Majdnem két évig otthonról küldözgettem a jelentkezéseimet különböző angol nyelvű álláshirdetésekre, de még interjúig sem jutottam. Sebaj, gondoltam, a személyes kapcsolatok majd segítenek, úgyhogy idén ősszel nekiindultam, hogy megteremtsem őket. Sikerült is, jobbomon például egy ghánai, balomon egy litván horkol, ahogy éjjel háromkor fekszem egy londoni szálloda raktárának piros, kopott filcpadlóján. Rakodómunkásként, a Föld 200 millió migránsának egyikeként. Ha tetszik, a Föld haszontalan terheként, ahogy egy lyoni jogász nevezte a munkakereső csavargókat 1566-ban.
Kudarcos hetek
A nem éppen változatos építészetével tüntető London Soroksár alsóján sikerült tanyát vernem, így legalább másfél óra, mire bejutok a központba. Nem mintha ott jobb lenne, kivéve annak, aki szeret papírszatyrokat cipelő hordákat kerülgetni és lökdösődni. Persze a környékemen is van minden facilitás, kocsma, bolt, ilyenek, az első hónapom azzal telt hát, hogy ügyesen megformált CV-mel házaltam a környéken meg Camdenben. Staff wanted, experienced bartender required – ahol a kirakatra tett kis papírra keleti írásjeleket írtak, ott nem próbálkoztam azzal, hogy misszionáriusszülők gyermeke vagyok. Egyébként is vigyázni kell, gyakorlatilag minden nációval, tudtam meg kint dolgozó, fejlett panaszkultúrájú honfitársaimtól: „török, arab ad kaját, még szállást is, de hogy kifizessen, azt minden módon elkerüli”. Amíg ezt nem tudtam, vágyakozva bámultam befelé egy közel-keleti gyorsétterembe, ahol csak színes bőrűek dolgoztak, gondoltam, felkészülök a Kegyes Jóság valamelyik otthoni, a Nyugat alkonyát fejtegető eszmefuttatásából, és így szerzek olcsó szimpátiát a vélhetően integrációs nehézségekkel küszködő színesek között. Egy Sam’s Chickenhez be is adtam, hadd legyen egy Hófehérkéjük is, de ők sem hívtak fel.
Szerencsére már tudom a magyaroktól, hogy itt mindenki köcsög, nem is kaptam melót sehol. Pedig a CV-mbe már beleírtam nem csak a historikus Tilos az Á-s éveimet (ezzel azt hiszem, max. egy öregotthon büfésének pályázhatnék), de behazudtam azt is (ezt nevezik bluff your way-nek), hogy az elmúlt 2 évben bártenderként is dolgoztam. Persze, értem én, hogy a Libella rossz referencia, mégiscsak ott üldögél az összes haverom, de valójában csak a brit, leellenőrizhető munkatapasztalat számít errefelé. (Legalábbis azon a szinten, ahol én pályázom mostanság.) Nem kellettem sehol. Egyszer hívott fel valami manager a Domino pizzától, rohantam vissza, de a csávó a beszélgetés végén kibökte (miután meggyőzően ecseteltem neki, hogy életkoromból fakadóan elképesztő munkatapasztalattal bírok, és hihetetlenül megbízható vagyok), hogy a kint sorakozó 30 robogójukhoz keresnek pizzafutárt. Mondtam, hogy én ugyan fel nem ülök azokra az ördöngös vasparipákra, ráadásul otthon is minden parkolóban fél óra, mire megtalálom a kocsit, nemhogy itt, ahol minden átkelésnél életveszélyben vagyok. (Mindezt azért ennél kevésbé választékosan magyaráztam: berregtem, majd eltakartam a szemem és sikítottam.)
Egy kinti magyar (mérnök egyébként) a környékén minden kertfenntartó, kertépítő vállalkozásnak elküldte a CV-jét, fel is vették hamar, tanácsát megfogadva gyorsan írtam gardeninges CV-t is (ilyet is csináltam megélhetésszerűen, de még a kerék feltalálása előtt volt az is), és a CV-mben, a kísérőlevélbe beleírtam, hogy bár mindenféle főszerkesztői állásokat láthatnak az önéletrajzomban, de én valójában az elmúlt 20 évet végigkapáltam (nem kell nekik tudni, hogy mekkora az a horányi kert), panteisztikus viszonyban vagyok a földdel, néha csak úgy morzsolgatom a kezemben és bámulok elfele, szóval elképesztő cover letterrel kápráztattam el a sok vállalkozót (akik egyébként kéretlenül kapták opusomat, mert állást egy sem hirdetett: ősszel ki toboroz kerti munkára?). Nem is válaszolt egy sem, hogy verje fel a tarack az összes földjüket.
Egy takeaway-lánchoz írt jelentkezésemet is sziporkázóra írtam, hosszan elmélkedtem benne Huszárik–Krúdy Szindbádjának kajajelenetéről, meglepő párhuzamokat állítva magam, a magyar néplélek és a kalandor Szindbád között, sajnos Hamvas Béla-i eszmefuttatásom is terméketlen talajra hullt, hogy csapna le rájuk a Köjál.
