MaNcs 36. évf. 15. sz. (2024-04-10)
A kormányoldali 25 ezres becslés komolytalan, ahogyan túlzásnak tűnik a 250 ezer fő bemondása is: de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tényleg nagyon sokan kimentek szombat délután a Kossuth térre a Magyar Péter meghirdette demonstrációra.
És most következzenek belföldi híreink! A mögöttünk álló hétvégén négy fontos esemény is történt hazánkban. Ezek sorrendben.
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai médiaszabadságról szóló törvény (European Media Freedom Act – EMFA). A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?
A holokauszt hazai áldozatainak emléknapjára; az áldozatok, családom számos tagja, köztük soha nem ismert nagyapám, Schächter László emlékére
Jobb, ha előre szólunk: bürokráciába fullad majd a kulturális forradalom. Néhány zászlóvivője pedig közpénzbe. De ha valóban megszavazza az új kulturális törvényt az Országgyűlés, akkor még magasabbra emelkedhet az erős emberek, Demeter Szilárd, Vashegyi György és Vidnyánszky Attila csillaga.
Március végén nyújtotta be a kormány az Országgyűlésnek azt az igazságügyi tárgyú salátatörvényt, amelyben az egyik tervezet új jogosítványokat adna a Gazdasági Versenyhivatalnak (GVH) az erőfölényes helyzetek elleni intézkedésekhez. A GVH lényegében akár arra is kötelezhetne vállalatokat, hogy feldarabolják magukat, illetve leváltsák a vezetőséget. A GVH szerint nem lenne ebben semmi rendkívüli, a jogszabály nyújtotta lehetőségek elviek, illetve Németországban is van hasonló törvény. De itthon is van példa szigorú szabályozásra, hiszen a hitelintézeti törvény komoly jogosítványokat ad a Magyar Nemzeti Bank kezébe.
A Rákosrendezőre tervezett „mini-Dubaj” beruházás értékes fővárosi területek elkótyavetyélésével járna, és hosszú évekre lekötné a teljes építőipari kapacitást, felverné a budapesti ingatlanárakat – mondja a főpolgármester, aki két fideszes jelölttel, de csak egy komoly kihívóval számol június 9-ére.
Semmit nem ér ma már egy pár hónappal ezelőtti miskolci közvélemény-kutatás – az abban szereplő polgármesterjelöltek azóta visszaléptek, új szereplők bukkantak fel. A cikk írásakor három ellenzéki és egy fideszes polgármesterjelöltje volt a városnak. Egyelőre.
Van televíziója? Elégedett a város fejlődésével? Mit gondol, mi történne, ha a Fidesz vezetné tovább az önkormányzatot? Szentesen egyebek közt ilyen kérdésekkel kopogtattak be lakásokba közvélemény-kutatók. Később beültek egy étterembe. A független polgármester mögöttük ebédelt.
Nyilván a remény halt meg utoljára, pedig csak az történt, amire minimum tavaly nyár óta számított mindenki, akit valamennyire is érdekelt „északi szomszédaink” közélete: a nép megválasztotta államelnöknek Robert Fico emberét, az egykori harcostársat, későbbi renegátot, aki épp ezért a funkcióért csekkolt vissza az akolba. De miért történt mindez így? Eshetett volna máshogyan is?
Az Orbán-kormány 2019 óta egyre barátibb viszonyt ápol a Boszniai Szerb Köztársaság vezetőjével, Milorad Dodikkal. Az entitásban már mindenféle vezető pozíciót betöltött politikus nem csak messziről tűnik sötét figurának.
Majdnem lehetetlen címmel könyvet írt az SZFE autonómiaharcáról. A kötet a Magyar Narancs könyvek sorozatban jelent meg, a Tea Kiadó gondozásában. A felsőoktatás megrablásáról, a mélyállam kiépüléséről, a fő-fő fáraóról, a hatalmi visszaélések milyenségéről, és a felemelő pillanatok utáni fájdalmas tapasztalatokról is beszélgettünk vele.
