A lakota ugyanaz, mint a dakota, ami ugyanaz, mint a sziú. Az első a nyugati, a második a keleti nyelvjárásban jelent szövetséget, a harmadik meg a csippeva, ellenség szó francia elferdítése: sioux - olvashatjuk Robert M. Utley A lándzsa és a pajzs. Ülő Bika élete és kora című művében (Osiris, 2004). Hét különálló törzsről beszélünk, melyek tagjai a boldog múltban további bandákra oszolva kóboroltak a bölények után, vidáman háborúztak varjú indiánokkal, és fogalmuk sem volt arról, hogy valahol keleten egy Napóleon nevű sápadtarcú 15 millió dollárért épp eladja vadászterületük egy részét az amerikai kormánynak. Mindez 1803-ban történt. Az első amerikai-indián szerződést két évvel később kötötték, ekkor a lakoták a Missourin túlra húzódtak, hogy aztán kénytelenek legyenek újabb és újabb szerződéseket kötni a határzónát mind nyugatabbra toló amerikaiakkal. A jog területén teljesen idegenül mozgó,
angolul nem értő, írni nem tudó
törzsfők először nem is értették, mit akarnak a fehérek, és mit lebegtetik annyit csodatévő talizmánjukat, a zöld békabőrt - ahogy az indiánok az amerikai dollárt nevezték. A szerződések amúgy roppant sötét foltok az USA történelmében, van, amelyiket egy éppen arra kóborló indián gyerek ikszelt alá a teljes lakosság nevében; viszont ekkor még szó sem volt arról, hogy a sziúk valamiféle indiánügyi hatóság és az USA kormánya alá tartoznának. Még az 1851-es, Laramie erődbéli szerződés és annak 1868-as megújítása is különálló népként kezelte őket. Azonban amint aranyat találtak valahol, az amerikaiak máris megszegték az akár nemzetközinek is nevezhető szerződéseket.
Ez történt például a szentnek tartott Black Hills (Paha Sapa) hegység esetében is, amit most újból lakota tulajdonban szeretnének látni. Ettől az USA természetesen elzárkózik, többek között az azóta odaköltözött több mint 200 000 ember miatt, és inkább pénzt adna, de ettől az indiánok zárkóznak el, mivel a Black Hills az 1851-es szerződés szerint elidegeníthetetlen tőlük.
1871 után az USA kormánya nem kötött több szerződést az indiánokkal, inkább rájuk is érvényesnek tekintették az Egyesült Államok törvényeit. Az amerikaiak ráadásul azt akarták, hogy a nomád sziúk rezervátumokban telepedjenek le, termesszenek krumplit - erre mondta később egy sziú sámán, Sánta Õz, hogy bár őseik régebben letelepedett életmódot folytattak, ők továbbfejlesztették civilizációjukat a nomád életmód felé.
A szerződésszegéseken kívül - nem beszélve a Washita és a Sand Creek patakok mentén elkövetett genocídiumokról - a fehérek kiirtották a bölényeket is, ami különösen fájó a bölényekkel szinte szimbiózisban élő indiánoknak. Ez idő tájt tűnik fel a színen Ülő Bika, aki először a sziúk, majd az 1876-os Little Big Horn-i győzelem után - amolyan XIX. századi Che Guevaraként - minden szabadsághős jelképévé vált. Miután pacifikálták, Ülő Bika Buffalo Bill cirkuszával bejárta a keleti partvidéket, és ekkor döbbent rá, hogy az ellenség nemcsak pár alkoholista aranyásó és a 7. lovasezred kékkabátosai, hanem egy komplett ipari civilizáció. A nagyfőnök ekkor adta fel a harcot, és az indiánoknak nem maradt más reményük, mint a természetfölötti hatalmak segítségében való bizalom.
1890-ben szomorú év köszöntött a már rezervátumokban tengődő sziúkra. Először az asszimilációra kész indián rendőrök meggyilkolták az újabb háborúság előkészítésével vádolt Ülő Bikát, majd az ezen felháborodott sziúk egy része a Pine Ridge rezervátum területén lévő Wounded Knee patakhoz vonult, hogy szellemtánccal próbáljon megszabadulni a fehérektől. A szellemtánc mozgalmát a pajute próféta, bizonyos Vovoka indította el, amibe valahogyan Jézus is belekeveredett, hogy fehérektől mentes új földet ígérjen minden indiánnak - mégpedig a következő év tavaszára. Az időközben jogilag is kikupálódott indiánok hiába hivatkoztak az alkotmányban rögzített vallásszabadságra, a jövőjükről szóló sötét jóslatokat - Jézus ide vagy oda - nem nézték jó szemmel, és ez Wounded Knee-nél Nagy Láb törzsfőnök és további 152 indián életébe került.
Wounded Kneet 1973-ban foglalta vissza hetvenegy napra az Amerikai Indián Mozgalom és Marlon Brando. A konfliktus során az amerikai rendőrök két indiánt és két FBI-ügynököt is agyonlőttek, bár ez utóbbit az azóta is dupla életfogytiglanát töltő, indián körökben mártírnak tekintett Leonard Peltier-re kenték.
