Putyin propagandagépezete

Patyomkin digitális falvai

  • B. Simon Krisztián
  • 2015. szeptember 27.

Külpol

Az orosz elnököt kiszolgáló grandiózus, nagy hozzáértéssel összerakott, az orosz élet minden digitális és analóg szegletét átjáró propagandagépezetnek nem feltételenül az a célja, hogy az orosz választókat meggyőzze a Putyin-mesék igazságáról. Elég, ha a racionális magyarázatokban, a valóságban kételkedni kezdenek.

„Az egyik csatornán ázsiai törpék lőnek egymásra konfettit. A másik képernyőn táncosok adnak elő egy zenés darabot, mellyel Oroszország 33 téli olimpiai aranyérmét ünneplik. A dal minden versszakát az angol »oh, yeah« refrén zárja. A következő csatorna két medvének öltözött férfit mutat, breaktánc közben. Az orosz tévé megőrizte az amerikai és az európai popkultúra minden aspektusát, s a végtelenségig képes kombinálni őket. Minél értelmetlenebbül, annál jobb” – számol be élményeiről Gary Shteyngart a The New York Times-ban. A Szovjetunióban született amerikai írót a lap azzal bízta meg, egy héten keresztül mást se csináljon, mint a három vezető orosz csatornát nézze, három képernyőn, párhuzamosan. Az 1-es csatorna, a Pervüj kanal és a Rosszija 1 állami tulajdonban van, a harmadik, az NTV tulajdonosát pedig úgy hívják, Gaz­prom Media. A kínálat: önfeledt szórakozás és Putyin-propaganda.

Ő néz rád a tükörből

Ő néz rád a tükörből

Fotó: Jurij Kocsetkov / MTI/EPA

A szórakoztató műsorok a Nyugat mintái szerint készülnek: randizós show-k, tehetségkutatók és szappanoperák – mind orosz igényekre szabva. Az erős ortodox egyházi befolyás miatt a filmek annyira prűdek, hogy még a csók is ritkaságszámba megy. Ugyanakkor a táncshow-kat átjárja az erotika, és a néző úgy érezheti, jobb, ha a biztonság kedvéért magához vesz egy csomag óvszert – mereng az ellentmondásokon Shteyngart.

A Levada Center moszkvai közvélemény-kutató szerint az oroszok 90 százaléka kizárólag a tévéből informálódik – főleg a középkorúak és idősebbek. Moszkván és Szentpéterváron kívül különösen erős a tévék befolyása. (A Levada júniusban 89 százalékon mérte Putyin társadalmi támogatottságát.) A műsorok a szórakoztatás mellett nevelnek is, az oknyomozó műsorokban fizetett megszólalók és megrendezett interjúk segítségével magyarázzák el a világ történéseit. Mindenkit támadnak, aki Putyin pozícióját veszélyeztetné, legyen az ellenzéki politikus, civil szervezet, külföldi vezető. Az elmúlt két évben a fő téma az ukrán válság volt, az állami tévé egyik riportjában például egy állítólagos szemtanú szemrebbenés nélkül hazudta a kamerába, hogy a kelet-ukrajnai Szlovjanszkban ukrán katonák keresztre feszítettek egy hároméves gyereket, és arra kényszerítették az anyját, hogy nézze végig a haldoklását. (E praxist tárgyalja 2014. július 24-ei számunk A könnyek nem hisznek Moszkvának c. cikke.)

Csakis Vlagyimir

Az idén megjelent Semmi nem igaz, de minden elképzelhető c. könyv szerzője, Peter Pomeran­tsev orosz bevándorlók gyerme­keként nőtt fel Angliában. Az egyetem után producerként, televíziós szerkesztőként dolgozott Oroszországban. 2002-ben az országos orosz tévécsatornák vezetőinek értekezletén találta magát, ahol a tévék vezetői politológusok és reklámszakemberek társaságában beszélték meg a következő heti műsorokat. „Ki legyen az ellenség ezen a héten? Úgy kell tűnnie, mintha a politika mozifilm lenne” – így az egyik műsorvezető. Hogy azon a héten nem történt amúgy semmi izgalmas, az teljesen mellékes volt.

