Magyar Narancs: A gazdasági válság kellős közepén vagyunk, és aligha tudjuk még megállapítani, mikor és hogyan ér majd véget. Mire számítsunk, és mik a legnyugtalanítóbb fejleményei a válságnak és a kezelésének?
Jürgen Habermas: Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy egy közgazdász se tudna megbízható előrejelzést adni. Annyi viszont számomra is biztos, hogy nem azok fogják a számlát kiegyenlíteni a pénzügyi piacok által működtetett kapitalizmus összeomlásáért, akik idáig a haszonélvezői voltak. A munkanélküliek vagy az egyszerű adófizetők fogják ezeket az összegeket törleszteni, nagy valószínűséggel évtizedeken keresztül.
MN: A Die Zeitnek adott tavalyi interjújában azt mondta, a gazdasági válság megváltoztathatja a jelenlegi politikai klímát. Vannak ennek már jelei a nyilvános szférában?
JH: Nyugat-Európában nem láttam ennek jelét. A német tévécsatornákból minden este dőlnek a rémhírek, de mindaddig, amíg az államilag finanszírozott rövid munkaidős foglalkoztatottsággal kitolják a munkaerőpiac beszakadását, a fogyasztók hangulata meglepően jó marad. A bankok zsarolják az államot, és arra spekulálnak, hogy még a válságból is hasznot húzhatnak, miközben a politikusok látszólag észre sem veszik, hogy a gazdasági szereplők túszaiként cselekszenek. Becsukják a szemüket, az egészet úgy fogják fel, mintha ez lenne az elkerülhetetlen sorsuk, vagy épp a természet rendjének megfelelően történne minden; és abban bíznak, hogy hamarosan észrevehetik a fényt az alagút végén. A válságban az a legnagyobb botrány, hogy az emberek vakon folytatják mindazt, amit ezt megelőzően is csináltak. Érzésem szerint Európából hiányzik mindennemű érzék, amely azt sugallná, hogy meg kell változtatni az uralkodó politikai napirendet.
| ||
MN: Minden ország a maga válságkezelő programjával próbál meg kilábalni szorult helyzetéből. Nincsen lehetőség közös gazdaságpolitikai lépésekre?
JH: Tavaly ősszel volt egy pillanat, amikor eluralkodott az ijedtség. Akkoriban döntöttek a világ nagyhatalmai arról, hogy megrendezik a londoni csúcstalálkozót, amely áprilisban meg is valósult. Ekkor ült le először tárgyalni a Nyugat hét vezető gazdasági hatalma Oroszországgal, Kínával, Indiával, Brazíliával és más, gazdaságilag befolyásos országokkal úgy egy asztalhoz, hogy egyenrangú félnek tekintette őket. Bámulatos fejleménynek lehet nevezni, hogy ez a G20 megtörténhetett - ez érthető jele annak, hogy a mai komplex globális társadalom határokon átívelő egységes szabályokat követel, amely szabályok egyben újabb intézmények létrehozását is szükségessé teszik. Önálló szuverén államokhoz köthető, bármikor felmondható lépések helyett intézményesített világpolitikára van szükségünk. De ettől még nagyon távol állunk. A pénzügyi, a gazdaság- és szociálpolitika az Európai Unión belül is a nemzetállamok hatáskörében van. Bár Londonban részletes szándéknyilatkozatok születtek, nem látom annak esélyét, hogy ebből ténylegesen kinőhessen egy globális pénzpiacokat érintő szabályozás. Ahhoz először mentalitásbéli forradalomra lenne szükség.
MN: A neoliberális politikának jelenleg a társadalmi legitimáció hiányával kell küzdenie. A másik oldalon ott állnak a konzervatívok, akik erkölcsi dimenziókban gondolkoznak a politikáról, és ezzel háttérbe szorítják a kultúrák és az életformák pluralizmusát, amely fontos szerepet játszik az ön által felvázolt posztnemzeti állapotban.