Szóval a házalás totál kudarc, persze ki venne fel egy meglehetősen zavaros CV-jű, kicsit túlpozicionált vénembert (49, de fiatalos), amikor tömegével vannak formálható fiatalok, de sajnos az ageism miatti perekkel való fenyegetés is zsákutcának tűnik. Egyébként, bár millió álláshirdetés van, köztük rengeteg képzetlent kereső, nagyon nagy a munkanélküliség a brit fiatalok körében (de ezt magyarázza meg a Köllő János), olvastam, hogy most nyitottak egy Tescót valahol Skóciában, ahol az 50 állásra 1800-an jelentkeztek. Sajnos semmilyen értékelhető szaktudásom nincs (újságírót, max. gazdaságit keresnek, vagy pl. a brit vasút lapjához, mély elköteleződést és szakismeretet elvárva a vonatok terén, szóval Sheldon az ő emberük a Big Bang Theoryból, de egyébként sem tudnék angolul így írni), pedig azokat, mármint a szakmunkásokat jól fizetik. Egyébként Britanniában minden negyedik 16–24 év közti fiatal munka nélküli.
Working class hero
Nyolcmilliós város (vagy több), milliónyi turistával, akiket etetni, itatni, altatni kell: szállodabiznisz. Egy hónap után jelentkeztem egy erre a területre közvetítő ügynökségnél, regisztráltak, immár az ő alkalmazottjuk vagyok. Még aznap éjjel mehettem pakolni (banquetting vagy night porter) egy luxusszállodába. Az ügynökségnél csak k-európaiak (mind a staff, mind a kliensek), túlnyomórészt fiatalok, meg néhány izzadó, angolul egy szót sem értő öreg melós, akik megrázó zavarban próbálnak valamit makogni a domináknak a staffban, rengeteg magyar. Kiküldtek fényképet csináltatni a szomszédos off licence boltba (ezekkel van tele a város, sokáig nyitva, általában arabok vagy délkelet-ázsiaiak üzemeltetik), csávó megállít a bolt sarkában, jobbomon a körömcsipeszes, praktikus polc, balomon a kekszek, kiugrik a kasszából, leránt a hátam mögött egy vásznat, az a háttér, kattint, már teszi is be a számítógépbe a sticket, formálja a képet, nyomtat, printel, 6 font. Így sem fotóztak még le, de legalább minden képen röhögök: se pöttyös labdát nem kaptam a kezembe, se matrózsapkát, helyette a kekszek.
Aztán gyorsan ki, és megvenni a hotelek által megkövetelt formaruhát. Úgynevezett safety boot (erős, acélbetétes cipő, én végül bakancsot vettem, az kevésbé volt ocsmány, de ez sem egy Martens) és fekete pincérnadrág (minek, ha úgyis pakolok). Nem, Gyuri, most nem a GAP-be mész az Oxford streeten (persze ott is mindig csak a leértékeltből szemezgettél), az up and downból épp a downon vagy, most irány a Sportsdirect, ideküldenek, tudják, aki náluk jelentkezik, az csóró. Nekem is már csak 10 font kuncog a zsebemben (ha nem dolgozik az ember, akkor „csak megy a pénz, s nem jő”, ahogy egy erdélyi melós mondta nekem egy csepeli munkásszálláson a 90-es évek elején – jé, megint erről írok, csak most én is a mikroszkóp alatt vagyok). Kint az utcán, kezemben a rikító Sportsdirectes műanyag szatyorban lapuló safety boottal, már working class öntudattal trappolok a sok elpuhult shoppingoló között, TGM-idézetek a fejemben, tán egy tetkó is kéne, a pénzed a vállalatot illeti meg, hív az Ohio (ez lehet, hogy nem jó ide): alakul az osztálytudat, tökjó.
Akkor még nem tudom, hogy a working class hero az nem az a migráns melós, aki én vagyok. Utóbbi nem tartozik sehová, még egy csapata sincs, akinek szurkolna, nemhogy tradicionális melóskörnyezete, ahol magába szívhatott volna mindent, ami a fent és lent elválasztásához kell. Gyökértelen, nyelvi és mindenféle nehézségei miatt (I’m telling you something, kezdik minden mondatukat) keresi a magafajták társaságát, munkát is csak olyat kap, ahol hasonló idegenbe szakadtakkal dolgozik, a vasárnapi piacra jár ruhát venni (olaszok néha harmadáért adják a bőrdzsekit – biztos kiborult egy vagon), nem Sainsburyzik, pláne nem Waitrose-ozik, hanem a legolcsóbb láncoknál vásárol, örökké csak ideiglenes szerződéseket kap (mint én, aki egy ügynökség alkalmazottja vagyok, ami érthetően csak azokra a napokra fizet, amikor dolgozom valahol, és onnan megkapja az áramat, és semmilyen kötelezettsége nincs velem szemben); aki soha nem tudja, hogy milyen munkavállalói jogok illetik meg, vagy ha mégis, akkor úgysem mer harcolni értük, mert van helyette ezer másik melós, szóval a working class hero-ságnak csak a szívás része az övé, de valójában kívül marad a rendszeren, amit tudat alatt ő is érez, de haza, ahol ő is valaki, nem akar menni, mert itt sokkal jobban él, persze azon a szinten, ami otthon az övé volt.
Szóval, amikor trappolok az Oxford streeten, mindezt még nem tudom, erőt érzek és reményt, mert van melósbakancsom és melóm, és hát ezért jöttem, mi másért.
Mert ahogy egy 1443-as francia szövegben olvasható: „Az miként a természetben látjuk, hogy oktalan állat s madár mind a gazdag földek s legelők felé törekszik, messze kerülvén a puszta vidéket, hasonlóképpen viselkednek az munkás emberek és földmívesek is, kik testük fáradságából élnek, mert oly helyekre kévánkoznak, a hol keresményre találhatnak, s elhagyják azokat a helyeket, a hol az kétkezi emberre szolgaság és adó terhe nehezedik.”
I’m telling you, men.
