Azért valamit csak tudtak a múlt rendszerben, amit a köztársaság elmúlt két évtizedében nem sikerült megtanulni. Az 1958 júliusában "jól felszerelt, gazdaságos és kulturált lakások" tervezésére kiírt pályázatra az ország legjobb építészeitől 180 munka érkezett be; közülük huszonegyet kiválasztottak, és egy év alatt felépítettek az egykori óbudai téglagyár területén. Így néz ki egy jól szervezett és lebonyolított tender.
Fotó: Németh Dániel
A szocreál bukását és az 1956-os "ellenforradalmat" követő első modernista építészeti szárnypróbálgatás, az "budai Kísérleti Lakótelep előzménye a háború után jelentkező lakásínség, amelynek megoldása egy évtizeden keresztül a népköztársaság első számú ígéretei közé tartozott. Az ötvenes évek végéig azonban a szavakat nem követték tettek, ami pénz volt, az elment a Népstadionra és a metróra, de az Építésügyi Minisztérium lakásépítés-fejlesztési programja, az ötvenes évek végére kidolgozott "C" terv végre változást ígért. A többlépcsős program részeként 1958-ban többlakásos társasházak és típuskonyhabútorok, 1959-ben pedig lakásbútorok tervezésére írtak ki pályázatot. Az elbontott téglagyár helyén a Lakóterv rendezési terve alapján megvalósult első ütem, azaz a 21 díjazott pályamunka összesen 380, átlagosan 43 négyzetméteres lakást tartalmazott. Ehhez csatlakozott 1960-ban négy nyolcemeletes épület, egy újabb, középmagas lakóházakra kiírt pályázat eredményeként. Otthonossá és komfortossá pedig üzletpavilonok, bölcsőde, általános iskola, rendezett kert és szobrok tették az "budai Kísérleti Lakótelep néven ismertté vált épületegyüttest (lásd: Jöjjön ki Óbudára!, Magyar Narancs, 2005. október 6.). A lényeg nem pusztán hiánypótlás, hanem a modern ember hely- és pénztakarékos, praktikus otthonának megteremtése volt, beépített szekrényekkel és konyhával, zuhanykáddal, tolóajtókkal, könnyű, egyszerű és olcsó bútorokkal.
A lakásokat élőben, a helyszínen több tízezren csodálták meg, a terv pedig az volt, hogy a legsikeresebb épületeket továbbfejlesztve gyorsan és könnyen felépíthető típusterveket alakítanak ki. Persze nem így alakult: a gyorsabb, olcsóbb és keleti barátainknak is hasznot hajtó szovjet házgyári rendszer terjedt el, köznyelvi szitokszóvá degradálva a "lakótelep" kifejezést, az óbudai mintaházakból pedig nem lett tankönyvi példa. Vagy maximum az, mivel egyes épületei, különösen a Mináry Olga tervezte, praktikus elrendezésű, minden lakáshoz tágas loggiát biztosító 527. épület, aztán típustervként magánépítkezéseken, kisebb beruházásokon vissza-visszaköszöntek - mint Branczik Márta kutatásaiból kiderül. A bútor- és konyhatervezési pályázat pedig valós és egyelőre teljesen fel nem mért hatást gyakorolt a kor lakáskultúrájára. A kezdeményezés már csak ezért is megérdemli az odafigyelést.
"Elmagyarázom mindenkinek, mert különben csak ide-oda futkároznak" - zárja a teremőr kéretlen, de rövid és barátságos ismertetőjét a Kiscelli templomterében látható tárlatról. Pedig útmutatásra még a kezdőknek sincs szükségük. Az installáció, amelyet Branczik Márta kurátor a 3h építészirodával rakott össze, nem csupán jól áttekinthető, de konkrétan csalogatja a látogatót a felfedezésre. Belépésnél a terület műholdképével találkozunk először, ebbe "zoomolva", egyesével szemlézhetjük a házakat, végül egy életnagyságú lakásmodell érzékelteti a valóság léptékét. "Megfontolt" - mondja a teremőr, dicsérő jelzőként, többször is. Egyetértünk. A remek perspektívából (a szó eredeti jelentése "távlat, kilátás") csak egy dolog hiányzik. Ha valaki nem tudja magától, hogy a lakótelep látótávolságon belül, tíz percre áll a múzeumtól (a lejtőn le, majd balra), az a kiállításból nem is fogja megtudni - a légi felvételen a Kiscelli épületét nem jelölték be.