JH: A nemzeti vagy vallási értékek előtérbe helyezése csak az önérdek neoliberális felszabadításának fatális ellenpontja. Ami hiányzik, az az, hogy a politika normatív módon a minden személynek kijáró egyenlő figyelem irányába orientálódjon, függetlenül attól, milyen kulturális vagy etnikai háttérrel rendelkezik. Minél liberálisabban viselkedünk a kulturális kisebbségekkel a saját országunkban, annál kevesebb lesz az idegengyűlölet, annál nagyobb lesz az - akár határokon túli - idegen kultúrák iránti érzékenység. A magyarok, a csehek, a balti népek vagy a lengyelek joggal várják el a jelenlegi válságban, hogy Európa többi része szolidárisan viselkedjen velük szemben. Ehhez viszont mindannyiunknak túl kell lépnünk a politika szociáldarwinista felfogásán, amely az egymással rivalizáló kultúrák és hatalmak magabiztosságának elképzelésén alapul. A nacionalizmus a 19. századból örökölt nyomorult terhünk, amely blokkolja a lakosság fantáziáját, és megbénítja a politikusok alkotóerejét. Csak a fejünkben forog a politika továbbra is a félelem és az erőszak körül, mintha valami tét nélküli játék lenne. Egy érdekek által vezérelt, mégis szabályozott rendszer viszont mindenkinek a hasznára válna.
MN: Egy másik, régebb óta tartó válság a környezetet érinti. Erre a problémára hogyan lehet megoldást találni a nyilvános szférán belül? Robyn Eckersley ausztrál politológus, aki az elsők között foglalt állást egy erős, ökocentrikus állam mellett, úgy véli, a kritikai teória képtelen arra, hogy a természet egészét is bevonja az elméletébe, mivel csakis emberi érdekeken alapszik. Nem hagy teret a nem emberi igényeknek, ezért az emberiség szemében haszontalannak tűnő élőlényeknek nem szolgál legitim védelemmel. Az ő álláspontjukat hogyan lehetne szerepeltetni a nyilvános diskurzusban?
JH: Marx már az elsők közt rávilágított a politikai ökonómia e sötét foltjára. A természet nem nyilvános érték, amely ingyen áll a rendelkezésünkre. Schellingtől Ernst Blochig fontos szerepet játszik a természet romantikus felfogása - a természeté, amely egy nap majd felnyitja a szemét. Ő a társadalom emancipációjának helytartója; erre az emancipációra a természet feltámadása nélkül nincs lehetőség. Ezért van az, hogy Adorno számára az instrumentális ész ellenpárja a természet emlékezete. A természet érinthetetlen magjának védelme: ez a motívum határozza meg az én vitámat is a liberális eugenika géntechnológiailag meghatározott elképzeléseivel. Amikor viszont arról van szó, hogy a pozitív jog eszközeivel akadályozzuk meg a természet kapitalista kizsákmányolását, a megkínzott környezet a védői útján tudja hallatni a hangját a politikai diskurzusban. Ezek a védők nem az égből pottyannak, hanem a szociális mozgalmak összefüggéseiből történelmileg alakulnak ki. Az ökológiai mozgalom viszont alig négy évtizedes múltra tekinthet vissza.
MN: Ernst Gellner, a liberális társadalomtudomány meghatározó alakja szerint a civil társadalom feladata, hogy egyensúlyt tartson fenn állam és piac között. Nem tartja vissza az államot attól, hogy a békefenntartó és rendteremtő magasztos szerepét ellássa a versengő társadalmi érdekek között, mégis visszatarthatja attól, hogy a társadalom egészét uralni próbálja. Emellett azt is megakadályozza, hogy a társadalom a gazdasági erők és az izolált egyedi érdekek dominanciája miatt atomjaira hulljon.
JH: Egyetértek Gellner felfogásával, azzal az egy fenntartással, hogy mindeközben szigorúan el kell választanunk a civil társadalmat a gazdasági rendszertől. Különben beállunk a neoliberális ideológia mellé abba a sorba, amelyben a civil társadalom csak karitatív, nem pedig kifejezetten demokratikus szerepet játszik. A neoliberális elképzelések szerint a szociális egyenlőtlenség sebeit, amelyeket a kapitalizmus okoz a társadalomnak, nem a leépítésre váró jóléti államnak kell kezelnie, hanem a magánadományozók jószívűsége fogja begyógyítani. Hogy mindez hová vezet, azt ma az Egyesült Államok példáján figyelhetjük meg, ahol a bankok minden lehetséges mecénási tevékenységüket leépítik: nemcsak az öregotthonok és óvodák támogatásából szállnak ki, hanem feladják a múzeumok, tánccsoportok, koncertek vagy felsőoktatási intézmények szponzorálását is. A nyilvános javak készenlétbe helyezése érdekében nem apellálhatunk sikeres nagyvállalatok szociális érzékenységére.
MN: De számíthatunk-e arra, hogy a közös piac vagy a jogi és politikai intézmények mellett létrejöjjön egy európai szintű civil társadalom?
