érdekeltek, amelyek egy korszak végén születtek vagy egy korszak végéről szólnak. A Radetzky-induló mellett mások is hatottak rám, Thomas Manntól például A varázshegy vagy Guillermo Cabrera Infante regénye, A három szomorú tigris.
MN: Szóval, aggódjunk?
RM: Valóban az az érzésem, hogy egy korszak végén járunk. Fifty-fifty, hogy összeomlik-e az unió vagy sem. Az EU olyan projekt, amely arra hivatott, hogy legyőzze a nacionalizmust, az viszont egyre több tagállamban kap erőre mostanság. Egyre több tagállamban kerülnek nacionalista, jobboldali kormányok hatalomra, és fekszenek keresztbe a közösségi politikának. Az a kérdés, meddig lehet a közösségi politikát úgy szabotálni, hogy az ne a rendszer teljes összeomlásához vezessen. A tagállamok közül messze Magyarország kapja a legtöbb egy főre eső támogatást, miközben a magyar kormány odahaza folyamatosan hergeli az EU ellen a lakosságot és erősíti a nacionalizmust. Ez azért elég nagy pofátlanság.
| ||
MN: Orbán „otthon hergelek, Brüsszelben pénzt kérek” technikájának vannak követői Ausztriában?
RM: Természetesen. A mai osztrák kormányról akár azt is elmondhatjuk, hogy Orbánt tekinti az egyik példaképének. A jelenlegi kancellár Brüsszelben közösségi döntéseket blokkol, majd visszatér Bécsbe, és közli a néppel, hogy látjátok, az EU nem működik, ezért nemzeti megoldásra van szükség. A nép természetesen ujjong. Kíváncsi vagyok, mikor esik le az embereknek, hogy a vezetőjük nem tudja betartani, amit ígért. A nacionalisták sosem tudják betartani az ígéretüket. Nincsenek már nemzeti megoldások, maximum olyan apróságokban, hogy mennyi például az áfa.
MN: A főváros megírása előtt, anyaggyűjtés céljából Brüsszelbe költözött – ez szép és jó, de hogyan került házon belülre? Kért a bejáratnál egy all-access passt, hogy „jó napot, híres író vagyok, szeretnék egy könyvet írni az EU-ról”?
RM: Valahogy így. Egészen egyszerű technikát alkalmaztam: felhívtam a brüsszeli osztrák nagykövetet, mondtam neki, hogy tetszik tudni, híres író vagyok, hivatalnokokkal szeretnék ismerkedni, hogy megírhassam a regényemet. Ő aztán bemutatott egy-két hivatalnoknak, akik kézről kézre, hivatalról hivatalra adogattak, végül önjáró folyamattá vált az egész. Az Európai Bizottság nagyon nyitott, transzparens és segítőkész, ezzel szemben az Európai Tanács jóval zártabb, olyan, mint egy erődítmény. Az előbbi a közösségi politikát szeretné erősíteni, az utóbbi viszont pont ezt szeretné megakadályozni. Más-más érdekek irányítják őket.
MN: Melyik részlegnél fogadták a legkevésbé szívesen?
RM: Éppenséggel pont a kulturális részleg volt az, ahol először tapasztaltam bizalmatlanságot és elutasítást. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ez mire vezethető vissza. Nagyon alacsony a költségvetésük, nagyon kevés a kompetenciájuk. Alig van politikai súlyuk, igencsak lekezelően bánnak velük az EU-apparátuson belül. Szerintem attól tartottak, hogy jön itt valami íróféle, aki biztosan hülyét akar csinálni belőlük, hiszen annyira jelentéktelenek. Pedig sok sikert tudhatnak magukénak ahhoz képest, hogy milyen kevés pénzből gazdálkodnak.
MN: Amikor a nagykövethez fordult a kérésével, hogy találkozna brüsszeli eurokratákkal, mit gondol, mentek a telefonok Bécsbe, hogy lecsekkolják, politikailag kihez is húz ez a Menasse, szereti-e az épp regnáló osztrák kormányt? Ez magyar viszonyok között valószínűleg így történne.
RM: Egyáltalán nem így történt, szerencsére. Akik nem ismerték a nevemet, valószínűleg rám gugliztak, ennyi lehetett az ellenőrzés. Bizonyára az is segített, hogy nem újságíró, hanem író vagyok. Újságírók esetében mindig egy kicsit attól kell tartani, hogy valamilyen botrányt akarnak kiszagolni, de nálam, ugye, ez a veszély nem állt fenn. Ráadásul nem is kulcsregényt írtam, hanem csak az egyes hivatalnoktípusokra voltam kíváncsi.
MN: Hidegkutit, a magyar bürokratát kikről mintázta?
