Nicolas Sarkozy már elnökjelölt korában fellépett a Napóleont kritizálók ellen vagy a "gyarmatosítás pozitív hatásainak" iskolai tananyagba építéséért. Az elnök tavalyi megválasztása után menten elrendelte, hogy a gimnáziumi osztályokban a hivatalos megemlékezés alkalmából felolvassák a tizenhét éves korában kivégzett Guy Moquet - a II. világháborús kommunista ellenállás egyik legendás, bár inkább jelképes, mint autentikus alakjának - búcsúlevelét. A kötelező emlékezősdit ért kritika végül visszakozásra késztette a kormányerőket: idén október 22-én állítólag elég lesz az ellenálló ifjúságot levéltelenül felidézni. Az Élysée-palota másik ötlete, ami szintén kivívta a pedagógusszakma és az érintett közösségek felháborodását, több hónapnyi agónia után, de még a megvalósítás előtt kimúlt. Tíz év körüli tanulók "fogadtak volna örökbe" egy-egy, koncentrációs táborban elhunyt zsidó kisgyereket, hogy így kerüljenek közelebb a második világháborús drámához.
Sarko legnagyobb horderejű történelemórájának azonban kétségkívül az a tavaly áprilisi szónoklat bizonyult, amelyben szinte inkvizítori dühvel ostorozta az 1968 örökösének nyilvánított baloldalt (lásd a keretben). A Bercy stadionban elhangzott kortesbeszédet, amelyben a közelgő választási győzelem tudatától is lelkes híveknek celebrálta az "új", immár "komplexusok nélküli" jobboldaliság eljövetelét, óriási ováció fogadta. A '68-as eszmék egyszer és mindenkorra esedékes likvidálását meghirdető program az ellentáborokban persze felháborodást és megdöbbenést keltett, de itt is akadt, akinek szinte kellemes meglepetést szerzett vele. Alain Badiou, a radikális baloldali hagyományok elkötelezett filozófusa tavaly ősszel publikált esszéjében (De quoi Sarkozy est-il le nom - Minek a neve Sarkozy?) nem titkolt derűvel konstatálja, hogy akkor talán mégiscsak maradt még valami a negyven évvel ezelőtti események hordalékából, ha ma annyira szeretnék likvidálni. Fiatalabb kollégája, a Sorbonne-on erkölcs- és politikafilozófiát oktató Serge Audier idén tavasszal kiadott könyvének (La pensée anti-68 - A '68-ellenes eszme) bevezetőjében azon furcsaság vizsgálatára buzdít, hogy vajon a beszéd miért nem tette köznevetség tárgyává a leendő köztársasági elnök és tollnoka hiányos történelmi ismereteit. Audier lapunknak kifejtette, hogy ugyan a francia mérsékelt jobboldal politikusai részéről újításnak számít egy ilyen kirohanás, de a társadalomtudományok, elsősorban a filozófia terepén az eseménnyel szinte egyidős '68-kritika - párhuzamosan a humánértelmiségi tematikák jobbra tolódásával - az utóbbi évtizedekben jelentős trenddé vált. S mindez nem csak a francia politikai élet sajátja, más nyugati országokra is jellemző folyamat - Audier könyvében elsősorban olasz példákat említ, és persze az Egyesült Államokat. Sarkozy kampányának amerikai ihletettségére - különös tekintettel Nixon, Reagan és George Bush "ideológiai receptjeire" - már más elemzők is felhívták a figyelmet (például Serge Halimi a Le Monde Diplomatique-ban 2007 júniusában).
Audier azonban a Sarkozy-retorika hátországát jelentő francia gondolkodók szellemi termékeit veszi közelebbről szemügyre, abból a tézisből kiindulva, hogy a "'68 által kiváltott reakció a nyugati társadalmak válságáról szóló kortárs narratívák egy részének központi alkotója", és évtizedek óta tartósan strukturálja a francia politikai és intellektuális vitákat. A leegyszerűsítve a relativizmust, individualista önzést, erkölcsi szabadosságot, morális összeomlást kárhoztató vélemények gyakori óhaja egy bizonyos visszatérés a rendhez, aminek elemeit jól példázza a bercyi beszéd. A rend emlegetése - legyen szó közbiztonságról, a gazdaságról vagy épp a bevándorlókról - azonban nem csak a jobboldal, de a szocialista Ségoléne Royal vesszőparipájának is tűnt az elnökválasztási kampányban.
