Az eurózóna végérõl szõtt víziók gyakorlatilag annyit érnek, amennyit az asztrológiai jóslatok, ugyanakkor jól jelzik hirdetõik történelmi ismereteinek mélységes hiányát. A "birodalmak" nem ekként szoktak összeomolni; az elmúlt kétszáz esztendõ számos példával szolgált már arra, hogy a kapitalizmus és plurális társadalmai megerõsödve kerülnek ki a gazdasági és pénzügyi válságokból. Mi több, Európának sosem jöhetett volna alkalmasabb pillanatban egy olyan kataklizma, mint a mai. Segít ugyanis feltárni mindannak a szörnyûségét, amit jövõként a nemzetállamok korunk falára vetítenek. Egyben értelmessé, értelmezhetõvé válnak mindennek fényében azok az elkerülhetetlen áldozatok, melyek nélkül a kontinens képtelen lenne államok mûködõ szövetségévé válni. December 8-án és 9-én e felismerés jegyében találkoznak a kontinens vezetõi Brüsszelben. Semmi kétség: majdnem az utolsó utáni órában. Ám ennek a megtapasztalása nélkülözhetetlen volt és nélkülözhetetlen lesz ahhoz, hogy rájöjjenek: mit kaphatnak akkor, ha élnek a felkínált lehetõséggel, s mit veszítenek, ha erre képtelenek.
A reveláció erejû felismerés akkor következett be, amikor a gazdasági és monetáris ügyek biztosa, Olli Rehn kijelentette: "Az eurózóna elérkezett létének legkockázatosabb tíz napjához." Ezt követõen az uniós elnökséget adó Lengyelország külügyminisztere, Radoslaw Sikorski drámai felhívással fordult Németországhoz, jelezvén: ha az eurózóna összeomlik, akkor nem lesz többé garantálható Lengyelország - és Kelet-Európa - gazdasági egyensúlya, a térség óhatatlanul történelmének legnagyobb kihívásával szembesül, az uniós szerkezet tagállami fragmentáltsága pedig a 90-es években megteremtett biztonsági intézményi struktúrát is maga alá temetheti.
Két beszéd
Nem véletlen, hogy Angela Merkel november 24-én elmondott beszéde elsõsorban nyugalomra szólított fel, de szavainak aligha lett volna hatása, ha nem teszi mindjárt hozzá: a következõ uniós csúcs nem zárulhat alapvetõ politikai változások nélkül. Az érintett uniós országoknak - nem csak az eurózóna országainak - el kell dönteniük: képesek-e meghozni azt az áldozatot, ami nélkül a válság nem kezelhetõ. Fel kell használniuk az eurókrízist, hogy a közös gazdasági és pénzügyi vezetés mechanizmusainak megteremtésével: (1) létrehozzák a "költségvetési uniót", (2) új, szigorított "adósságplafont" fogadjanak el, (3) közös irányító és ellenõrzõ struktúrák révén, valamint a döntéshozatali rendszer központosításával "egységesítsék az eurózónát", tovább erõsítve (4) az Európai Központi Bank függetlenségét. Ehhez azonban változtatatni kell az uniós alapokmányokon, elsõsorban a lisszaboni szerzõdésen. Merkel elvárásait hitelesíti mindaz, amit Németország - nagykoalíciós támogatással - az Agenda 2010 nevû szociális és munkapiaci reformcsomag révén képes volt megvalósítani, s ami a német gazdaság sikerének záloga. Ez nemcsak strukturális változásokat eredményezett, de azt is, hogy 2005 óta a német bérek egyetlen eurócenttel sem emelkedtek, viszont gyakorlatilag valamennyi szociális támogatás csökkent. A német kancellár mindezzel a politikai populizmusnak üzent hadat, figyelmeztetve a kormányokat: még a politikai túlélés sem lehet mentség azoknak a döntéseknek a további halogatására, amelyek a jövõben az unió élzónájához tartozást garantálhatják.
Nicolas Sarkozy francia elnök négy nappal késõbb hasonló elvárásokat fogalmazott meg, megerõsítve: a francia és a német vezetés között nincsen szemléletbeni különbség. Európa két vezetõ államának közös fellépése nélkülözhetetlen eleme a válságkezelésnek - de sokakban felmerül, vajon elégséges és hatékony lehet-e az általuk adandó támogatás? Az utóbbi hónapokban egyre többször említik Franciaországot példaként arra, hogy a hitelkrízis immáron elérte a "magállamokat" is. Ráadásul a jövõ évi elnökválasztás igencsak leértékeli Sarkozy vállalásainak súlyát; arról nem is beszélve, hogy az ellenzéke már most kritizál mindenféle "Németország diktálta" gazdasági megszorítást, kiváló példát mutatván arra a populizmusra, amitõl Merkel óva int. És ott van még a vita az Európai Központi Bank jövendõ eurókötvényeirõl, melyekrõl Németország hallani sem akar, elvégre olyasmiért kellene kötelezettséget vállalnia, aminek befolyásolására csak részben képes; Franciaország viszont szeretné élvezni a gyümölcseit.
Ki eszközöl?