A tavaly december 20-án Washingtonba érkezett négytagú küldöttség tagjai közül hárman is a Wounded Kneenél exponálták magukat először. Közöttük a legismertebb az oglala sziú színész, Russel Means (többek között ő volt az Utolsó mohikánban Csingacsguk, a Született gyilkosokban pedig a lemészárolt indián varázsló), aki azóta is folyamatosan próbálkozik a lakota állam létrehozásával. Azért most látta elérkezettnek az időt, mert az ENSZ tavaly fogadott el egy nem kötelező érvényű nyilatkozatot az őslakos népek jogairól - ezt az Egyesült Államok Kanadával és Ausztráliával együtt természetesen végig ellenezte. A küldöttek többek között erre a nyilatkozatra, az Egyesült Államok alkotmányának hatodik paragrafusára (ami kimondja az USA által mindenkor kötött szerződések érvényességét), illetve az USA által is aláírt 1969-es bécsi konvencióra hivatkoznak.
Ha létrejönne a Lakota Köztársaság, területe az Észak- és Dél-Dakota, Nebraska, Wyoming és Montana államokban lévő rezervátumokból állna össze. A reménybeli indián országnak saját útlevele és jogosítványa lenne, és az ott élők adómentességet élveznének. "Többé nem vagyunk az Egyesült Államok polgárai, és mindazok, akik az öt állam ránk eső területein élnek, szabadon csatlakozhatnak hozzánk" - jelentette ki Russel Means. A kiáltvány szövegezői azt is leszögezik, hogy "mindazok ellenére, amit az Egyesült Államok kormánya a lakotákkal szemben elkövetett, nem él bennünk gyűlölet az amerikai emberek iránt". Ám ha az Egyesült Államok kormánya nem kezdi el velük a hivatalos tárgyalásokat, szankciókat helyeznek kilátásba. Jelesül az öt állam vitatott területein jogilag ellehetetlenítik az ingatlanok és termőföldek adásvételét. Mindemellett máris aktív külpolitikát kezdeményeztek, és washingtoni látogatásukat kihasználva felkeresték Bolívia, Venezuela, Chile és Dél-Afrika nagykövetségét. A legmelegebb fogadtatásban természetesen a bolíviai külképviseletnél részesültek: az országnak indián elnöke van. Itt arról biztosították őket, hogy Bolíviának "nagyon-nagyon fontos a lakotaügy", de Venezuela amerikai nagykövete is szolidaritását fejezte ki harcuk iránt.
A sziúktól amúgy nem áll távol a "köztársasági eszme", még a rezervátum előtti időkben sem volt a törzsfőknek abszolút hatalmuk, csupán javaslatot tehettek, amit a többiek vagy elfogadtak, vagy nem. Általában azért elfogadták, mivel a törzsfő személye nem választási kampányokon dőlt el, hanem kézzelfogható (hadi)tettek és az összegyűjtött skalpok alapján. Hogy az új köztársaságnak milyen választási rendszere lenne, kérdéses, de az biztos, hogy rengeteg kezdeti problémával kellene megküzdenie: jelenleg ugyanis az indián férfiak várható élettartama kevesebb mint 44 év, ami a világon - az AIDS sújtotta országokat leszámítva - a legalacsonyabb. A csecsemőhalandóság ötszöröse, a tinédzserek közötti öngyilkosság másfélszerese az amerikai átlagnak. A lakoták 97 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, a munkanélküliség a rezervátumokban megközelíti a 85 százalékot. Minden tíz családfőből nyolc alkoholista és három börtönben ül. A rezervátumok penészes, két-három szobás gerendaházaiban átlagosan tizenheten élnek egy fedél alatt.
Means épp ezért az oktatást, az egészségügyet, illetve az energia- és az igazságszolgáltatást jelölte meg mint legnagyobb kihívásokat, de ezeken felül az ősi nyelv és kultúra megőrzését is kiemelt feladatnak tartja. Független energiagazdálkodást szeretne, a Nap, a szél, a geotermikus energia és cukorrépa használatával; ha ez megvalósul, a Lakota Köztársaság lenne az első százszázalékosan természeti energiaforrásokra támaszkodó ország.
Az viszont egyáltalán nem tiszta, hogy Meanséknek a 70 ezer lakota között mekkora a támogatottságuk. A Pine Ridge-dzsel szomszédos Rosebud rezervátum főnöke, Rodney M. Bordeaux például őrültségnek tartja a kiválást, mások úgy okoskodnak, hogy például Black Hillst a sájenek és a kajovák szintén visszakövetelhetnék, hiszen a sziúk érkezése előtt ők kószáltak arra. Az Indian Country Today vezető publicistája, Suzan Shown Harjo pedig egyenesen szégyennek nevezi, amit a delegáció tagjai Washingtonban műveltek, ráadásul úgy, hogy Means nem is vezetője a lakotáknak, így legfeljebb a saját nevében mondhat fel bármilyen szerződést. Megint mások új vérpatakokat vizionálnak a sziúk földjén, sőt odáig merészkednek, hogy Lakotát az USA Kosovójának titulálják.