Bár a "'68-as pillanat" dinamikája a szocialista-kommunista koalíció 1981-es hatalomra kerüléséig ért, és a parlamenti baloldal pártjai az évek során magukévá tették '68 egyfajta szelídített verzióját, viszonyuk az akkori, felülről kevéssé irányítható mozgalmakhoz legalábbis ambivalens. Míg a jobboldal ma is a negyven évvel ezelőtti több százezres felvonulás helyszínén, a Champs-Élysées-n ünnepli nagy győzelmeit, a szocialista kánon által befogadott forradalmak sorában '68-nak nem nagyon terem babér. A '68-ellenesség változatai ugyanakkor széles politikai spektrumot ölelnek fel, a szélsőjobbtól a radikális baloldalig. A "hatvanas évek ellenkultúrái iránt táplált gyűlölet" leginkább a konzervatív politikák ideológusait látta el munícióval; a Bill Clinton megválasztásakor a szörnyű sixties rémeivel riogató amerikai neokonoktól egészen a magyarul is olvasható Alain Finkielkraut francia filozófusig.
A furcsa forradalom
A Bercy-beszéd genezisében persze legalább ennyire lényegesek az aktuálpolitikai célkitűzések is. Audier szerint "Sarkozy persze tisztában volt azzal, hogy a francia társadalomban ma nem mindenki '68-ellenes, de a két forduló között szüksége volt egy újabb megosztó ötletre, így a Nemzeti Front egykori szavazóira, meg az inkább jobbra húzó nyugdíjasokra. És persze a népinek nevezett csoportokra, amelyeket azzal az üzenettel próbált mozgósítani, hogy míg az egykori '68-asokból kinőtt baloldal, az alsóbb társadalmi rétegektől elszakadt gazdag városi burzsoá entellektüelek fütyülnek a ti gondjaitokra és nélkülözésetekre, mi igazán megértünk titeket. És ez a stratégia bevált. Ez a mintegy húszszázaléknyi választó az, aki vagy a '68-as mozgalommal magával, vagy a ma közismert ún. hatvannyolcasokkal szemben bizalmatlanságot, ellenszenvet táplál, vagy legalábbis valamiféle konfliktusos viszonyt."
A francia könyvkiadói szakma mindenesetre jó üzletet szimatolt Sarkozy és a Május negyvenedik születésnapjának találkozása körül. Az évfordulós érdeklődési hullámokat egyébként is módszeresen kihasználó piacra idén mintegy száz különböző műfajú és fajsúlyú, régi-új '68-as kiadvány érkezett. Antoine de Baecque, az elsősorban irodalmi és történelmi témákkal foglalkozó Complexe kiadó vezetője, filmkritikus, egykor a Cahiers du Cinéma főszerkesztője és a Libération kulturális rovatvezetője maga is történész. Bercyre (és talán még Sarkozyre is?) csak legyint, mint valami könnyen felejthető jelenségre, és a kerek évfordulók könyvtermése alapján felvázolja a történettudomány '68-hoz fűződő, korántsem problémamentes viszonyának alakulását. A Complexe-nél jelent meg az amerikai Kristin Ross rendkívül érdekes 2002-es írása, ami először dokumentálja alaposan a '68-as történések elhallgatott, tendenciózusan értékelt vagy félreértelmezett elemeit. Rávilágít a felkeléshez tapadó klisék mögötti történések valódi jelentőségére (így például a milliókat mozgósító sztrájkra), és azokra a doxákra is, amelyekkel különböző csoportok harminc éven át igyekeztek fölülírni az egykori események zavarba ejtő összetettségét. De Baecque szerint nem véletlen, hogy a témában évtizedeken át uralkodó memoár- és esszéirodalom mellett az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kapnak az egy-egy területre összpontosító történészek tanulmányai. A Complexe az idén Emmanuelle Loyer '68 a szövegben című kötetét publikálta, amelyben az épp negyvenéves történésznő különféle státuszú korabeli szövegeket illeszt egymáshoz. "'68 nem utolsósorban több mázsa papír, a plakátoktól kezdve, a mindenféle traktátusokon át, a gyűlések és viták írásos lenyomatáig. Évtizedeken át azzal voltunk elfoglalva, hogy