Zimbardo és Milgram: brit tudósok?

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. júl. 06., 17:07
kommentek
2
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tombolnak a hullámok a szociálpszichológia felett, kiderült ugyanis, hogy a szociálpszichológia elméletének két nagy sztárja erősen csúsztatott.

Milgram túlzott az áramütéses kísérlet eredményeinek publikálásakor, Zimbardo pedig a börtönkísérletében irányította a kísérleti személyeket.

Na most akkor baj van vagy nincs baj? Dobjuk ki a tudományt a francba, vagy azért még kicsit várjunk ezzel? Kezdjünk el hisztérikusan toporzékolni, vagy inkább calm the fuck down.

Hát, én az utóbbiak mellett lennék.

A szociálpszichológia körüli cunamival ugyanis az égvilágon semmi gond nincs.

A pszichológia, mint az összes tudomány, folyamatosan fejlődik, változik. Nem akkora truváj ez, mi magunk is változunk, hát a rólunk szóló elméleteknek is változniuk kell. De nemcsak ez változik, hanem a tudományos igényesség is, aminek köszönhetően már elvégzett kísérleti, vizsgálati eredményeket újraértelmeznek, újraszámolnak, illetve megismétlik az egész vizsgálatot még egyszer, hogy akkor is ugyanaz jön-e ki.

false

 

Fotó: Saturday Morning Breakfast Cereal

 

És hát úgy alakult, hogy Zimbardo az előbbinél, Milgram pedig utóbbinál vérzett el – jó eséllyel ma már nincs is az a tudományos igényű lap, ami befogadná eredményeiket.

De hát 1963-ban és 1971-ben még nagyon más idők voltak, más volt a politikai és társadalmi légkör, nagyon nagy tudományos és társadalmi igény volt arra, hogy a második világháború borzalmait, azon belül is a holokausztot meg tudják magyarázni, Milgram és Zimbardo pedig akkorát robbantott, hogy mára Los Angelestől Pekingig és vissza mindenki tudja, hogy kérésre kegyetlen állatokká változunk.

És ez a tudásunk olyan elmélyült, hogy ellenáll mindennek, ami ezzel ellenkezne. Mi sem bizonyítja ezt a jelenséget jobban, mint az a tény, hogy épp ezen újság nyomtatott változatában jelent meg közel kilenc éve (!) egy cikk Erős Ferenctől, ami éppen úgy szedi szét Milgram és Zimbardo eredményeit, mint ahogy szedte szét a két fent belinkelt cikk is.

Még egyszer a Milgram-kísérletről – A pontatlanság pokolba vezető útja

A Magyar Narancs 2009. augusztus 27-i számában jelent meg Marosán György cikke Az engedelmesség pokolba vezető útja címmel. Az írás Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus (1933–1984) híres-hírhedt áramütéses kísérletéről és annak értelmezéséről szól. Az engedelmeskedés témájának felelevenítése és a mai magyarországi állapotokra való aktualizálása mindenképpen fontos, ám szeretném felhívni a szerző és az olvasók figyelmét számos pontatlanságra és félreértésre, amely Milgram kísérletéhez kapcsolódik.

Tehát míg a pszichológusok és szakkönyvek már jó ideje igen árnyaltan fogalmaznak ezekkel az eredményekkel kapcsolatban, mintha a közgondolkodásba való szivárgást valami akadályozná.

Mondjuk az, hogy mind Milgram, mind pedig Zimbardo felment minket az egyéni felelősség alól. Hiszen ha a kísérleti személyek egy fehér köpenyes „tanár” jelenlétében áramütést mértek egy „tanulóra” azért, mert az nem tanulta meg a feladatot; hiszen ha a kísérleti személyek börtönőrként kegyetlenkedtek csak azért, mert valaki azt mondta, hogy viselkedjenek börtönőrökként, akkor mi, hétköznapi, nem kísérleti emberek miért ne viselkedhetnénk úgy, ahogy mondják nekünk?

Persze, a két sztár eredményeit úgy is lehetne értelmezni, hogy azt tekintjük normának, amit a hatalommal bíró, illetve a csoport képvisel. Ami – ahogy a kísérletekben is – lehet kegyetlenkedés is, vannak erre sajnos bőven egész friss példák is Srebrenicától Darfuron és Ruandán keresztül egészen Guantánamóig és Abu Ghraibig, de ennek nem feltétlenül kell így lennie, hiszen lehet a csoportnorma előremutató is: mondjuk a környezettudatos magatartás, az adófizetés, a tolerancia, a gyengébbek és az elesettek támogatása, a földrengés áldozatainak megmentése és csomó egyéb, pozitív dolog is.

