Orbán Viktor magasról tojt az ünnepre, Petőfiékre, mindenkire, csak szavazatokért kuncsorgott

  • narancs.hu
  • 2018. március 15.

Narancsblog

„A választások után elégtételt veszünk” – tényleg szánalmas volt.

Nem volt még politikus a magyar történelemben, aki Orbánéhoz mérhető orcátlansággal törölte volna bele a sáros cipőjét az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékezetébe, ünneplésébe. Mit is érdekelte őt az egész, ő azért jött, hogy a jelenlévők szavazatait kunyerálja – sajnálatos módon azonban beosztottai az elmúlt nyolc év során bűnös hanyagságból elmulasztották úgy megfirkálni Magyarország választási törvényét, hogy az állami pénzen idefuvarozott lengyel szélsőségeknek legyen szavazati joguk, így a főnök szavaiból kiérződő páni rémület voltaképpen érthető volt. Jaj, jaj, mi lesz, ha bukok?

false

 

Fotó: MTI

Ha bukok, akkor oda a magyarság, a zsidó (Soros György) rávezeti az országra a négert, arabot, oszt annyi lesz itt mindennek. „10 és 10 milliók indulnak útnak Afrikából…” Annyi tehát már így első hallásra is gond nélkül kihüvelyezhető volt a dúlt tekintetű nemzetvezető beszédéből, hogy sajna semmi új nem jutott az eszébe, sem neki, sem a (nyilván dettó ceruzával dolgozó) szövegíróinak, sem senkinek az ő utcájában.

Nem, az sem újdonság, hogy fenyegetőzött egy nagyot („A választás után majd elégtételt veszünk”). Orbán, ha sarokba szorítva érzi magát (s hát Tiborczcal, Mészárossal, Kósával, Lázárral, Rogánnal, Habonnyal meg az összes többi csirkefogóval a tarisznyájában, hogy is érezhetné magát máshogy), mindig fenyegetőzik. Tulajdonképpen még hatalmon sem kell lennie hozzá, lásd még: a haza nem lehet ellenzékben.

Oké, Hódmezővásárhely után rajta is kiütött a para, értjük, de azért amellett mégsem lehet elmenni szó nélkül, hogy

ilyen Magyarország történelmében nem volt.

Hiszen még a legsötétebb komcsik is anno Petőfiről, Kossuthról hordtak össze hetet-havat, s az ő szájukba adták esetleges üzeneteiket. Ma csak a körítés volt a nemzeti ünnep, a főmenü az egy lecsúszott zoknis kisgyerek hepciáskodása volt, aggyá má’, mert begurulok… Ez speciel ment volna.

Aztán a végén Orbán elénekelte a Kossuth nótát a biodíszletnek kirendelt népi együttesbe csimpaszkodva – épp úgy, mint anno a Fehérvári huszárokat. Röhejesen.

Mindezek láttán nyugodtan kijelenthetjük, Magyarországnak nem sikerült megünnepelnie forradalma és szabadságharca 170. évfordulóját – valaki egyszerűen széttrollkodta.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.