Mind a mûködés, mind a külsõ finanszírozhatóság legfõbb akadálya az unió belsõ megosztottsága. Nézzük az utóbbit! Az euró mélyülõ válsága a gyors és biztos finanszírozhatóságot tette elsõ számú feladattá. Az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) igazgatóját, Klaus Reglinget bízták meg avval, hogy kutassa fel a külsõ forrásokat, mindenekelõtt azt, milyen hajlandóság mutatkozik kínai részrõl részt venni a valuta megmentésében. (Az EFSF mûködésérõl lásd interjúnkat: "A tagállamok garantálják", Magyar Narancs, 2011. november 3.) Ám bármi is lesz a kutakodás végeredménye, az uniónak komolyan számolnia kell azzal, amire Lu Csi-vei, a legnagyobb kínai elkülönített vagyonállomány kezelõje is utalt: pénzüket strukturális és infrastrukturális reformok finanszírozására szeretnék költeni, nem pedig mentõcsomagokra vagy az ezeket menedzselõ alapokra. Európai szempontból nyilvánvalóan biztató volt az a nagyvonalúság, ahogy Kína az amerikai adósságfinanszírozásba beszállt, és fõként ez alapozta meg azt a szemléletet, hogy Peking a - szintén maximálisan megbízható partnernek számító - unió esetében is hasonlóképp jár majd el. Az európai fõvárosokban biztatónak tekintették azt is, hogy Peking igyekszik dolláron kívüli valutákba beruházni, ráadásul láthatóan elõnyben részesíti az európai piacot. Ám mindez megtévesztõnek bizonyult: Kína egyelõre nem bízik az európai megoldásokban. Míg ugyanis az Egyesült Államokban a hitelkezelés egyetlen kormányzati kézben összpontosul, addig az EU esetében efféle mechanizmus nem létezik, sõt egyelõre konszenzus sincs a kialakítását illetõen - ez pedig a kínaiakat igencsak riasztja. Hasonlóan ijesztõ számukra a politikai bizonytalanság, márpedig az eurózóna krízise ma már nemcsak pénzügyi és gazdasági természetû, de politikai is.
A belsõ megosztottságnak megvan a maga szerepe abban is, hogy a gazdasági összehangolódás az elmúlt évtizedekben csak részben valósulhatott meg, s jószerével csak azon államok között, amelyeket hasonló fejlettségi szint, transzparens ügykezelés és politikai kultúra jellemez. Egy ideig a holtponton túlmutató lehetõségnek tûnt az EFSF létrehívása, ám amint a problémák megsokszorozódtak, úgy vált egyre illuzórikusabbá az alap által betöltendõ hatékony szerep is.
A benne elhelyezett 440 milliárd euró - és a kilátásba helyezett újabb összegek, melyekkel a tartalék elérhetné a 750 milliárd eurót - elvileg elegendõ a görög, ír és portugál adósságkrízis menedzseléséhez, de amint feltûnt a láthatáron Spanyolország, majd Olaszország, a kételyek azonnal megsokszorozódtak. Egyesek már arról beszélnek - számolva az eurózóna jövendõ bõvülésének kockázataival is -, hogy az EFSF csak akkor lenne megbízható forrás a problémák megelõzésére, ha legalább 2000 milliárd euró fölött diszponálna. Ez pedig abszurd elvárás.
Az alap egyelõre egyetlen megrendült banknak sem dobhatott mentõkötelet, hisz' csak akkor tehetné ezt, ha ellenõrizhetné a banki mûveletek szabályosságát és a szükséges belsõ struktúraváltást. De a jelenlegi mechanizmusok ezt nem teszik lehetõvé, hisz a banki felügyelet szigorúan tagállami hatáskörben maradt. És az alappal más bajok is vannak. Menedzsmentje egyelõre alig néhány tucat emberbõl áll, akiknek a munkaköre éppúgy tisztázatlan, mint az a jogi keret, amin belül az intézménynek majdan mûködniük kellene. Amíg a mechanizmus kialakul, optimális esetben is hónapok telnek el. De mi lesz addig?
Nyitott kérdés tehát, milyen dokumentumot fog letenni az EU asztalára Németország lapunk megjelenése napján, december 8-án, illetve melyek azok az integrációs elõfeltételek, melyekben számíthat a franciák szolidaritására. A fõ kérdés, hogy a tagállamok készek-e az irányt követni, a "mag"-országok pedig tudnak-e majd olyan erõt mutatni, amit a renitens periféria képtelen lesz büntetlenül hárítani.
Sebességváltók
A brüsszeli találkozón elõterjesztendõ program nemcsak az euró-zónának szól majd, hanem mind a 27 tagállamnak. A kétsebességes Európa léte persze tény, és nem elméleti lehetõség. Eleve ennek jegyében jött létre az eurózóna, illetve az azon kívüli országok csoportja. Más - de talán a legfontosabb - kérdés, hogy miként oldja majd meg a német javaslat az eurózónán belüli kettõs sebesség egyre nagyobb feszültségeket keltõ problémáját. Mert valamilyen megoldást mindenképp találni kell. A hangzatos tiltakozás ez ellen épp oly ostoba és céltalan, mint az a politika, ami egyes nemzetgazdaságok feltûnõ lemaradását, lelassulását, illetve látszatvirágzását okozta. Ma az lenne a legfontosabb, hogy a kontinensnek a legerõsebb és legérettebb gazdaságai diktálják az ütemet, nem pedig a nem vagy alig is teljesítõk, s most ne beszéljünk azokról, melyek politikai szalonképtelensége és unióellenessége állandó botrány forrása. (Elõbb-utóbb fel kell találni majd egy negyedik sebességet is az olyan bóvli-demokráciáknak, mint Magyarország.) A politikának fel kell készülnie arra, hogy adott esetben szembemenjen saját választási érdekeivel, a polgároknak pedig arra, hogy részben lemondjanak eddigi életformájukról. A nemzetállam konzervatív populistái remélhetõleg realistán látják a jövõt, ugyanis ez nekik a vég kezdete lesz. Mindenki másnak azonban az uniós építkezés kezdetének vége. És ez a lényeg.
