Fotó: Martin Klimek / Northfoto
Magyar Narancs: Egyik esszéjében a popkultúrára utalva azt írta, hogy ócskaságok kiadós diétáján nőtt fel. Hogy tudta ezt később, regényíróként az előnyére fordítani?
Michael Chabon: Gyerekként egyáltalán nem tettem, és bizonyos mértékig ma sem teszek különbséget az úgynevezett alacsony- és az úgynevezett magaskultúra között. Ugyanabban az időben, amikor zabáltam a képregényeket és a rossz tévéműsorokat, a minőségi zenével és képzőművészettel is megismerkedtem - legfőképp az apám révén, aki imádta a Star Treket és a silány sci-fi filmeket is. Az apámtól azt a felfogást tanultam el, hogy az egyetlen szempont, ami számít a művészetnél, nem más, mint hogy mekkora örömet okoz. Egyébként valószínűleg ez a hozzáállás tekinthető általánosnak azok körében, akik már 1960 után születtek. Persze nem gondolom, hogy minden popkulturális termék érdekes, de bizonyos művekben - s erre alighanem a Sherlock Holmes-történetek a legjobb példák -, ahol az író sietve dolgozott a pénzért, hiányok, hibák, kérdőjelek keletkeznek, amelyek nagyon csábítóak a befogadók számára. A megkérdőjelezhetetlen irodalmi mesterművek, mint amilyen például A varázshegy, nem késztetik folytatások, fanfictionök írására az olvasóikat. A populáris művészet viszont, épp azért, mert a szerzők az aprólékos megmunkálásra sokszor nem szánnak időt, rendkívül vonzó tereket hoz létre, és ezért olyan bőséges a Sherlock Holmes vagy a Harry Potter rajongói irodalma. Ez a háttér az én írói indulásomhoz elengedhetetlennek bizonyult, hiszen az első dolog, amit életemben írtam, egy Sherlock Holmes-történet volt.
MN: A Jiddis Rendőrök Szövetségében a régi hard-boiled krimik hatása a legnyilvánvalóbb. A regény hangulata és az alaszkai helyszín ugyanakkor a mai skandináv krimiszerzőket is eszembe juttatta.
MC: Pedig ők egyáltalán nem hatottak rám. Tudok róluk, de nem ismerem a műveiket. Henning Mankell az egyetlen, akinek egy regényét elolvastam, de nem volt meggyőző, mert számomra Chandler vagy Ross Macdonald legfőbb vonzereje a kreatív nyelvhasználatban rejlik, és az angol fordításban Mankell műve nélkülözte ezt a kvalitást.
MN: A regény egy olyan világot mutat be, amelyben az európai zsidók jelentős része Alaszkában nyert menedéket a második világháború során. Ilyen evakuációs terv valóban létezett Amerikában, de a harmincas évek végén elvetették. Mi volt az ön számára a legvonzóbb a történelem átírásában?
MC: A regény alapját egyfajta vágyakozás adja, és ez nem igazán jellemző az alternatív történelmi regényekre. Azokat inkább figyelmeztető szándék mozgatja, hisz azt sugallják, hogy ha a dolgok kicsit másként történtek volna, akkor minden még borzalmasabban alakul: például a nácik nyerik a második világháborút. Az életnek ezt a törékenységét dramatizálják, azt, hogy mi lett volna, ha egy másodperccel később lépünk le a járdáról, amikor már nem tudott volna megállni a teherautó. Ez az, amit én nagyon nem akartam. Mindenekelőtt azt szerettem volna elképzelni, hogy milyen lenne az a világ, amelyből a nácik nem törölnek el egy egész kultúrát: mi lenne abból mára, mit láthatnánk belőle. De törekedtem arra, hogy ne valamiféle gyönyörű, édes, Isaac Bashevis Singer-féle zsidó Disneyland legyen az eredmény: az én Sitkám sötét, szürke, esős és hideg hely, tele boldogtalan emberekkel. Persze ebből a könyvből sem lehetetlen figyelmeztetést kiolvasni, hisz számos kritikus úgy értelmezte, hogy a regény arról beszél, mennyire rossz lenne a zsidóknak egy olyan világban, ahol nem létezik Izrael. Ha nem lenne saját országuk, ha bármely pillanatban kipenderíthetnék őket ismét az ajtón. Úgy tűnik, az alternatív történelmi regénynek ezt a sajátosságát végül én sem tudtam megváltoztatni.