JH: A közös európai piaccal együtt alakultak ki Brüsszelben az országhatárokon átívelő érdek- és lobbicsoportok. De egy demokratikus értelemben vett európai civil társadalom majd csak egy kialakuló európai nyilvánosság oldalvizén tud létrejönni.
MN: Az európai nyilvánosság létrejöttének egyik fő kihívása, hogy milyen nyelven fogunk ekkor beszélni. Hogyan lehet egységes nyilvánosságot létrehozni anélkül, hogy kivételeznénk valamelyik nyelvvel, és veszélybe sodornánk ezzel a nyelvek és kultúrák pluralizmusát?
JH: Alig van valaki Európában, aki magyarul beszélne, leszámítva a magyarokat. Megértem az aggodalmaikat, de azok alaptalanok. Az európai nyilvánosság ugyanis nem állna másból, mint a nemzeti nyilvánosságokból, amelyek megnyitják egymás felé a hártyáikat. Nincsen szükségünk másfajta médiára vagy közös nyelvre. A meglévő médiumoknak viszont azokat az Európa-témákat, amelyekről Magyarországon vitatkoznak, kapcsolatba kell léptetniük azokkal a diskurzusokkal, amelyeket más európai országokban ugyanezekről a kérdésekről folytatnak. Csak ezek után lesznek az európai polgárok képesek a nemzetállamok határain túllépve egymástól tanulni. Csak ekkor tudják mások gondolkodását megérteni, és a saját távlataikat ennek megfelelően kiterjeszteni. A mostanra egészen nagy kompetenciákkal rendelkező strasbourgi parlament frakciói mindaddig a levegőben lógnak, és az európai parlamenti választások mindaddig újra meg újra füstbe mennek, amíg nem jön létre az európai nyilvánosság és az európai pártrendszer.
MN: A utóbbi húsz évben ennek pont az ellenkezőjét látjuk. A nemzetállamok száma jelentősen megnőtt Európában, ami azt érezteti, hogy az etnikai vagy a vallási háttér jelenleg még sokkal fontosabb, mint az európai összetartozás és a globális helyzet megértése.
JH: Ezzel egy nagyon kényes pontjára tapintunk a rendszernek. Az EU15 uniója a nizzai csúcson nem volt képes felépíteni azokat az intézményi kereteket, amelyek segítettek volna időben előkészíteni a keleti bővítést. De még abban az esetben is, ha sikerül a lisszaboni szerződéssel bepótolni ezt a régóta esedékes intézményi reformot, nem maradhat Európa egyesítése csak a politikai elitek feladata. Az érdekek növekvő sokfélesége a javított módszerek segítségével sem gyűrhető le, ha az európai projekt nem ver gyökeret Európa lakosságának fejében. Ehhez két tényező szükséges: egyrészt meg kell tanulnunk eddigi tapasztalatainkból, hogy a mi nem túl nagy méretű országaink a kapitalista világgazdaság és egy multikulturális világtársadalom részeként névtelen piaci és hatalmi erők játékszereivé válhatnak, amíg nem vagyunk képesek a nemzetállami horizontunkon túl tekinteni, és európaiként közösen cselekedni. Irak amerikai inváziójának őrületével szemben tehetetlenek voltunk, mivel Európa nem volt képes külpolitikájában egységes hangon megszólalni. Most pedig a gazdaságpolitikai tehetetlenségünk következményeit nyögjük, mivel az európaiak nem voltak képesek időben összeverődni a neoliberális politika ellenében. Ezek a tehetetlenségi tapasztalatok jelentik az egyik útját a profitálásnak. A másik mindezeknek az ismereteinknek a racionális értelmezése. Ez azoknak a demokratikus pártoknak lenne a feladata, amelyek valóban megérdemlik ezt a jelzőt. Ahelyett, hogy a nyomasztó hangulatot populista szólamaikkal erősítenék, a pártoknak hosszú távon kell gondolkozniuk, és össze kell szedniük a bátorságukat, hogy a közvéleményt hiteles információkkal és meggyőző érvekkel, értelmes célok megvalósítása érdekében nyerjék meg maguknak. Aki a kemény helyzetekben behódol a szűk látókörű etnonacionalista előítéleteknek, az a XIX. század indulataival próbálja megoldani a XXI. század problémáit. Az pedig csakis rosszul sülhet el.
