Orbán Ráhel tegnap közszereplő volt, a Blikk megsúgta nekünk, hogy megkérték a kezét, egy nagyon modern fiú, aki előbb magát Ráhelt kérdezte meg, nincs-e kifogása az ellen, hogy együtt éljék le az életüket, és csak utána járult engedélyért a Papa színe elé. Ne izguljanak, a Blikkből tudható, hogy „a miniszterelnök is áldását adta a frigyre”. A miniszterelnök, az adta miniszterelnöki áldását mind a két kezével – a cikk szerint, amely módszeresen törekszik a legrosszabb patriarchális reflexeinket működésbe hozni. És mi is találhatunk módot arra, hogy az ország atyjának örömében osztozhassunk, aki, nehéz szívvel bár, de lemond atyai tulajdonáról, engedi kiszállni gyermekét, miután szépen megkérték rá, a családi fészekből, mert hát őt végső soron csak a gyermek boldogsága érdekli. Maga az esemény természetesen nem nyilvános, ott van végtére a magánélet szentsége is.
Közbevetőleg: az, hogy ebből Orbánék bulvárszenzációt kreáltak egy messze bűzlően PR-szagú cikkben, jelzi, hogy senki sem képes vagy senki nem akarja megvédeni Orbán Ráhel nevű honfitársunk magánéletét Habony Árpád cinikus kufárkodásától, az apja a legkevésbé. Annyiban ugyanakkor valóban ránk is tartozik a történet, hogy a köz is hozzájárulhat az ifjú pár jólétéhez a vőlegény és családja közgépes kötődései, eredményes földpályázatai stb. révén. Sőt, ami a földbérletet illeti, még az EU-állampolgárok is beleadnak egy keveset, úgyhogy innen nézve akár a FAZ és a Le Monde is hozhatott volna egy-egy hírt erről az „igazi falusi” lagziról, amelynél tősgyökeresebbet nem találhatnak majd kendtek, nyájas olvasók, Hencidától Boncidáig sem. A lakodalom, ihaj-la, Orbánék nászurának tanyáján lesz, amely a tudósítás következő mondatában már birtok, még lovarda is akad rajta, Orbánék „portája” (igen, így) oldalában a készülő kis stadionkával ugyanis nem lenne elég nagy a násznépnek. A cink.hu információja szerint „két hely jön szóba mint a Tiborcz szülők tanyája. Az egyik a Csabdi-Tükröspusztán található lovasklubjuk, ami egy szabadidőpark szaunával, medencével, konditeremmel, négyágyas szobákkal, rendezvényteremmel, a másik az innen 10 percre található medencés panziójuk”. Vajjon mellikük lehet az a módfelett autentikus „tanya”? Mindenesetre itt lesz elég hely, hogy a „fiatalok” valahol máshol, alighanem a pitvar elej’be „szórakozzanak a saját zenéjükre”, apu azonban ragaszkodott egy helyi cigánybandához, akikről tudható, hogy ismerik a nótáját a fehérvári huszárokról, akik sok kislányt meghágtak, la’. Ami meg az „asszonyokat” illeti, azok is teszik a dolgukat a megvédett, sok ezer éves hagyományok szellemében, amire a jó isten megteremtette őket, sütnek-főznek, tüsténkednek, aztán meg bőgnek, már amilyen, ugye, a fejérnép lenni szokott. „Nem díszvacsora lesz, inkább trakta, de az hajnalig.” Mert ezt gondolják „plebejus”-nak, mert szerintük ezt szeretik az „egyszerű emberek”. A nép ugyanis nem annyira flancol, mint inkább zabál, ha örül, úgyhogy birka, disznyó, bornyú mind szóba kerülnek.
Ez az émelyítő, olcsó népszínműves ízlésvilágú, műdalos, hazug parasztromantika – hagyjuk már el ebből Orbán Ráhelt, éljen boldogul – a kormányzat erőfeszítéseinek egyik legpontosabb metaforája. Ez a patriarchális idill, amelyben mindenki – fiatal, cigány, az „asszony” – tudja, hol a helye, ahol a felsőoktatás módszeres leépítése után, a mobilizációs csatornák felszámolása után már csak a földbérletpályázaton, a lehetőleg konkurencia nélküli trafikon, ergo a lojalitáson és a hagyományos, „4000 éves” értékek alázatos tiszteletén keresztül vezet út a „nemzeti” középosztályba. A „megjöttek a fehérvári huszárok” az ehhez a modellhez járó kulturális ajánlat. Gondoljátok meg, proletárok.
