Óvatosan latolgatja a közvélemény: vajon az Áder János által csütörtökön megnevezett ombudsmanjelölt teljesen a kormány és a Fidesz zsebéből mászott-e elő, vagy csupán kétségbevonhatatlan szakmai kvalitásainak köszönheti, hogy a NER időszakában egy percre sem marad kormányzati megbízás nélkül. Alkalmasint felesleges találgatni, s mindezt nem csupán az mondatja velünk, hogy Székely László (aki egyébként polgári jogi területen elismert egyetemi tanár) e pillanatban is a „határokkal osztott természeti erőforrások fenntartható használatáért felelős miniszteri biztos”, magyarul dunai kormánybiztos.
| ||
Persze, aligha véletlen, hogy éppen rá bízták az új polgári törvénykönyv (Ptk.) összeállítását: a nagy lélegzetű kollektív alkotói munkát ő felügyelte miniszteri biztosként. Annyit azért e munkája kapcsán meg szoktak jegyezni, hogy az új Ptk. számos helyen éppen alapjogi szempontból aggályos – s ez csupán részben tulajdonítható a törvényjavaslatot jó szokásuk szerint szétbarmoló kormánypárti képviselőknek. (Mellékesen jegyezzük meg: akadt olyan fejezete a Ptk.-nak, nevezetesen a gondnokságról szóló, amit éppen a mostani ombudsman küldött az Alkotmánybíróság elé.)
A gyanú sokkal inkább az Orbán-rendszer eddigi működéséből fakad: amikor azt látjuk, hogy néha még a jelentéktelennek tűnő pozíciókat és megbízásokat is csupán a végtelenül lojális párthívek és a bizalommal nem hiába kitüntetett laikusok kapnak – legyen bár szó nagy pénzekről (útépítés, pénztárgépügy) vagy nem lebecsülendő kisebbről (lásd: trafikengedélyek). A káderpolitika is a NER világa iránti, határt nem ismerő lojalitást díjazza olyan posztokon is, melyeknek amúgy a politikától függetlenül kéne működni – a legfelsőbb bírói vagy ügyészi pozícióktól az „egyszerű” színi direktori stallumokig.
És hát ne játsszuk a naivat, a mostani ombudsman, Szabó Máté az egyik utolsó tüske a hatalom oldalában: nemegyszer emelte fel a szavát a szép új világunkban mindennapinak számító, de ettől még erősen aggályos törvényalkotói ámokfutás miatt, például a negyedik alkotmánymódosítás, a közszolgák titkosszolgálati megfigyelése vagy éppen a közmunkaprogram magánszférát sértő kitételei ellen. (Aggályairól és megfontolásairól tavaly két ízben is beszélt lapunknak, lásd itt és itt.)
Sajnos nem holmi paranoia azt gondolni, hogy kormányunk és pártunk a fékek és ellensúlyok rendszerének egyik utolsó elemét készül kiiktatni a közéleti térképről – ebből a szempontból igenis üzenet egy folyamatosan kormányzati megbízásokat betöltő, a mostani hatalom iránt jól sejthetően lojális személy jelölése, s a parlamenti kétharmad birtokában valószínűsíthető megválasztása.
Amúgy pedig a jelenleg regnáló hatalom és mindenható miniszterelnökünk kormányzati filozófiája egyértelmű és egyben ék egyszerűségű: a felülről érkező határozott akarat érvényesülését nem csupán felesleges és haszontalan, de egyben káros is oktalan gáncsoskodással, jogi ortályoskodással akadályozni. Tessék csak nyugodtan megbízni a kedves vezető és derék munkatársainak végtelen bölcsességében: a nemzeti lényegből lepárolt transzcendencia letéteményeseiként mindig jobban tudják nálunk, hogy mi jó nekünk (a NER nyelvén az „embereknek”, a „magyar embereknek”.)
A priori természetesen nincs okunk (vagy inkább alapunk) kétségbe vonni a leendő ombudsman szakmai és morális integritását avagy jó szándékát. Amint a hivatalába kerül, elődjéhez hasonlóan akár teljes mértékben érvényesítheti is a rá ruházott nem lebecsülendő hatalmat, s lehet belőle jogaink legállhatatosabb őrizője (végül is láttunk már efféle csodát, elszabadult hajóágyúként viselkedő alkotmánybíró személyében is – lásd itt).
Csak éppen attól félünk, Orbánék nem fognak még egyszer ekkorát hibázni.
