Jól megvagyunk, bár nem nagyon értem, amit mond, ahogy eleinte senkiét, kivéve a BBC-t, Yassart, a törököt vagy a régóta kint élő magyarokat. Gullit, mi a bánat lehet ez, hetekig találgattam, míg végül meglett: got it! Azt viszont, hogy „Take the chair trolley, George” – nagyon is jól értem, és viszem is, rohanvást. Sajnos hiába mutatkozom be következetesen George-ként, mivel a time-sheetre Gyorgyot írok, a kollégák és az agencys lányok is azt próbálják kiejteni, úgyhogy általában Dzsordzsinak hívnak, amitől mindig úgy érzem magam, mint akit épp színpadra szólítottak a Capellában, hogy leplaybackelje az I will survive-ot.
Valamiért itt mindig rohanva kell közlekedni, sietősen tolunk, görgetünk, vonszolunk, rángatunk – talán hogy a csellengő managerek ne lássanak gyalogló embert? A seregben volt így, ott is mindig gondterhelt képpel kellett vágtatni, holott semmi dolgunk nem volt, de ha meglátott egy rangjelzéses kóricálni, rögtön üvöltve felsöpörtette velünk az udvart huszadjára. Úgyhogy mindig úgy trappoltam át a gyakorlótéren, mint aki épp hadüzenetet visz a Zách utca 16.-ba.
Kitörés
Egyébként jó ez a working class heróság, csak marhára fájnak tőle a bütykeim, és a só már belülről kiütött a bakancsomon. Állítólag két tonnát kibír az acélbetét a cipőm orrában, és többször megvédett a véres sebektől, de súlyos ahhoz, hogy egész nap trappoljon benne az ember. Én pedig trappolok. Hiába lett idegen (kanadai) a brit jegybankelnök, nekem továbbra is csak a porterkedés jut. Valamiért nem kellek feljebb (pedig már tízen belepiszkáltak a CV-mbe, mondván, biztos amiatt nem sikerül semmi), de azért küldöm naponta a már visszafogott cover lettereimet, nézem a job alerteket – órákat eltölt ezzel az ember. Nehéz kitörni: egy srác két éve van kint, folyamatosan küldi a CV-jét (szintén média, de a technikai rész), és most jutott el a második interjúig. Nem sikerült. Másoknak viszont igen, szóval senki ne várjon tőlem iránymutatást, motiválást vagy elbizonytalanítást – remélem, az az igyekezet is érződik, hogy ne fárasszam használható információkkal az olvasót.
Fotó: Czabán György
A srác viszont, aki szintén ideiglenesen állt be a hospitality bizniszbe, már séf (bár, ha jól látom, itt séfnek mondják azt is, aki zöldséget szeletel), pedig kitchen porterként, konyhai segédmunkás/mosogatóként kezdte. A táplálkozási láncban ezt kihagytam, azok egész műszakban csak sikálnak, mosnak, törölnek, szem előtt, egy helyen, míg mi, rakodók, jövünk-megyünk, portyázó szabadcsapat a vendéglátás gigászi hadserege mellett. Valahogy ez passzol nekem ehhez a migráns léthez, sokkal inkább, mint az ajkamra fagyott mosollyal való pincérkedés, ahová szintén küldenek néha.
Tehát éjszakai (néha nappali) rakodó vagyok, jórészt ugyanazon a helyen, egy luxushotelben. 2000 embert tudnak leültetni, 2 méter átmérőjű, nehéz asztalokat hurcolászunk ki-be, attól függően, milyen set-upot igényel a következő event, meg a sok száz nehéz bársonyszéket stószoljuk fel és tologatjuk különféle rejtett raktárakba, majd vissza. Utánunk (bontáskor előttünk) jönnek a pincérek az asztalterítővel és eszcájggal. Mi addig be sem léphetünk a terembe, amíg van vendég, ha sérülés van, ráborul valakire, netán eltűnik valami, minket tehetnek felelőssé.
Szeptember végén dolgoztam először. Az első hónapban nem volt még elég napom (túl sokat jártam haza, ha csak 2 napra is, az ügynökségen nem szeretik, ha az ember visszautasítja a felkínált munkát, úgyhogy keveset adtak), de azóta heti 5-6 nap. Szinte mindig éjszaka. Fél 12-re megyek, nyolckor szabadulok. A reptérről is egyből éjszakai melóba. Néha rányomok egy nappali műszakot is, akkor este 7-kor el, az elég húzós. Szinte mindig rakodok, néha küldtek waiterkedni, de az nem az én világom, és béna is vagyok. „Ó, bocsánat, sir, hogy már megint magára ejtettem a csirkét”, nem férsz el az asztalok között, ráadásul 4 óránál ritkán hosszabb a műszak, miközben néha utazol vagy másfelet oda is, vissza is, utálom. Szerencsére már a szálloda adja a rotámat (szerződést azért nem): vagyis névvel betettek a saját beosztásukba hétről hétre, míg a többi ideküldött agency guy anonim, az ügynökség dönti el, ki jön. Ettől persze még ugyanolyan bizonytalan a meló, de legalább az agency ezt nem piszkálja: így is, úgy is megkapják utánam a pénzüket.
Fotó: Czabán György
Hangképzés
Az angolnak is egészen elképesztő nyelvváltozatai léteznek: amikor két fekete munkatársam beszélgetett, percekig azt hittem, valami szép törzsi nyelven beszélnek, holott angolul tették.