értelmezzük '68-at, s közben háttérbe szorult a tényfeltáró kutatás - mondja Loyer. - Így csak a közelmúltban derült ki, hogy számos elterjedt vélekedés valójában téves: nem igaz például, hogy a köztévé sztrájkja miatt a képernyők hetekre elsötétültek. Vagy az sem, hogy a diákok és a munkások között nem estek valóban értékes találkozások - ilyen is volt. Sokáig nagy hangsúlyt helyeztünk a '68 nyomán kialakult kulturális átalakulásra, életforma-változásra, de ezek a folyamatok végbementek a briteknél is. Május nélkül. Ugyanakkor az egyéni életpályákat kutatva úgy tűnik, hogy ennek a furcsa forradalomnak meghatározó szerepe lett az akkori szereplők sorsának további alakulásában. Ezen az úton talán közelebb jutunk majd egyszer '68 valódi jelentőségéhez, azon túl persze, hogy a kulturális és a társadalmi élet minden fontos területén lényegbevágó megrázkódtatást okozott."
Papíron
A további kérdések? "Alig tudunk valamit a mozgalommal ellenséges tömegek mindennapi tapasztalatairól, sok fiatal kolléga kutatja ma a poszthatvannyolcas éveket, a nemzetközi kapcsolatok valódi jelentőségét. És ugyan ma már jóval tisztább a kép a korábban hátérbe szorult gyárakról, a vidéki helyszínekről, de a sztrájkkal kapcsolatosan is sok a fehér folt. És ott van persze a nagy kihívás, hogyan adható át felhalmozott tudásunk - hogyan tanítható '68?"
Az utóbbi kérdésre érdekes válaszokat adhat egy szintén az idén megjelent vaskos, legalább macskakőnyi súlyú és újító tematikájú tanulmánykötet, a 68, une histoire collective. A két szerkesztő egyike, Michelle Zancarini-Fournel a korszak veterán szakértője, a kilencvenes évek végén az egyik első (!) '68-as konferencia szervezője, a Clio, a nők és a nemek történetére specializálódott folyóirat főszerkesztője, akinek idén önálló kötetre is futotta az erejéből a "'68-as pillanatról". Zancarini írta az egyes fejezetek élén álló szintéziseket, miközben fiatalabb kollégája, a Michel Foucault Központ elnöke, Philippe Artiéres a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert hatvannyolcasok portréit vázolta fel. Minden nagyobb egységben szó esik a "tárgyakról" - a fogamzásgátlótól a tranzisztorig. A "helyekről" - a kultúrházaktól az egyik első lázadás színévé váló Filmmúzeumig; a "másholról" - Mexikótól Québecig. A kollektív és egyéni "szereplőkről" - így az egyik '68-as, egyben foucault-i hagyomány jegyében, a marginalizált és ma újonnan felfedezett aktivistákról, a homoszexuálisoktól a bevándorlókig. Fejezetenként elemzik a korszak egy-egy meghatározó filmjét (Antoine de Baecque); a több mint 800 oldalas kötetet pedig Artiéres szövege zárja a történelemtudomány és '68 viszonyáról. A fentieken túl ugyanis, a "tudás forradalma" kétségtelenül összefügg a társadalomtudományok megújításának folyamatával is. A '68 nyarán historiográfiai módszerekkel szerkesztett kiadvány a Sorbonne-on néhány héttel korábbi történésekről, vagy a neves antropológus hasonlóan merész, a most és a jelen tapasztalatára az addig csupán távoli koroknak és kultúráknak fenntartott szemlélettel tekintő, botrányba fulladt kiállítása csak pár példa a "'68-as évek" szubverzív kísérletei közül. A ma már evidensnek tűnő tudásunk mindenfajta tudás fabrikált voltáról, meg a társadalomtudomány narratíváit meghatározó hatalmi viszonyokról ekkor egyesek napi gyakorlatának tétjévé vált. Artiéres szavaival "ez az addig ismeretlen lehetőség, amely új módon látszott artikulálni tudás és létezés viszonyát, a kutatást is megújította, mivel egyszerre érintette a tudások forrását, a kutatás módszereit és tárgyát, a leírást és a terjesztést, és a társadalomhoz fűződő mindennapi kapcsolatukat is".