Szóval annak ellenére, hogy megbízható (!) kísérletekkel igazolható, hogy tényleg arról van szó, hogy az emberek a csoport normáit veszik át, amik akár lehetnek proszociális normák is, ez a magyarázat egyszerűen nem tud akkorát robbanni, mint az eredeti.

Kevés benne ugyanis a szenzáció.

Azt tehát tudjuk, hogy ha jó fejeknek kell lennünk, akkor jó fejek leszünk, ha pedig kegyetlennek kell lennünk, akkor kegyetlenek leszünk, épp ezért az a kérdés, hogy mit kell akkor tennünk, ha a kegyetlenség normájával szembe szeretnénk menni?

Mert afelől azért ne legyen kétségünk, hogy el tudjuk-e dönteni, hogy mi helyes és mi nem, mert – néhány, komolyabb személyiségzavarral küzdő embertől eltekintve – erre mindenki képes.

És hát a kérdésre meg is van a válasz, hiszen még Milgram kísérleti személyei közül is sokan, sőt, jóval többen, mint azt Milgram állította, éppen azt tették, amit kellett: kiszálltak, nem teljesítették az utasítást.

No meg talán az is fontos lehet, hogy az egyéni önrendelkezés, a vélemények aktív vállalása, az igazságért való kiállás, a tudatos jelenlét reményeim szerint (bár bizonyítani nem tudnám, ez inkább csak józan megérzés és vágy) jóval erősebb, mint volt 50-60 évvel ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy az erkölcs, a társadalmi normák és értékek is egészen mások most.

Éppen ezért csak remélni lehet, hogy újabb kilenc év múlva azért már majd nem kell újra, hatalmas revelációval leleplezni Milgramot és Zimbardót.

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. júl. 06., 17:07
kommentek
2
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2
    hakohen
    2018. július 07., szombat 20:39
    @rworse:

    Teljesen igazad van.

    Annyit tennék hozzá, hogy valamikor régen, tájékozódván a Milgram-kísérletről, olvastam mások ellenőrző kísérleteiről és kritikai megjegyzéseiről. De arra nem emlékszem, hogy a Milgram által vizsgált társadalmi (szociálpszichológiai) jelenséget bármelyikük is kétségbe vonta volna.

    És a lényeg: maga a jelenség. Nem mondom, hogy mindegy, hányan, hogyan, miképpen és meddig reagálnak hasonló helyzetekben. De azért a mostani hisztérikusoknak el kellene gondolkozni azon, hogy miért nem látják a fáktól az erdőt. Vagyis a kísérleti módszerek, eljárások, adatok minuciózus elemzése helyett miért nem tudják elfogadni, hogy pl. némely háborús és egyéb gyilkolászások mögött olyan tényezők rejtőzhette, amiket Milgram és Zimbardo is vizsgált. (No és régebben Adorno is.)
    .
  2. 1
    rworse
    2018. július 06., péntek 22:41
    A két kísérlet hibáit akkor is ismertük, amikor lezajlottak, publikálták. A hibáikkal együtt, az eredményeik eléggé mérvadóak ma is. És persze olyan kísérleti körülmények is lehetnek, amikor kb. ellentétes eredmények jönnek ki, mert hát az ember mindenre és mindennek az ellenkezőjére is képes. De a két kísérlet eredményei nagyon is valóságosak, mérvadóak. Nem eleve ilyenek az emberek, de az emberek elég "nagy" része ilyen. Lásd még az emberi történelem "kísérleti" eredményei. Az persze nagyon nem mindegy, hogy Milgram a publikáláskor nem a valós statisztikai arányokat adta meg, hanem eltorzította szenzációsabbá. Ez durva csalás, ezt el kell ismerni. Zimbardo kísérletéből ellenben kb. a valós arányok jöttek ki, az akkori USA akkori társadalmi állapotait tekintve. De az a börtönkísérlet is történhetett volna másképp egy másik mintán - vagy a harmadikon, negyediken, egészen a statisztikailag mérvadó mennyiségű mintavételig.

Komment írásához vagy regisztrálj