Április a költészet hónapja, ennek jegyében a költészet felől közelítek a friss és várható megjelenések felé.
Egyre több műhely és társulat hoz létre civilek bevonásával közösségi színházi előadásokat. Profi rendezők, dramaturgok, színházpedagógusok vezetésével a jelenünkre reflektáló, fontos előadások születnek.
Teljesen érthető, hogy egy olyan nehezen magyarázható és felesleges, ideológiailag is kérdéses, múltba révedő gumicsont-intézkedést, amilyen két éve a megyék vármegyésítése volt, minden fronton reklámozni kell, hátha úgy tűnik, hogy volt értelme az egésznek.
Nehezen találni a NER torz emlékezetpolitikai univerzumában kanonizáltabb történelmi figurát, mint néhai Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket.
Egy nő narancsot tart a kezében. Fehér ruhát visel vagy világosat, mert a kép fekete-fehér. A kéztartása törékenységet és titokzatosságot sugall, mintha el akarna rejteni valamit a világ elől. A „narancs titkos jel: nem a gyümölcsöt veszik meg, hanem a lányt. Mást és mást jelent egy, kettő vagy három narancsot kérni” – magyarázza a szöveg a 2006-os, Emberkereskedelem és rabszolgaság, Kambodzsa című kép mellett.
Tom Ripley a világirodalom Don Giovannija. Vagy majdnem, de már a világirodalom is bajos egy kicsit. Nevezett ugyanis – ki ne tudná – Patricia Highsmith ötkötetes regénysorozatának hőse, Highsmith pedig, nyilván szentségtörés ezt kimondani, krimiszerző, jobbára.
A tíz másodperces TikTok-videók korában, miután az albumformátumot tucatnyiszor eltemették, hogy a helyét átvegye a percre kész, bármikor streamelhető dalok univerzuma, egy fél évszázados zenekar szűk órát átfogó lemezanyagát akár lázadásnak is tekinthetjük. Hát még akkor, ha egy első látásra letűnt zenei világot képvisel, és úgy szól, mintha a tagok most kezdenék a húszas éveiket.
Éppen ezer nappal a debütálása után idén márciusban már a harmadik mixtape-je jelent meg Beton.Hofi néven. Valóságba átlépő dalszövegekről, a tudatos koncepciót kiegészítő eseményszerűségről és félmeztelen jégkorongosokról is beszélgettünk a rapperrel.
Saját bevallása szerint mindössze 20 dollárt kapott azért a rövid prelűdért, amely furcsa módon világhírt hozott számára, s egy darabig „cisz-moll úrnak” nevezték a háta mögött.
„Oroszország olyan, mint a befagyasztott / telefonbeszélgetések kontinense, / ahol könnyen el lehet csípni / egy szilveszteri telefonhívást 1974-ből”
A hatásra törekvő filmkészítőknek manapság már nem muszáj kopóként kajtatni a vászonra vihető sztorikat.
Nyolcévesen írta első dalát Adrianne Lenker, s még tizennégy sem volt, amikor debütáló lemezét rögzítette.
Az öntörvényű festőnek hiába rendez kiállítást testi-lelki jó barátja, művészetének csodálója, az elkötelezett galériatulajdonos, a negatív kritikáktól megsértődő piktor azt az egyetlen vásárlót is elüldözi, aki hajlandó volna pénzt adni egy vásznáért.
Múlt heti lapszámunkban azt bizonygatta Jason „Spaceman” Pierce, hogy nagyon várja a Spiritualized első magyarországi koncertjét.
Minden kutya egyéniség, persze nem csak a mesékben.
A közkeletű bölcsesség szerint, ami úgy néz ki, mint egy buta tinifilm – sőt még a címe is olyan –, az tényleg az.
Az keveseket izgatott, hogy a beruházás a zsinagóga teljes átalakítását jelentette.
