Nem gyerekjáték – A filmtörténet 10 halálos Lolitája

  • narancsszem
  • 2014. február 27.

Narancsszem

A végzet kisasszonykájának nehéz, szép és oly sokféle indulatot kiváltó szerepét senki sem érezte náluk jobban. 10 veszedelmes gyereklány a moziból Sophie Marceau-tól Natalie Portmanig.

Drew Barrymore
false

7 éves volt, amikor csókot adott E. T.-nek, 9 évesen (a Gyújtogatóban) lángba borította a világot, 17 évesen pedig már miniszoknyában, bőrdzsekiben, tetovált lábbal rosszalkodott a Poison Ivyban. És most még csak a filmekről beszélünk, hiszen Drew Barrymore masszív hírnevéhez a valóság még többet hozzátett: ő volt az a lány, aki 15 évesen kiadott önéletrajzában kokainpartikról, alkoholfüggőségről, szexről és rock and rollról mesélt. De megúszta élve, sőt még csak ki sem égett: az évek múlásával egyre jobb színésznővé vált, akihez akkor is érdemes fordulni, ha valaki hallani akar egy rokonszenvesen szabad szájú filmsztárt hadarni – bármiről. Mindezzel együtt van egy generáció, amely számára örökké ő marad Hollywood első számú Lolitája.

Linda Blair
false

Ne finomkodjunk: Linda Blair maga volt az ördög. 14 sem volt még, amikor William Friedkin (hosszú hónapokig tartó, fáradságos és gyakorlatilag reménytelennek látszó keresgélés után) megtalálta benne az egyetlen gyereklányt, aki képes hitelesen eljátszani a pokolból jelentő, megszállt kiskamaszt. Aki jegessé varázsolja a hálószoba levegőjét, sugárban hány a papra, átcsavarja a fejét a nyaka körül, pókmászásban közlekedik a lépcsőn, és – minden idők egyik legnagyobb horrorjelenetében – erőszakosan maszturbál egy fakereszt segítségével. Linda Blair szép volt és démoni: a serdülőkor legvalódibb szimbóluma, minden lányos apa örök, eleven rémálma.

Jodie Foster
false

Bár már az egészen gyermekkorú művésznő is szerfelett szorgalmasnak volt mondható, de jobbára csak a televízió képernyőjén vitézkedett. Ő játszotta például a Papírhold tévészéria-változatának „női” (vagyis hát gyermeki) főszerepét, amit a moziban a kedves édesapja oldalán domborító, s a szó teljes értelmében ugyancsak bűbájos Tatum O’Neil vitt sikerre. Ám mikor a kis Jodie 14 esztendőssé cseperedett, mindjárt behúzott két olyan szerepet, amibe belepirult bizony a hófehér filmvászon is. Ő volt ugyebár a Taxisofőr máig hírhedt gyerekprostija, ami tulajdonképpen babapiskóta az ugyanebben elővezetett Bugsy Malone-hoz képest, hisz az a film maga a mozgóképes pedofília: egy virtigli gengsztertörténetet adnak elő elemisták. Természetesen Jodie a főgengszter macáját adja benne, talán egy kicsit túlságosan is stílusos jelmezben… Tudja a fene, de nagyon is elképzelhető, hogy A bárányok hallgatnak alkotói ott a börtön alagsorában csak közel húsz esztendő epekedését vágták az arcába.

Scarlett Johansson

false

Hogy mennyire szexi Scarlett? Annyira, hogy látni sem kell, elég a hangját hallani (lásd Spike Jonze A nő című filmjét) és az Oscar-osztók máris a szobrukhoz nyúl…nának. Sajnos csak nyúlnának, mert a Filmakadémia, amilyen konzervatív, hangalakításra nem oszt díjat. Az 1984-es évjáratú szépség egészen 17 éves koráig játszotta az ártatlan gyereklányt, mígnem a Coen testvérek kezei közt szempillantás alatt változott át romlott Lolitává (Az ember, aki ott se voltban).

