Homoszexualitás akkor is lesz, ha soha többé nem lesznek Billy Elliotok színpadon

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jún. 28., 13:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A homoszexualitás és az egyéb szexuális kisebbségek nem betegségek, egyik sem fertőz, nem szégyen, nem ciki, nem kedv és nem is döntés kérdése. Az LMBTQ nem divatból van, nem megtanulható, nem bűn és nem büntethető és nem olyasvalami, amiből ki kell, vagy ki lehet gyógyítani az embert.

Hogy ezt 2018-ban miért kell még leírni, azt nem teljesen értem, de mintha ezeknek a tényeknek a sulykolásából sosem lenne elég.

Mintha valamiért sokan, túl sokan nem akarnák megérteni, hogy itt nem valami undorító, élet- és evolúcióellenes tevékenységről van szó, hanem valamiről, ami épp annyira természetes, mint a heteroszexualitás. Amit valahogy sosem kérdőjelezünk meg.

Senkit sem kérdezünk meg, hogy te, figyelj, te mióta tudod, hogy hetero vagy? De voltak meleg kapcsolataid is, vagy egyből az ellenkező nem érdekelt?

Szóval, hogy valahogy végre meg kéne érteni és sőt, el is kéne végre fogadni – feltéve, hogy kivételesen lehetek ennyire normatív –, hogy a szexuális kisebbségekhez tartozó emberek nem tehetnek arról, hogy nem a többséghez tartoznak. És ők nem is akarnak senkit se provokálni a viselkedésükkel, megjelenésükkel. Annál is inkább, mert csomószor nem is látszik, hogy valaki L, M, B, T vagy Q. Esetleg heteroszexuális.

Ha pedig itt tartunk, akkor nem mellékes, hogy az LMBTQ valamelyikébe tartozó embereknek bizony vannak más tulajdonságaik is, mint a szexuális orientációjuk vagy identitásuk. Jellemzi őket csomó minden más is, sőt, van olyan is, amikor nem is gondolnak arra, hogy ők most akkor kikhez, hogyan és miért vonzódnak.

Így van egyébként ez a heteroszexuális emberekkel is.

Tolják a bevásárlókocsit a pékáruk előtt, kettesből hármasba teszik a kocsit, miután befordultak balra nagy ívben, kihúzzák a dugót a kádból, és közben eszükbe se jut szexuális orientációjuk.

És ahogy a heteroszexuálisok, úgy az LMBTQ-k sem akarják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők. A szexuális orientáció nem egy térítő vallás, nem meggyőzésen, viszont legtöbbször meggyőződésen alapul.

Ezek tények.

Ettől persze még bárki érezheti, hogy ez nem így van, hogy ez hülyeség, de mindez nem változtat a tényeken.

Hogy ez miért ilyen nehezen elfogadható, hogy a homofóbia miből táplálkozik, arról közel három éve, épp e lapnak elég részletesen beszámolt Erős Ferenc, ezért én ezekbe nem mennék újra bele, itt most csak két dolgot emelnék ki.

Az egyik az ismeretlentől való félelem, a másik a projekció.

Mindkettőn egész könnyű változtatni: az előbbi megelőzéséhez mindössze rá kell jönni, hogy a szexuális kisebbségekhez tartozók egy különbséget leszámítva éppen olyanok, mint a heteroszexuálisok: ilyenek, olyanok, férfiasak, nőiesek, gazdagok, szegények, okosak, buták, tehát sokfélék.

A másodikhoz pedig egész egyszerűen el kell fogadni azt, hogy nem mindenki tartozik a többséghez. Mert ha elfogadott lesz, ha nem lesz tabu, ciki, kínos, akkor már nem is kell annyira gyűlölni a leszbikust, a meleget, a biszexuálist, a transzneműt és a queert, és talán akkor saját magát sem. Már ha éppen úgy adódik, hogy a homofób azért viszolyog a melegektől, mert valamit saját magában nem tud elfogadni. Előfordul az ilyesmi.

De van itt még egy fontos aspektus.

Ez pedig az, ha az ember saját gyerekéről derül ki, hogy meleg. Nyilván egy ideális világban akkor sincs semmi, de a miénk messze nem ideális, szokták is a túl (sic!) liberálisnak gondolt embereket azzal riogatni, hogy na, majd ha a fiad pasizik be…

De sajnos egészen addig, amíg ilyen mondatok el tudnak hangozni, egészen addig, amíg le lehet venni műsorról olyan, egyébként sikeres színdarabot, amelyről egy kormányzati újság azt az álhírt terjeszti, hogy a homoszexualitást propagálja,

addig tényleg nagyon nehéz lesz Magyarországon bármilyen szexuális kisebbséghez tartozni.

De még egy messze nem ideális világban is végtelenszer inkább kéne egy szülőnek arra vágynia, hogy a gyereke boldogan és kiegyensúlyozottan vállalja önmagát, mint hogy magára erőltessen valamit, ami nem ő, ami nem önmaga.

Mindez egyetlen dolgot jelent. Azt, hogy még a 2018-as, szubideális Magyarországon is jóval egyszerűbb lenne elfogadni, hogy a homoszexualitás és a többi szexuális kisebbség akkor is létezik és akkor is létezni fog, ha nincsenek Billy Elliotok színpadon.

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jún. 28., 13:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Blog

még több cikk