Nagyszerű jövő áll mögöttünk – Orbán beszéde a békemeneten

  • narancsblog
  • 2014. március 29.

Narancsblog

Ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember.

Mint a minap is megállapítottuk, a sorozatban második bajnoki címére, akarjuk mondani miniszterelnökségére készülő Orbán Viktor beszédeit hallgatni nem éppen esztétikai élvezet – talán sosem volt az. De az egyszeri választópolgár talán joggal várhatná el, hogy a Fidesz-élharcosok békemenet nevű morbid vonulgatását (szervezte: a kampány oroszlánrészét magára vállaló és valamiből finanszírozó Civil Összefogás Fórum) lezáró nagygyűlésen, úgy is mint az utolsó jelentős nyilvános kampányeseményen (kicsivel Csíkék Kispál-feldolgozását és a Balkán Fanatikot követően) valamit megtudunk arról is, mi a fenét akar kezdeni Orbán és csapata az országgal a következő négy évben. Ha már egyszer hangsúlyosan kikérték maguknak a hosszabbítást – persze lehet, ezt is csak aranygólig játszanák.

Félreértés ne essék, magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy a párt saját droidseregének nincs szüksége külön részletezett programra – az ő hűségük érzületi jellegű, így azután elég is nekik, ha megsimogatják a buksijukat, és a fülükbe duruzsolnak – ebből a szempontból csak fölösleges volna őket összegekkel, számokkal és mértékegységekkel összezavarni. De hát könyörgünk, a beszédet élőben adta számos tévécsatorna, és közvetítette több online médium is: ebből az alkalomból talán megoszthatta volna miniszterelnökünk a nyilván készen álló új kormányprogram némely részleteit – legalább saját reménybeli választóival.

Tudjuk, konkrét dolgokat fölösleges, sőt káros volna ígérniük, hiába is várnánk tőlük effélét – ez ellentmondana a Fidesz-kormányzás alapvetően a fogalmatlan hazai futballcsapatok játékára emlékeztető, mélyen improvizatív jellegének is.

Így azután maradnak azok a lózungok, amelyeket a kampány habonyárpijai valamikor hajnalban, a sokadik élénkítő ital után találhattak ki: „Sokan vannak, akik otthon vannak velünk”, esetleg „Nem csak szeretünk, de tudunk is magyarok lenni”, továbbá fényes jövő előtt álló hazánk, mint (nem viccelünk!) a „kereszténység védőbástyája”, másrészről meg gyors, merész versenyautó. A többi a szokásos ködös általánosság, rosszabb estben a mesevilág újabb fejezete – ezúttal a mindenkinek munkát adó magyar gazdasággal kiegészítve. A soha, senki által nem látott szebb, boldogabb jövő felvázolása nem nagy kunszt egy olyan országban, ahol már száz éve – váltakozó szereposztással ugyan, de töretlen bizalommal – bírják felfedezni az alagút végét. A ravasz, habár módfelett demagóg államférfi amúgy is nyugodtan megígérheti a jelen eredményeinek megsokszorozását: tudjuk, a nulla hattal, nyolccal, tízzel szorozva is csak nulla marad.

Sokkal figyelemre méltóbb az alig kendőzött paranoia felszínre bukkanása, ami jól mutatja, hogy az ebben a beszédben is többször megidézett, 2002-es, igencsak fájó (mert esélyesként elszenvedett) vereség után milyen mély és maradandó sebek maradtak Orbán önérzetén, mi több: lelkén. És ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember. Még nyolc nap a választásig – addig is keményen dolgozni, adja ki az ukázt, és csak addig ne hibázzunk, mint 12 éve! A baloldali ellenzékkel nem is foglalkozik – némi tétova kunbélázással, jelmezbálozással le is tudja a dolgot, annál hangsúlyosabban üzen azoknak, akik legalábbis felesben a Jobbikra szavaznának (de az ő esetükben is igaz, hogy restelli kimondani még a nevüket is, amelynek alapja a kampánytanácsadók écáin felül csakis holmi ősi, atavisztikus félelem lehet).

Aki megosztja szavazatát, egységet bont, hiszen egy a tábor, egy a zászló – veszi elő szinte fenyegetően a régi jelszót (és már látjuk is magunk előtt, mint éleződik ki a baráti médiumokban a kétfrontos harc – például itt).

Görcsös akarás – így szokta ezt megfogalmazni a miniszterelnök imádott sportnapilapja: ez vár ránk a választásig hátralévő nyolc napban, s ha nincs szerencsénk, valamint rosszul választunk, akkor a rákövetkező négy évben is.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.