Nastassja Kinski
false

Ő se nagyon van 18, vagy épp csak annyi, amikor kijön Roman Polanski talán legjobb, ugyanakkor gátlástalanul giccses filmje, az Egy tiszta nő. Nem minden rosszmájúság nélkül mondhatnánk persze azt, hogy akire a mester bakfiskorában figyelt fel, annak természetes helye van egy ilyen válogatásban. Csakhogy Nasstasja Kinski már sztárként érkezett el Tess szerepéhez, ismerte jól az értő közönség. Hogy milyen sztár volt, nos, nem kimondottan gyereksztár, inkább nagyon sikeres fotómodell, kora – a delejes hetvenes évek eleje-közepe – Magyarországról nézve lidércesen nagyvilági nyugatnémet tinimagazinjaiban pózolt, áttetsző vagy egészen nyitott ruhákban, nem mást, mint a szexuális forradalmat hirdetve. Meg persze azt, hogy mindenben van ráció, benne például akceleráció.

Sophie Marceau
false

Most akkor a Házibuli hősnőjéről mondjuk el, hogy ő minden Loliták Lolitája? Persze hogy az, tudja ezt mindenki. De e tetőtől talpig kamaszszerep után alig kellett pár esztendőt várni, hogy maga Belmondo pistuljon bele a végzet kisasszonykájába, a Kellemes húsvéti ünnepeket! című, pikánsan fransziás vígjátékban. Sophie Marceau ekkoriban ér a nagykorúság küszöbére, a film párizsi bemutatója idején még nincs tizennyolc esztendős. Csoda-e, ha rögtön ezután erotikus fűtöttségű filmek sora következik a pályáján gyakorlatilag egészen máig, amikor lassan az ötvenhez közeledik? Ilyenformán elég nehéz eldönteni, hogy Sophie Marceau valójában Lolitának volt-e észbontóbb, vagy éppenséggel érett nőként. A válasz: is. Mindig is.

Chloe Grace Moretz

Fogj egy csodaszép kislányt, öltöztesd feszes fekete bőrruhába, aztán veresd agyon vele az összes rosszfiút. A képregényes kliséket nagy kedvvel kiforgató Kick/Ass egyik leggonoszabb fogása volt, hogy 13 éves főhősnőjét nemcsak szupermenőnek, hanem kifejezetten szexinek is láttatta – így aztán a film összes felnőtt nézője bűncselekményt követett el gondolatban, ha agya egy-egy figyelmetlenebb pillanatban véletlenül a rossz vágányon zakatolt. A tavalyi folytatásban (amelyben Moretz kisasszony még mindig csak 16!) aztán tovább durvult a helyzet.

Natalie Portman

false

De hol volt még a Kick/Ass, amikor a 12 éves Natalie Portman rövidnadrágban, kistrikóban emelte magasra a mordályt a bérgyilkost játszó Jean Reno oldalán! Maradjunk annyiban: olyan lányok, mint Mathilda, szerencsére tényleg csak a filmekben léteznek.

Christina Ricci

Ma már komoly színésznő, aki színházban (Broadway) is jól adja a butácska, de aranyszívű macát (saját két szemünkkel láttuk a Time Stands Still c. darabban), de volt idő, amikor másért szerettük. Az 1980-ban született színésznő még 17 sem volt, amikor a kamaszvágyak titokzatos tárgyát alakította Ang Lee télies drámájában, a Jégviharban, rá egy évre pedig már Vincent Gallo múzsáját adta a látványosan aluldekoltált Buffallo ’66-ban.

Brooke Shields

Brooke Shields 1964-ben született, ez a tény azonban cseppet sem zavarta a producereket abban, hogy ráosszák A kék lagúna ruhát csak hírből ismerő, szigetlakó szépségének szerepét. A színésznő 16 éves volt ekkor, és kamaszok millióinak édesítette meg a mutálás korszakát. De az erkölcscsőszök általános felháborodását nem ez a szerepe, hanem a Susan Sarandon oldalán eljátszott gyermekprostituálté váltotta ki – Brooke mindössze 14 volt, amikor feltűnt Louis Malle Csinos kislány (Pretty Baby) című filmjében.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.