Hatalmas felelősség, hogyan beszélünk az öngyilkosságról

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jún. 15., 16:06
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tabuként kezeljük az öngyilkosságot, és ez senkinek nem jó.

Múlt héten megölte magát Anthony Bourdain és Kate Spade. A világ egy része összerezzent. De ugyanígy összerezzent a világ egy része Chester Bennington vagy Chris Cornell öngyilkosságának hírére is. És így volt ez mindig is, amióta terjednek a hírek: összerezzenünk, kiakadunk, meglepődünk, úgy teszünk, mintha levonnánk belőle tanulságokat, de pár hét, talán hónap elteltével már túl is vagyunk rajta.

Persze, ők celebek, közvetlenül nem ismerjük őket, könnyű túl lenni a halálukon, de abba bele se akarok, merek, tudok gondolni, hogy a közeli hozzátartozóik mit érezhetnek, min és mennyi ideig mennek keresztül.

Rengeteg okból érezheti úgy az ember, hogy meg akarja ölni magát, messze nemcsak a depresszió járhat együtt öngyilkossági gondolatokkal vagy ténylegesen elkövetett öngyilkossággal, hanem egyéb mentális betegségek, pszichotikus állapotok, de kétségbeesés, a kilátástalanság, párkapcsolati problémák, droghasználat, egészségügyi problémák és a kamaszkori identitáskrízis is lehetnek okai.

Persze ezek egyike sem vezet szükségszerűen öngyilkossághoz: fontos annak kimondása, hogy nem minden öngyilkosság mögött van depresszió és nem minden depresszió vezet szükségszerűen öngyilkossághoz.

false

 

Fotó: Flickr CC

Viszont akármi is van az öngyilkosság mögött, a legfontosabb talán annak megértése, még ha ezt leírni is nehéz, hogy ha az ember meg akarja ölni magát,

ha tényleg meg akarja ölni magát, akkor meg is fogja.

Hiszen az ő fejében már semmi másnak nincs értelme, csak az öngyilkosságnak. Már annyira beszűkül a tudata, a percepciója, a valóságfelfogása, hogy alig-alig jut el hozzá bármi is a külvilágból. És ahogy szűkül az univerzum, úgy lesz egyre csábítóbb az öngyilkosság. Eleinte csak a gondolat, később viszont már a konkrét tervek elképzelése. Amikor tehát ez az érzés eluralkodik az emberen, akkor épp azért lesz egyre nehezebb, ha nem lehetetlen segíteni, mert az érintett akkor már nem is akar más megoldást. Az ő szemüvegén keresztül úgy tűnik ugyanis, mintha nem is lenne más megoldás.

A ténylegesen elkövetett öngyilkosság tehát nem derült égből érkezik, legtöbb esetben hosszú út vezet odáig, az úton viszont nem szükséges mindenképpen végigmenni. Ahhoz viszont, hogy az ember felismerje a problémát a legkorábbi stádiumában, ahhoz nagyon komoly önismeretre és önelfogadásra van szükség. No meg arra, hogy a környezete (család, munkahely, egészségügyi rendszer) is felismerje, hogy baj van, de ne csak felismerje, hanem merjen is szólni, tudjon is lépni.

Probléma viszont, hogy bár kiépült szociális hálóban élünk (a gyerekek intézményekbe járnak, rendszeres orvosi vizsgálaton esnek át, a felnőttek pedig valamilyen módon szintén kapcsolatba kerülnek az egészségügyi ellátórendszerrel), az itt dolgozó emberek sokszor nincsenek birtokában annak a tudásnak, amely szükséges lenne ahhoz, hogy felismerjék, ha baj van. Háziorvosok, iskolaorvosok, pedagógusok, osztályfőnökök, a munkahelyeken a személyzeti ügyekkel foglalkozóknak legtöbbször sem idejük, sem megfelelő képzettségük nincs. Nem arra, hogy diagnózist állítsanak fel, hanem arra, hogy tudják, mikor van valaki veszélyben.

További fontos kérdés, hogy öngyilkossági gondolatok, öngyilkossági kísérletek esetén ki az, aki tud segíteni. Erre ugyanis nem minden szakembert tesznek alkalmassá a képesítései. Pszichológuskereséskor a krízisintervenció fontos kifejezés lehet. Szólt már a Lelki betevőn cikk a megfelelő szakember kiválasztásáról, most viszont még specifikusabbak és még konkrétabbak leszünk. Komoly és régóta fennálló öngyilkossági gondolatok, de főleg kísérletek esetén mindenképpen pszichiáterre van szükség. Ilyenkor tanácsadó és klinikai szakpszichológus is azonnal pszichiáter bevonását kéri.