MN: A regény nyelvét jiddis szavak beemelésével alakította sajátossá. Mikor találkozott először ezzel a nyelvvel?
MC: A legelső alkalomra nem emlékszem, de úgy nőttem fel, hogy állandóan hallottam. A nagyszüleim generációja rendszeresen ezen a nyelven beszélt. A dédnagyanyámat is ismertem, aki az 1880-as évek végén született; a nővérével élt együtt, és egymás között, pláne, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék őket, rendszeresen a jiddist használták. Hallgattam ezt a rejtélyes nyelvet, a felnőttek titkos nyelvét, amelyen sokszor olyan dolgokat mondtak, amitől hangos nevetésben törtek ki, és ez nagyon kíváncsivá tett.
MN: Megannyi emlékezetes negatív karakter népesíti be a könyvet. Voltak ezeknek valós előképei?
MC: Főleg a fantáziámból dolgoztam. De az egyik meghatározó élményem, amiből a regény később kinőtte magát, az volt, amikor egyszer New Yorkban megláttam egy csoport ultraortodox zsidó férfit az utcán sétálni. Fiatal emberek voltak hosszú, fekete kabátban, kalapban, és volt valami fenyegető a látványban: arra gondoltam, ha lassítva látnám a jelenetet, olyan volna, mintha egy Sergio Leone-westernben közelednének a rosszfiúk. Elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetne-e történetet kerekíteni fiktív ultraortodox gengszterek köré, akik valahogy beépítik a bűnözést a vallási gyakorlatukba.
MN: Olvastam, hogy egy teljes regényre való szöveget ki kellett dobnia. Hogyan jött rá, hogy használhatatlan, amit először írt, és miként tudja egy író túltenni magát egy ilyen krízisen?
MC: A legfájdalmasabb a felismerés volt. Odaadtam az első változatot a szerkesztőmnek azzal a tudattal, hogy már csak egy kis aprómunka választ el a befejezéstől. A szerkesztőm nem mondta, hogy a szöveg kudarc, és dobjam el, viszont annyi jegyzettel látta el a lapokat, annyi minden nem volt érthető vagy működőképes a számára, hogy rájöttem, egyszerűbb volna az egészet elölről kezdenem. Beismertem, hogy hazudtam magamnak, mert igenis tudtam ezekről a problémákról, és elégedetlen voltam a munkámmal. Ezt persze nagyon nehéz annyi év után beismerni - nekem mindenképp kellett hozzá egy megbízható külső hang. Össze kellett szednem magam; azokban a hetekben épp Chandler-novellákat olvastam, és feltűnt, mennyi sztorija játszódik szállodában. Ez lett aztán a megvalósult regény kezdőpontja: egy gyilkosság áldozata egy hotelban - és abban a pillanatban még az is befészkelte magát a fejembe, hogy az áldozat a Messiás.
MN: Ez egy nagyon is filmre kívánkozó történet. Úgy volt, hogy a Coen testvérek rendezik meg, de ők nemrég kihátráltak a projektből. Mi történt?
MC: Nem beszéltem velük azóta, de valószínűleg az lehetett az ok, hogy közben megcsinálták az Egy komoly embert, ami erőteljesen zsidó motívumokra épül, és az elején még egy olyan jelenet is van, ahol jiddisül beszélnek a szereplők - érthető, hogy ezután már nem lehetett számukra annyira vonzó a könyvem.
MN: Nemrég azt mondta, hogy jó írónak tartja Barack Obamát. Fontos erénynek tartja ezt egy politikus esetében?
MC: Egyfelől a nyelv megértése és irányítása az ideák jobb megértését is magával hozhatja. Másrészt pedig ahhoz, hogy valaki kialakítson egy személyes, eredeti prózastílust, a megszokott nyelvi és gondolkodásbéli minták elvetésével kell megközelítenie a világot. Ez a legfőbb feladata minden irodalmi ambícióval rendelkező embernek - márpedig Obama is ilyen, vagy legalábbis kétségkívül ilyen volt, amikor az első könyvét írta. Én pozitív dolognak tartom, ha egy vezető képes arra, hogy elforduljon a gondolkodás konvencionális sémáitól azért, hogy az emberi lényeket és a világ folyamatait frissebb szemmel tudja látni.
A Jiddis Rendőrök Szövetsége kritikája itt olvasható.
