Erőltetett menet - Izrael

  • Shiri Zsuzsanna (Jeruzsálem)
  • 2005. június 9.

Külpol

Augusztus 15-én szinte bizonyosan megkezdődik a zsidó állam történelmének egyik legfájdalmasabb csatája, a gázai és észak-ciszjordániai telepesek kiköltöztetése. Mióta Ariel Sharon 2003 végén bejelentette az egyoldalú elszakadás tervét, nem szűnnek az indulatok. A többnyire baloldali támogatók is hosszasan sorolják a veszélyeket és a buktatókat.

Augusztus 15-én szinte bizonyosan megkezdődik a zsidó állam történelmének egyik legfájdalmasabb csatája, a gázai és észak-ciszjordániai telepesek kiköltöztetése. Mióta Ariel Sharon 2003 végén bejelentette az egyoldalú elszakadás tervét, nem szűnnek az indulatok. A többnyire baloldali támogatók is hosszasan sorolják a veszélyeket és a buktatókat.

A kivonulás tényén kívül szinte semmi sem biztos. Nem dőlt el, mi lesz a telepesek sorsa. Egyénileg vagy közösségként költöznek-e, és hová? S vajon a palesztinokkal együttműködve zajlik-e mindez, vagy nélkülük, esetleg folyamatos tűz alatt?

A kaotikus helyzet legfontosabb szereplői a '67-ben elfoglalt területek zsidó telepesei. A kiköltözés elleni harcukban először a politikai intézményrendszert felhasználva követtek el minden lehetőt és lehetetlent, hogy megbuktassák Saront. Mióta a kormányban és a kneszszetben egyértelmű többséget kapott a kitelepülés, semmi sem szent számukra, a tömegtüntetések után mindennapossá váltak az izraeliek életét pokollá tevő útelzáró akciók, amikor a fél ország dugókban, szitkozódva várja, hogy a rendőrség elkergesse az autópályára vonuló vagy oda égő gumiabroncsokat dobáló harcias tizenéveseket. A sin bet, a belbiztonsági szolgálat egy a templom-hegyi Al Aksza mecset elleni szervezkedést göngyölített fel. Az ország történetében először már a hadsereg egysége sem tabu, tiszteket szerelnek le, kiképzőket bocsátanak el, mert azok az állami parancs fölöttinek tekintik egyes ellenállásra és szolgálatmegtagadásra buzdító rabbik szavát.

Sékel és dollár

A küzdelem tétje nem csak, sőt főleg nem a 7-8 ezer gázai betelepülő sorsa, hanem a telepesek teljes, több mint 200 ezres ciszjordániai tömegéé. Amikor a gázai falvak kárpótlásáról tárgyalnak, valójában jóval többről van szó, hiszen az igazi visszavonulásnak csak az előjátéka zajlik. Minden döntés, a kártérítés minden sékelje precedenst teremt. Amikor a ciszjordániai telepesek hónapokon át tüntetnek, matricákat és transzparenseket gyártanak, munkaidőben jelszavakat skandálnak, autóbuszokon Jeruzsálembe vagy éppen Tel-Avivba utaztatják az összes vallásos középiskolást, az egyfajta befektetés is. Minél nagyobb a lárma, annál nehezebb lesz majd kipaterolni őket is; de legalábbis annál magasabb kártérítést kell majd fizetni.

Izraelnek nem csak a zsidó települések kiépítése kóstált sokba, úgy tűnik, felszámolásuk sem lesz olcsóbb. Az árat nem csak pénzben számolhatjuk. A Begin-kormány a 70-es évek végétől (többek közt Ariel Sharon vezényletével) anyagilag is egyre jobban támogatta a - máig adókedvezményekben részesülő - telepeseket. Hatalmas infrastrukturális beruházásokat, utakat, sőt elkerülő út- és alagútrendszereket épített ki a számukra; a védelmüket szolgáló hadsereg költségeiről akkor még nem is szóltunk.

A kivonulást sem adják olcsón. Sharon emeli a tétet, legutóbb a környezetvédők elszánt tiltakozása ellenére már beáldozta Izrael utolsó érintetlen homokdűnés tengerpartját is, az Askelon és Ashdód közti részt Nicanim falunál. A gázaiak az emelkedő kárpótlások hatására mind megosztottabbak és bizonytalanabbak, vezetőik továbbra is hangoztatják, hogy semmi áron nem alkusznak, s örökre Gázában maradnak, de az 1700-ból már több száz család iratkozott fel a Nicanim-listára, köztük az egyik legharciasabb radikális jobboldali politikus, Zvi Hendel lánya is. Egy Nicanimban épülő villa ingatlanpiaci értéke többszöröse a Gázai övezetben hagyott háznak. A kormány megígérte a közösségek megőrzését is: ha elegendő számú család költözik együtt, megtarthatják saját helyhatósági és egyéb intézményeiket. A gázaiak folyamatosan demonstrálják elszántságukat, ám egyre többet hallani tárgyalásokról, amiket ügyvédeik közvetítésével vagy személyesen folytatnak a kiköltöztetési hatóságokkal, s egyre többet panaszkodnak - jogosan -, hogy a költözni vágyókat is megakasztja az izraeli bürokrácia, és késik a megígért pénzek folyósítása.