A műholdképek átböngészése és a tankönyvízű, de információgazdag bevezető szövegek áttanulmányozása után a kiállítás középső szakaszába érve sajátos kortünet kényezteti a látogatót. A kultúra alulfinanszírozottságának biztos jele, ha tömegével jelennek meg a raklapok a kiállításokon. Itt az egyes épületeket bemutató tablók kerültek derékmagasságig érő rakásokra. Elrendezésük első blikkre mintha a lakótelep alaprajzához igazodna, a látogató vissza is lohol a műholdképhez, fittyet hányva minden teremőri igyekezetre - de mégsem. A Műcsarnokban egy éve látott, a posztszocialista gazdasági jelenségeket bemutató tárlat témájához ez a raklapos dolog valahogy jobban passzolt. Itt kényszermegoldásnak tűnik, még a pénzfaló vétkes is ott magasodik a háttérben: az életnagyságú lakásmakett, amely ötletes módon tényleg egy felnagyított alaprajz vonalaiból nő térbeli élménnyé. A falak mentén és a lakás belsejében is eredeti bútorok sorakoznak (Erika szék, Kékes televízió, sőt egy komplett konyha). Kiállításuk kissé szikár, a lakásbelsőben egy-két kiegészítő talán elkelt volna.
A jó alapanyag, a remek kiállítótér és az ötletes installáció tehát adott, de ezen a ponton megáll a jó szándék. Nagy bátorságra vall, hogy éppen a legutáltabb, a jelenlegi hivatalos nézőpont szerint létezésénél fogva is a Természet és az Ember törvényét sértő időszak építészetéről rendez kiállítást a Kiscelli. A kérdés csak az, hogy kinek. Az idelátogató építészeknek a tárlat egy rakás alaprajzzal kedveskedik, a nosztalgiázáshoz alapanyagot kínálnak a bútorok és a felnagyított fotók, az eredeti (a Kiscelliben őrzött és voltaképp a kiállítás apropóját adó) homlokzatokról készült ortogonális és távlati rajzok, akvarellek pedig valóban szépek. A történet izgalmából azonban a kiállítás nem sokat képes megmutatni, leszámítva a legvégén, a hangulatgyilkos plazmatévén vetített korabeli kisfilmet. Csak a vendégkönyv árulkodik arról, hogy a kísérleti telepen ma is élnek emberek. Praktikusak még a falatnyi garzonlakások? Mire használják a Rimanóczy család tervezte épület kétzuhanyozós, márványmozaikkal burkolt, 240 négyzetméteres tetőteraszát? Egyáltalán: miért érdekes ez az egész történet 2011-ben?
Az ehhez hasonló, okkal felmerülő kérdésekre a példás sűrűségű, kapcsolódó programsorozat alkalmain kaphatunk választ, a helyszíni vezetésektől a gyerekfoglalkozáson át a modern konyhakultúra történetét bemutató előadásig. Készült egy könyv is, amely - túllépve a hagyományos katalógusszerepen - átfogó képet kínál a témáról. Ha minden jól alakul, november 20-ig meg is jelenik. Ezek hiányában a kiállítás megmarad izgalmas, de nehezen értelmezhető, kontextusától megfosztott kísérletnek. Akár annak idején maga a lakótelep: egy gondosan felépített és kivitelezett, pauszpapírba csomagolt utópia dokumentációja, ahol az építészek Baltimore-sárga bejárati ajtókkal, szépen kivitelezett látszó betonfelületekkel és bukóablakokkal álmodnak, és rajzaikon rombuszemberek gyalogolnak a színes házak kacsacsőr formájú kilincsei felé.
A szerző a hg.hu főszerkesztője.
Kiscelli Múzeum, nyitva december 4-ig.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