Putyin emberei rendszeresen konzultálnak a tévék vezetőivel, és tesznek róla, hogy legyen miről tudósítani. A legrosszabb esetben előrántanak egy összeesküvés-elméletet a russzofób Nyugatról, a melegekről vagy a külföldről pénzelt civilekről. Így lett például hatalmas médiaspektákulum az elmúlt hetekben a 300 tonnányi, Európából importált élelmiszer megsemmisítése. A fogyasztásra minden további nélkül alkalmas élelmiszer elpusztítását a szűkölködő oroszok egyetér­tően nézik a tévében, hiszen az orosz vasutak éléről nemrég leköszönt Vlagyimir Jakunyin pont arra hívja fel a figyelmet, hogy a vásárlói kultúra, főleg ha exporton alapszik, megöli a spiritualitást és a nemzeti kultúrát. A buldózerek tehát nem az ételtől fosztják meg a nélkülözőket, hanem megmentik őket a Nyugat káros befolyásától.

Az orosz csatornák már akkor a melegek ellen uszítottak, amikor a „homoszexuális propagandát” tiltó törvényt még el sem fogadták. (A törvényről lásd Szívás, szopás, kancsuka c. cikkünket, Magyar Narancs, 2013. július 11.) Dmitrij Kiszeljov tévés személyiség 2012-ben azt mondta, hogy az autóbalesetben meghalt melegek szívét el kell égetni vagy elásni, mert nem méltók arra, hogy szervátültetést követően valaki másnak az életét meghosszabbítsák.

Míg a kommunizmus alatt az volt az állami tévé feladata, hogy elhitesse a lakossággal: minden világok legjobbikában élnek, addig az NTV pont az ellenkezőjéről győzködi a nézőket. A világ rossz, maga a földi pokol, ember embernek farkasa; és ebben a világban, ahol Amerika és a melegek kipécézték maguknak az oroszokat és értékrendjüket, ott csakis egyvalaki tudja nekik megadni a biztonságot. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Putyin és a Mortal Kombat

A tévés propaganda a fiatalokat sem téveszti szem elől. Ludmilla Szavcsuk például az Agency for Internet Studies (Internetes Tanulmányok Ügynöksége) nevű trollgyárnak dolgozott, majd pár hónapja beperelte munkáltatóját bérelmaradás miatt. Valós célja ezzel az volt, hogy a vállalkozás kénytelen legyen előbújni, és nyilvánvalóvá váljon, hogy a bedolgozói fizetésért terjesztik az internetes fórumokon a Putyin-barát üzeneteket.

Szavcsuk napi 12 órát dolgozott, fő feladata a blogolás volt: egyet egy orosz veterán nevében írt, a másikban egy ukrán férfi mindennapjait ecsetelte, a harmadikban pedig jósnőnek adta ki magát. Főnökei arra utasították, hogy teljesen banális történetekbe illesszen be néha egy-egy politikával kapcsolatos megjegyzést. Jobbára ők mondták meg azt is, milyen – amerikai, orosz vagy ukrán – politikai eseményre kell reflektálnia. A trollgyárban az új alkalmazottak általában Facebook-kommenteket írnak cikkek alá, de ha jól teljesítenek, egy idő után saját blogokat is gyárthatnak. A munkáltatók szeretik azt is, ha jól beszélnek angolul, és így képesek nyugati oldalakat is spamelni. A vállalkozás méretéről sokat sejtet, hogy szentpétervári irodája előtt a The Guardian újságírója 294 munkába érkező fiatalt számolt.

A létesítmény legmenőbb arcai kétségkívül azok, akik videoblogot vezetnek. Kristina Fink például latex szuperhősszerelésben mesél nézőinek mindenféle videojátékokról. Legutóbb Shao Kahnhoz, a túlvilág urához hasonlította Putyint, s elmagyarázta, hogy az orosz elnök sokkal, de sokkal erősebb a Mortal Kombatból ismert akciófiguránál, hiszen az ő hatalma tiszteletre, és nem félelemre épül. A videóban kézre húzható bábu formájában felbukkant Barack Obama is, de Fink egy balhoroggal hamar eltüntette a képernyőről.

Az orosz narratíva

„Az orosz tévé eltompítja az érzékszerveket, és táplálja a haragot” – írja Shteyngart. A propagandaüzeneteknek az a célja, hogy hiteltelenítsék a kritikusokat, torzítsák a tényeket, eltereljék a figyelmet a fontosabb kérdésekről, és megrémítsék a közönséget – írja Ben Nimmo egykori NATO-sajtóreferens. Putyin vagy Szergej Lavrov külügyminiszter megnyilatkozásaiból Nimmo a következő sztorit olvassa ki. Az Egyesült Államok Európát saját külpolitikai céljaira használja, és a Szovjetunió bukása óta kaukázusi szakadárokat pénzel, hogy ezzel vegye elejét Oroszország szuperhatalommá válásának. Kelet-Közép-Európa államait is ezért vette rá, hogy a Gorbacsovnak tett állítólagos európai ígérettel szemben belépjenek a NATO-ba. Putyin az első, aki megpróbál ennek az amerikai imperializmusnak véget vetni, de ez nem egyszerű. Az amerikaiak uralta média lejárató kampányt indított az oroszok ellen, Európa pedig – russzofób keleti tagállamai hatására – azon igyekszik, hogy a keleti partnerség program segítségével szembefordítson az oroszokkal olyan államokat, mint Ukrajna vagy Grúzia. Az ukrán „véres puccs” is azért történhetett meg, mert az EU kényszeríteni akarta Viktor Janukovics elnököt, hogy döntsön a Nyugat és Oroszország között. (A puccs után a NATO hadihajókat küldött volna a Krímhez. Putyinnak ezért kellett cselekednie; hogy megmentse az orosz emberek életét.)