MN: Egy esszéjében azt ajánlja, hogy az Európai Unió tagjai közti nézeteltéréseket azzal oldjuk meg, hogy osszuk az EU-t két különböző sebességű részre. Így azok az államok, amelyek elfogadják a lisszaboni szerződést, szorosabb együttműködésbe kezdhetnek a kül-, biztonság-, gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekben. Ez a különböző sebességekre osztás ugyanakkor ahhoz is vezethet, hogy minden újabb szerződés után tovább fragmentálódik, hovatovább szétesik az unió.
JH: Ettől nem tartok. Ha az unió egy része gyorsabb sebességbe kapcsol, és sikerrel jár, akkor a többiek követni fogják. Egy európai referendum az egyetlen útja annak, hogy megoldjuk azt a konfliktust, amelyet a kormányok egymás között képtelenek kezelni, mivel egyrészt az angolok és a skandinávok, másrészt a kontinentális Európa elképzelései túlságosan távolra sodródnak egymástól. Vannak, akik Európa további bővítését szorgalmazzák, hogy a közös piac vívmányaiból profitálhassanak, anélkül, hogy közben csökkenne a nemzetállami szuverenitásuk; mások egy politikailag cselekvőképes Európát akarnak, mivel belátják, hogy a nemzetállamok az európai életformák sokszínűségét saját erőből nem tudják megtartani. Ehhez össze kell hangolniuk az érdekeiket. Sajnos pillanatnyilag nem látok senkit, aki a jelenlegi helyzetben megoldást tudna kínálni erre a problémára. A francia-német mozdony egy helyben áll; Sarkozy és Merkel csak a szavak szintjén cselekszik európaiként.
NévjegyJürgen Habermas munkássága hidat ver a kontinentális és az angolszász filozófiai tradíciók közé - a kritikai elmélet legismertebb élő képviselőjének elméletei Marx történelmi materializmusa, az amerikai pragmatizmus, a pszichoanalízis, valamint Piaget és Kohlberg kognitív fejlődéselmélete hatására születtek. Írásai a társadalom- és politikaelmélet, az esztétika, az episztemológia, a nyelv vagy éppen a vallás témáit ölelik fel; hatalmas hatást gyakoroltak a filozófia mellett többek között a szociológia és a politológia tudományára, valamint a kommunikációelméletre. Művei ugyanakkor két fő téma körül forognak: egyik a politika tárgykörével, másik a kommunikáció, a racionalitás és a tudás kérdéseivel foglalkozik. A Frankfurti Iskola hagyományait folytatva érződik művein elődei baloldali beállítottsága; a nyugati demokráciát a tökéletlenségei ellenére is megőrzendő értéknek tartja. Magyarországon leginkább A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művét ismerik, amelyben a nyilvánosság szerepének fontosságát demonstrálja az alkotmányos demokráciákban. A könyv történelmi példák sorozatán keresztül mutatja be, hogyan nőtte ki magát a politikai nyilvánosság a XVII. század szalonjaiban irodalomról folytatott eszmecserékből. Az asztaltársaságok tagjai ekkor még egyenlők voltak, és érvekkel próbálták meggyőzni vitapartnereiket; a XIX. századtól kezdve viszont a kapitalizmus és az ezzel járó konkurenciaharcok veszélybe sodorták ezt az érvekre koncentráló eszmecserét, a tömegsajtó létrejötte pedig egyenesen feudális keretek közé száműzte a nyilvánosságot. Főművének az 1981-ben megjelent kétkötetes A kommunikatív cselekvés elméletét tekintik, amelyben bevezeti a kommunikatív racionalitás fogalmát, felvázolja a társadalom kétszintű koncepcióját, amelyet az életvilág és a rendszer kettőssége határoz meg, valamint megfogalmazza a modernitás elméletét. Politikaelméleti érdeklődése az utóbbi évtizedekben a demokrácia, a nyilvánosság, az államelmélet, valamint Németország huszadik századi fejlődése felől a nemzetközi jog és az országhatárokon átívelő szervezetek felé tolódott. Az utóbbi években elmélete keretein belül magyarázta a NATO kosovói beavatkozását, kitérve arra, mennyire kibékíthetetlen a feszültség az államok szuverenitása és a nemzetközi emberi jogok között; Jacques Derrida társaságában a közös európai külpolitika szükségessége mellett kardoskodott, továbbá állást foglalt az Európai Uniót érintő legfontosabb ügyekben. |
(Az interjú megszervezéséért köszönet Boros Jánosnak.)