Azért, hogy a pszichológusi munka és a gyógyszeres kezelés közösen tudják kifejteni pozitív, életmentő hatásukat.

A legfontosabb persze, hogy az érintett egyáltalán segítséghez jusson, az viszont már a segítő felelőssége, hogy eldöntse, hogy ő-e a megfelelő szakember vagy tovább kell-e irányítani valaki máshoz. Előfordulhat, hogy valaki megijed a továbbküldéstől, pedig ez csak a szakma és a probléma komolyan vétele.

Tehát mind az érintettnek, mind a környezetének tudnia kell, hogy mikor és merre induljanak el, milyen telefonszámokat lehet ilyenkor felhívni, mely kórházakban van krízisintervenciós osztály, melyek a megbízható webhelyek.

Mutatok is gyorsan néhány példát:

Legtöbbször azonban sajnos a dolog nem úgy néz ki, hogy az ember vagy a környezete felismeri, hogy baj van, és akkor azonnal segítséghez fordulnak. Az érintett és környezete is gondolhatja, hogy talán még sincs akkora baj, sokan – el nem ítélhető módon – már magától a gondolattól is megijednek, és inkább elhessegetik, nagyon gyakran bagatellizálják.

Aztán azért sem úgy néz ki, mert csomó mítosz és tabu van a téma körül. Szakítani kell például azzal az attitűddel, hogy az öngyilkosságról nem lehet beszélni, hogy olyat ciki érezni. És azzal is, hogy egyedül ki lehet belőle jönni. A másik oldalban, a segíteni akaróban pedig gyakran ott a félelem, hogy az öngyilkossági gondolatokra való rákérdezés, az arról való érzékeny, de nyílt kommunikáció növelheti az öngyilkossági hajlandóságot. A tapasztalat épp az ellenkezőjét mutatja: az érintett általában megkönnyebbül, hogy végre van kivel beszélnie.

Az öngyilkosságról való médiabeli kommunikáció viszont már sokkal kockázatosabb.

Robin Williams öngyilkosságát követően például volt egy közel 10%-os ugrás az öngyilkosságok számában. Éppen ezért például Anthony Bourdain haláláról szóló hírek címeibe sem a BBC, sem a CNN nem tette bele az öngyilkosság szót. A magyar oldalak ezzel a hatással jól érzékelhetően nem foglalkoztak: nemigen voltak olyan site-ok, amik kihagyták volna ezt a szót a címekből.

Akármit és akárhogyan is kommunikál a média, segítséget azonnal igénybe kell venni. Akár celeb az ember, akár nem. Akár sikeres, elismert, akár nem.

Ha pedig szuicid gondolatokat hallunk, akkor azonnal reagálni kell. Az öngyilkossági gondolatokat tehát komolyan, a legkomolyabban kell venni.

Mert az öngyilkossághoz vezető folyamat csak a legeslegvégén nem megállítható, addig viszont hosszú az út, megfelelő segítséggel pedig még a gondolati, képzeletbeli kísérletezés, a tervezés és a tényleges kísérletezés is megállítható, a folyamat visszafordítható.

Azt pedig nagyon fontos tudni, hogy komoly veszély esetén nemcsak az érintett, hanem a család is hívhat mentőt.

Ha viszont minden igyekezet ellenére bekövetkezik a baj, a ténylegesen elkövetett öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet, akkor a család és a közvetlen környezet bűntudata sajnos elkerülhetetlen velejáró, sőt, e cikk is alkalmas lehet arra, hogy bűntudata legyen tőle az embernek, annak ellenére, hogy épp nem ez a célja.

Hanem összefoglalva két dolog.

Az egyik, hogy ha baj van, azt fel kell tudni ismerni, a másik, hogy ha valaki el akarja titkolni, hogy bajban van, akkor el is fogja titkolni.

(A cikk megírásában köszönöm Peer Krisztina és Orbán Sára barátaim és kollégáim segítségét.)

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jún. 15., 16:06
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Lelki betevő
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Paprika
    2018. június 15., péntek 22:20
    Azt mondják, aki beszél róla, az nem teszi meg. Hogy kérjen valaki segítséget, hogy azt a környezete ne figyeleméhségnek könyvelje el? Mikortól számit "komolynak" az öngyilkossági gondolat?

Komment írásához vagy regisztrálj

Blog

még több cikk