Nem elég, hogy a NATO és a CIA átvették a hatalmat Ukrajna felett, de közös erővel hatalomra is segítettek egy neonáci kormányt, amely rettegésben tartja a lakosságot – állítják az orosz tévék. Aggódásuk néha antiszemita hőzöngésbe csap, mint történt az tavaly márciusban, amikor Evelina Zakamszkaja, a Rosszija 24 tévécsatorna műsorvezetője és Alekszandr Prohanov író arról beszélgettek, hogy az ukrán és orosz zsidók képtelenek felfogni, hogy az ukrán kormány támogatásával mekkora bajt hoznak magukra: egy újabb holokausztot fognak előidézni. „Első alkalommal is ezt csinálták” – mondja a műsorvezető, mire a vendég helyeslően hozzáteszi, hogy 1933-ig a liberális szervezetek lelkesen támogatták a Führert. „Mellbevágó, hogy az oroszok szerint minden nyugati tudósítás mögött hátsó szándékot kell sejteni – de ez meg se fordul a fejükben, ha a saját tévéadóikról van szó” – mondja Ian Bateson Ukrajnában élő amerikai újságíró a Narancsnak.

Az is kapóra jön az orosz vezetésnek, ha valaki Nyugaton legitimálja őket. Szergej Nariskin, a duma szóvivője például előszeretettel hivatkozik egy Christopher Black nevű kanadai nemzetközi jogászra, aki szinte mindenben ugyanazt gondolja, mint az orosz vezetés. De Blackről nem árt tudni, hogy ügyvédként több, a ruandai népirtásban való részvétellel vádolt személyt is védett. Meggyőződése szerint nem a hutuk tehetnek a genocídiumról, hanem az amerikaiak és britek támogatását élvező tuszik. Arról pedig a The Guardian számolt be nemrég, hogy az Algoritm könyvkiadó A Putyin-projekt címen könyvsorozatot indított, amelyben jórészt nyugati szerzők neve alatt jelentek meg könyvek, olyan címekkel, mint Senki más, csak Putyin vagy Hogyan győzte le Putyin a Nyugatot. Utóbbi könyv „szerzője”, Donald Jensen Oroszország-szakértő azt mondta a lapnak, soha életében nem írt könyvet ilyen címmel; feltehetőleg régi cikkeit vagdosták össze az engedélye nélkül.

A külföldi front

A külföldi közönséget 2005 óta célozza meg az angolul, spanyolul és németül is elérhető Russia Today (RT), s tavaly óta a Szputnyik hírügynökség is. Az RT egyfajta orosz BBC-ként próbálja pozicionálni magát, és a Krím elcsatolását megelőzően sok baloldali érzületű újságolvasó látott is benne alternatívát.

Az RT filozófiája az, hogy minden csak perspektíva kérdése; minden véleménynek teret kell engedni, és minden nézőpontot meg kell ismertetni a nézőkkel. „Ez akkor lesz nagyon fura, amikor olyan őrülteket kell a műsorba raknod, akiknek semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy az igazságot mondják” – mesélte az ukrán Hromadske International csatornának Liz Wahl, az RT amerikai irodájának ex-munkatársa, aki a csatorna ukránellenes propagandája miatt élő adásban mondott fel. „Az orosz hírszolgáltatás célja az, hogy elterjessze azt a felfogást, hogy nincsenek tények, csak nézőpontok” – teszi hozzá Bateson. Putyin nem azt várja, hogy sokan elhiggyék, a Malaysia Airlines 17-es járatát a CIA emberei lőtték le Donyeck felett. Elég neki, ha egyenértékűnek tekintik ezt a magyarázatot a nyugati narratívával, miszerint oroszbarát szakadárok lőtték le a gépet – majd megállapítják, hogy az igazság valahol a kettő között félúton lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.