Tavaly a londoni letartóztatottak egyharmada külföldi volt, legtöbbjük lengyel. Viszont jórészt nekik köszönhető (már amennyiben ez köszönnivaló), hogy egyelőre még a fehérek vannak többségben a 8,2 milliós Londonban (10 éve még 7,3 millió lakosa volt). A tavalyi népszámlálás eredményei szerint a brit fehérek már csak 45 százalékát teszik ki a lakosságnak; 2001-ben még 58 százalék fehér brit volt. A főváros népességének 37 százaléka született külföldön, egy évtizede még csak a negyede. Közülük a legtöbben Indiában látták meg a napvilágot, utánuk a lengyelek következnek. Viszont tavaly a legtöbb migráns gyerek már lengyel családba (legalábbis anyától) született. A londoniak 13 százaléka a nem brit fehér kategóriába tartozik. (Köztük pakolgatok én is. Egyébként vajon hová teszik a kelet-európai romákat?) Hogy fokozzam a britek nélküli Britannia jövőjét: a keresztények száma is leesett 48 százalékra a 2001-es 58 százalékról. Britanniában egyébként tavaly 808 ezer születés volt, ebből ennek negyede nem brit családban: ez a 2001-es 15 százalékról 24 százalékra nőtt. Közülük 23 ezer gyerek lengyel (nekik nem csak boltjaik, de anyanyelvi óriásplakátjaik is vannak, és a nagy láncoknál külön hűtő a kolbászaikkal), pakisztáni 19 ezer, indiai 15 ezer. A toryk 2015-re erősen szigorítani akarnak, felső korlátot vezettek be a nem EU-beutazókra, és ki tudja, mi lesz még: a magyarok mindenesetre aggódnak, ki tudják-e húzni öt évig, amikor már folyamodhatnak az állampolgárságért. Más toryk viszont, például a londoni főpolgármester, egyben a következő toryvezér-várományos Boris Johnson, valamint a biznisz és az egyetemek képviselői ellenzik a szigorítást (legalábbis a tanulóvízumokét, sokan jönnek be kamu tanulmányok révén): szerintük a brit gazdaság későbbi motorja a sok itt tanuló idegen gyerek.
London belvárosában (1-2 metrózóna) nem sok brit lakik már, egy idő után inkább ingáznak, de kiköltöznek. Mindenesetre a poppyt, a háborúkban elesett vagy megsebesült brit katonákra emlékező papír pipacsvirágot szinte csak fehéreken láttam, és hogy még fokozzam a kulturális diverzitás elfajulását: engedélyezték az első szikh katonának, hogy turbánban álljon őrt a Buckingham-palota 1832 óta medvebőrös kucsmában silbakoló díszőrségében.
Fotó: Czabán György
A britek komolyan veszik a kulturális (és egyéb) sokszínűséget és azt, hogy élhető közösséget faragjanak rohamosan változó társadalmukból. A buszok oldalán reklámok („Néhány ember meleg. Tedd túl magad rajta!”), megy a hirig a melegházasság templomi engedélyezéséről (Camerontól Boris Johnsonig sorakoznak a támogató konzervatívok), az iskolákban a gyerekeknek állandóan fekete hősöket kell keresgélniük. Vissza a szavakhoz: rota, agency, offom van: a leggyakoribbak a kinti magyarban. (Meg a polisholás: evőeszközök, poharak, tányérok fényesítése egy kendővel: egyszer csináltam 3 órán át – közel kerül az ember a nirvánához.) Én a minimálbéresekkel találkozom csak: 6,19 font, abból vonnak adót, tébét; egy olyan hétért, ahol 5 napot dolgozom, és csak éjszaka, amikor 8 óra a shift, 209 font üti a markomat – de többet nem segítek.
Pompásan buszozunk!
És még valami a hangképző szervekről. Tisztelem a briteket (még ha lengyelek is), tényleg, de van egy undorító szokásuk. Ülök a tömött double-decker tetején, mellettem üres hely (egy pillantás után valahogy nem ülnek le mellém az emberek, főleg a színes bőrűek nem: mi bajuk egy kopaszra nyírt, kapucnis, fehér csávóval? mindegy, én is tartok tőlük), de tele a busz, lezuttyan mellém egy jól öltözött nő. Kicsit összerendezem magam (letörlöm a nyálam, mert persze aludtam, igyekszem eltakarni a bakancsomra száradt mártásfoltot), rávillantom a rám olyannyira jellemző vonzó, kicsit fáradt, intellektuális mosolyt (lásd: Fülig Jimmy felteszi bicikliküllőből hajlított lornyonját), és azt mondom: sorry. (Evvel, valamint a no problemnek a random használatával, kiterjedt szociális életet tud vinni az ember.) Nő nyugtázza, majd elkezd kütyüzni. Sajnálom, hogy épp nincs nálam egy Schopenhauer-kötet, amikor egyszer csak egy hatalmas szipogással lerántja a taknyát garatig. Igen, borzasztót szív az orrán. Ül mellettem egy órán át, és szipog, szörcsög, harákol, turházik folyamatosan, ahelyett, hogy elővenne egy papír zsebkendőt; egy órán át hallgatom, a végén már majd megölöm. Itt mindenki szipog, hangosan, harákolva. Nagyra hivatott nép, feltaláltak egy csomó praktikus dolgot a gőzgéptől a koncentrációs táborig, de a zsebkendő megismerése valahogy kimaradt. Fura.
A sorozat első részét lásd itt.
Fotó: Czabán György