RM: Nem nemzeti sajátosságokat akartam megírni, csupán hivatalnoktípusokat. De azért azt hangsúlyoznám, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy az Európai Tanács elnökének protokollfőnöke a regényben magyar lett. Ez az intézmény képviseli a nemzeti érdekeket az EU-ban, és hát Magyarország és Lengyelország nagyon is ért ahhoz, hogy a nemzeti érdekeket erősítse. Túl sok magyart nem ismerek, de azért néhány írót és focistát igen. A Hidegkuti természetesen focistanév, a nagy Hidegkuti járt a fejemben. Rágugliztam és láttam, hogy viszonylag sok a Hidegkuti önöknél. Ha már itt tartunk, Puskást még a saját szememmel láthattam gyerekként, amikor a Real Madrid az Inter ellen játszott Bécsben. Tiszteletjeggyel jutottunk be, ugyanis apám profi futballista volt. És a Ferencvárost is láttam, gyerekkoromban mindig húsvétkor játszottak a Rapid Wien ellen. Azóta is tart a Rapid-drukkerségem, de az elmúlt években lemaradtam, évek óta nem láttam már meccset, azt sem tudom, hogy a Ferencváros mennyire jó vagy mennyire rossz csapat mostanában.
MN: A futballista papa feltűnik a húga, Eva Menasse (interjúnk vele itt) családregényében, a Viennában is. Akárcsak ön.
RM: Igen, de a regény nagy része fikció.
MN: Az ön regénybeli mása azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy feltárja egy köztiszteletben álló osztrák sportvezető náci múltját, majd némi paranoid tüneteket mutatva egy önsegélyező csoporthoz csatlakozik.
RM: Ebből persze semmi nem igaz. Ez is mind fikció.
MN: Ez a sok fikció nem okozott a Menassék körében családi feszültséget?
RM: Nézze, író vagyok, tudom, mi fán terem egy regény. A regény fikció, és kész. Ez volt a húgom első regénye. Lehet, hogy jobban kellett volna hangsúlyoznia, hogy ez mind csak kitaláció. És lehet, hogy nem kellett volna ilyen alaposan megírnia a családunk történetét. De jó regény volt, és végül is ez a lényeg.
MN: Azt olvastam, hogy elég sok bor fogyott a brüsszeli anyaggyűjtése, a hivatalnokokkal való beszélgetések során. Milyen borral lehet a leghatásosabban szóra bírni az EU-bürokratákat?
RM: Ezt meg honnan veszi?
MN: A Politicóban olvastam.
RM: Jó, valóban volt egy hely, közvetlenül a bizottság épülete mögött, a Le Franklin, itt futottak össze a hivatalnokok munka után. A happy hour alatt valóban nagy mennyiségű sör és bor fogyott. Sok újságíró is megfordult itt. Természetesen én sem hagyhattam ki. Rengeteg emberrel meg lehetett ismerkedni, sok információt be lehetett gyűjteni a happy hour alatt. Adatgyűjtés közben az ember legurított néhány pohár belga sört vagy egy-két pohár bort.
MN: Megbízható források szerint Bécsben a Café Sperl volt a törzshelye, ahonnan a dohányzási tilalom üldözte el.
RM: Ez is csak részben igaz. A Café Sperl azért lett a törzshelyem, mert csupán egy sarokra volt a lakásomtól. Amikor a 6. kerületből átköltöztem a 2.-ba, kénytelen voltam kávézót is cserélni.
A Sperlt a Café Engländerre cseréltem le. Nem fogok metróra szállni csak azért, hogy beüljek egy kávéra! Természetesen, ha a régi környékemen van dolgom, be-benézek a Sperlbe, és bedobok egy kávét, dacára annak, hogy már dohányzási tilalom van ott is érvényben.
MN: Áltörténelminek nevezte azt a gondosan megörökített pillanatot, amikor 1989-ben Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter átvágták a két ország közti vasfüggönyt. Mi volt ebben az ál- vagy mai kifejezéssel fake momentum?
RM: Történelmi esemény volt, efelől semmi kétség, de a fotó teljességgel megrendezett; az nem a valós történelmi pillanatot örökítette meg, amikor átvágták a szögesdrótot. Horn és Mock napokkal később újra találkoztak, mert mégiscsak szükség volt egy fényképre. Van egy jó ismerősöm, aki annak idején Mock külügyminisztériumában dolgozott, ő is ott volt az eseményen. Vagy hússzor kellett beállítani a jelenetet, hogy mindenki elégedett legyen. A legviccesebb az egészben, hogy eredetileg más volt a koncepció. Először a miniszterek a sorompót emelték fel, hogy mindenki lássa, ezzel vége a vasfüggönynek. De valaki megjegyezte, hogy a sorompó nem lesz jó, át kéne vágni a szögesdrótot is. Igen ám, de nem hozott senki sem megfelelő szerszámot. Két-három órába telt, mígnem valaki szerzett drótvágókat. Ha valaki közelről megnézi azt a fényképet, látni fogja, hogy ahol a két miniszter vág, az nagyjából egy egyméteres drótszakasz, de sem jobbra, sem balra nincs már egy szemernyi drót sem. De ez így rendben is van. A történelmi pillanat megtörtént, ilyen értelemben persze nem fake az egész. Sokkal inkább fake az, hogy ma Magyarország bezárja a határait olyan menekültek elől, akik nincsenek is.
Kritikánk A fővárosról itt olvasható.