A Zancarini-Artiéres vezette szerzőkollektíva műve, amely akárcsak egy sokszínű ajtókkal, ablakokkal tarkított nagy ház, számtalan be- és kijáratot, tágas termeket és meghitt zugokat kínál a tárgyalt korszakkal való találkozásra, csakúgy a kortárs francia közélet terméke, mint a bercyi beszéd. Legalább már lehet választani.
Hogy mondta?
"1968 májusa ránk kényszerítette az intellektuális és morális relativizmust. 1968 örökösei ránk kényszerítették azt az elképzelést, hogy minden egyenértékű, hogy semmi különbség sincs a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a szép és a csúnya között... Megpróbálták elhitetni, hogy a tanár egyenlő a diákkal, hogy nem kell rossz jegyeket adni, nehogy sokkoljuk a rossz tanulókat, hogy nem kell rangsort állítani. Megpróbálták elhitetni, hogy az áldozat kevésbé fontos, mint a tettes... Kikiáltották, hogy mindent szabad, hogy a tekintélynek vége, hogy a tiszteletnek vége, hogy az udvariasságnak vége, hogy nincs többé semmi nagyság, semmi szent, semmi csodálnivaló, nincsenek szabályok, nincsenek normák, nincsenek tabuk. (...) Nézzék, hogyan vezette be a cinizmust 1968 májusa a társadalomba és a politikába. Nézzék, hogyan hordozzák 1968 májusának értékei a császárló pénz, a rövid távú haszon, a spekuláció kultuszát, a pénzügyi kapitalizmus szélsőségeit. Nézzék, hogyan járult hozzá minden etikai mérce és minden morális érték megkérdőjelezése a kapitalizmus erkölcsének meggyengítéséhez, hogyan készítette elő a terepet az etika és skrupulusok nélküli kapitalizmusnak, a horribilis végkielégítések és igazgatói nyugdíjak, a gazember vállalatvezetők korának, hogyan készítette elő a ragadozók győzelmét a vállalkozók, a spekulánsokét a dolgozók felett." A litánia még hosszan folytatódik, mielőtt Sarkozy és kampánybeszédeinek szerzője, Henri Guaino levonnák a végkövetkeztetést. "Hallgassák csak '68 májusának örököseit, hogyan szorgalmazzák a (nemzeti) bűntudatot, dicsőítik a kommunitarizmust, hogyan figurázzák ki a nemzeti identitást, hogyan szítják a család, a társadalom, az állam, a nemzet és a köztársaság elleni gyűlöletet. Ez a választás arról szól, hogy '68 májusának örökségét tovább görgetjük-e, vagy egyszer és mindenkorra likvidáljuk."
Ha valaki az interneten is fellelhető discours de Bercy olvastán meglepődik, hogy a gall baloldal képviselőit tavaly április óta még nem vetették egytől egyig az oroszlánok elé, talán közelebb jut a francia valósághoz, ha belepillant a Le Nouvel Observateur és a l'Humanité által idén májusban közölt közvélemény-kutatások eredményeibe. A nem mellesleg '68 örökösének tekinthető heti- és napilap arról ad számot, hogy a franciák jó kétharmada felette pozitívan értékeli a hatvanas évek mozgalmainak hatását. Az általában progresszívnek vélt értékeket hordozó '68-as üzenetből leginkább az általános megasztrájk és az alternatív pedagógia nimbusza kopott meg. Talán nem véletlenül e két terület az, ahol a kormány aktuális offenzívái még operálnak a '68-as riogatással. A konkrét '68-kritika ezt leszámítva Bercy óta elillant a Sarkozy-kommunikációból - ám a beszédben vázolt ideológiai séma ma is meghatározó.