A nagylelkű kormány átlagosan 300 000 dollárt kínál családonként az önként távozóknak. A gázai ingatlanok szabadpiaci értéke ennek töredéke, az utóbbi években a harcok nyomán és a kereslet hiányában gyakorlatilag el- és kiadhatatlanok voltak az ottani épületek, csak egy kicsiny fanatikus réteg volt hajlandó odaköltözni, magát és gyermekeit veszélyeztetni. Az utóbbi hetekben viszont a csillagos egekbe szöktek a helyi lakbérek, mert a kivonulásról tudósító újságírók odamennek az egész világról még a nagy finálé, vagyis augusztus közepe előtt. Már az évek óta lepattant, üresen álló Gush Katifi szállodát is felújítják, hogy nyáron a kitelepítés harcos ellenzőinek lakóhelyéül szolgálhasson.

Tűzünk

A többség egyelőre támogatja az elszakadási tervet, de a közvélemény-kutatók a végrehajtás közeledtével ennek csökkenését jelzik. Úgy tűnik, az emberek megrettentek a telepesek elszánt kitartásától. Izrael összes vezetője felvázolta és elhessegette már a polgárháború rémét; hogy még véletlenül se sülhessenek el a fegyverek, a költöztető katonáknál és rendőröknél nem lesz pisztoly. Ám Izraelben a civil lakosság jelentős része otthon is tart fegyvert, s nem tudni, hogy a spájzban hagy-ják-e. A hírcsatornáknak lesz dolguk: ha végül lerombolják a gázai házakat, az izraeli pusztítás barbár aktusa kívánkozik kameravégre, ha meghagyják őket, úgy a háztetőkön táncoló arabok. Még javában dúl a vita, hogy melyik változat riasztja messzebb a turistákat: a jobboldal rombolna, a baloldal nem.

A palesztinok is játszanak a történetben, és náluk is rendkívül bizonytalan a helyzet. Eredetileg július 17-re írták ki a palesztin parlamenti választásokat, ahol a korrupcióval vádolt Fatah, Arafat pártja mérkőzik a Hamásszal. Most már biztos, hogy nem tudják tartani ezt az időpontot, a választásokat elhalasztják, bár minden bizonnyal még a nyáron szavaznak. A palesztin területeken január óta folyamatos a kampányhangulat, ami nagyban gyöngíti a kormányzati stabilitást. A januári elnökválasztást helyhatósági választások követték, majd a parlamenti voksolás. A még Arafatra méretezett, komoly hatalommal járó elnöki székbe Mahmoud Abbasz, a Fatah politikusa januárban jó néhány évre bebetonozta magát, de sikeres helyhatósági szereplése után a Hamász is helyet kér magának a nómenklatúrában. Amikor a palesztin bíróságok számos körzetben érvénytelenítették helyhatósági győzelmüket, tűz alá vettek néhány gázai zsidó települést. Ennek nyomán májusban kissé megborult a tűzszünet. Aggasztó jel, hogy a Hamász leghathatósabb fegyvere az izraeli települések elleni támadás, amivel bármikor bizonyíthatják, hogy valójában ők a helyzet urai, s bármikor módjukban áll felborítani a status quót, ha a Fatah nem ismeri el tényleges erejüket. Lehet, hogy a Hamász és a Fatah belső harca miatt zajlik majd palesztin tűz alatt a kivonulás.

De akármekkora csaták is lesznek, az igazi háború csak azután jön. Izrael nemrég ünnepelte 57. születésnapját, de még nincsenek nemzetközileg elfogadott határai. Az már bizonyos, hogy a Gázai övezet ezeken kívül lesz, de még nyitott, hogy végül mennyit és hogyan sikerül megtartani a '67-es területekből Ciszjordániában. Az egységkormányba tömörült jobb- és balközép megosztott e tekintetben. A jobboldalon sokan ezzel le is zárnák a területek föladását, a bal szerint viszont csak egy kezdeti lépésről van szó, amit - amerikai nyomásra - majd az Útiterv nevű békefolyamat követ. Nem ez a harc lesz a végső.

Figyelmébe ajánljuk