Olvasom Tamás Gáspár Miklós írását, és olvasom Bokros Lajos Facebook-bejegyzését. Az előző témaválasztása szélesebb, az utóbbié szűkebb; a közös halmaz a görög helyzet. Azon nem lepődöm meg, hogy a két szerző homlokegyenest ellenkezően ítéli meg a kialakult helyzetet: TGM számára a Sziriza és vezetője, Ciprasz ellenállók, Bokros számára az érintettek populisták és felelőtlenek. Az EU és általában a fejlett világ TGM számára „varacskos disznó” (!!!), amely a saját bűneit és tévedéseit a görög néppel fizetteti meg, amelyet egyébként is éhezésre ítél. Bokros nem foglalkozik az EU-val, de egyértelműen a görögöket okolja az elmaradt reformokért és a Szirizát a felelőtlen ígérgetésekért, azaz a hitelezők pártján áll.
Azt gondolhatnánk, hogy valamelyikük téved; ha TGM-nek igaza van, Bokros, ha Bokrosnak, akkor TGM. Így lenne, ha a társadalmi konfliktusoknak, válságoknak (mint az egy- vagy többismeretlenes egyenleteknek) lenne egzakt megoldása. Valójában azonban nincs, a válságokat rengeteg tényező (bűnös, felelős, vétlen, véletlen) idézi elő, és rengeteg, önmagában legitim érdek (ki fizesse a révészt?) és szempont (méltányosság vs. erkölcsi kockázat) feszül egymásnak. Ott van még az idő (inkonzisztencia) problémája is, azaz a rövid és hosszabb távon érvényesülő folyamatok paradox szembenállása. És akkor még nem beszéltünk kevésbé elegáns (nemzetállami önzés, pártpolitikai szempontok vagy szimpla előítéletek), de a döntéshozói folyamatban szükségképpen megjelenő és nem is feltétlenül illegitim szempontokról.
A görög ügyben – ebben a kiváltképp nehezen kezelhető helyzetben – mindezek hatványozottan jelen vannak, a politikusnak azonban döntenie kell, és mert bonyolult dologról van szó, többnyire csak utólag (évtizedekkel később) derül ki, hogy a ténylegesen megszületett döntés helyes volt vagy sem.
Ezért a politikus tegye a dolgát. Engem viszont a közíró – gondolkodó, véleményformáló értelmiségi – érdekel (Bokros esetében a dolog átfed, és igazán az is lehet, hogy politikusi minőségében írta, amit írt). Egészen pontosan az, hogy adott esetben miért gondolja ez a két közíró, hogy egy ennyire tudottan bonyolult dolgot lehet, szabad fekete-fehér kategóriákban látni és láttatni az olvasókkal?
A kérdés inkább költői és általában a válasz is ismert; a legtöbb ember – a pallérozott agyú gondolkodókat is közéjük értve – a világ dolgairól (régi és új jelenségek esetében egyaránt) álláspontját a saját szocializációja és gondolati keretei által meghatározott módon alakítja ki. Ennek során hajlamos arra, hogy azokat a tényeket vegye figyelembe, amelyek alátámasztják az álláspontját, és figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek nem annyira. Magyarán prekoncepciói vannak.
TGM esetében például most már jó egy évtizede biztosan tudható, hogy bármi történik Európában vagy Magyarországon, arról álláspontját harcosan rendszerkritikus (antikapitalista) pozícióból fogalmazza meg.
Bokrosról is tudható, hogy a világot libertáriánus szempontból látja (a piac alapvetően hatékony, az állam feladata a piac útjában álló akadályok lebontása, a külföldi tőke áldás, a reformok jótékonyak satöbbi).
Ezeket nevezem reflexiótlan álláspontoknak, mert a valóság sokkal bonyolultabb annál, mint amit ezek a nézetek megmagyaráznak. TGM például egy szóval sem beszél arról (vagy legalábbis én nem olvastam ilyeneket tőle), hogy milyen, kevésbé ellenszenves formáció léphetne a gyűlölt kapitalizmus helyébe, amely – legalább annyira, mint az utóbbi – képes az anyagi javakat abban a tömegben (és minőségben) előállítani, amely egy felzárkózni akaró szegény társadalom (a magyar) számára szükséges. Bokrostól sem hallottam, hogy a piaci kudarcok különösebben zavarnák (ami 2008 óta legalábbis meglepő) vagy arról beszélne, hogy a külföldi tőke „nem ingyenebéd”, vagy hogy azoknak a bizonyos reformoknak – még ha biztosak lehetnénk is hatásukban (ahogy gyakran nem) – komoly társadalmi költségei vannak.
A görög ügy igazán nem érdekli a magyar közvéleményt – de áttételesen és következményeit tekintve fontos lehet ránk nézve is. Így aztán akár a görög ügyről is helyénvaló lenne az árnyalt és kiegyensúlyozott állásfoglalás. Ám ezek a tiszteletre méltó közéleti szereplők (és sok más megszólaló) hasonlóképpen árnyalatlanul, reflexiótlanul nyilvánulnak meg a hazai bajainkról is, amelyek, még ha nem annyira katasztrofálisak is, mint a görögországiak, azért épp elég bonyolultak és súlyosak.
Beszélhetünk „az elmúlt húsz évről”, a „milyen kapitalizmust akarunk?” (akarunk-e egyáltalán) kérdésről, vagy az Orbán-rezsim természetrajzáról – a demokratikus oldalon működő, a dolog természetéből adódóan nagyon különböző (világ)nézetű személyek és szervezetek szinte mindegyikét jellemzi ez a fajta reflexiótlanság. Meggyőződésem szerint ez az egyik fő, talán a legfőbb oka az innenső oldal lassan fél évtizedes kudarcsorozatának, és szélesebb értelemben az ország legújabb kori úttévesztésének.
A reflexióra (önvizsgálatra, kritikus gondolkodásra, nyitottságra, empátiára más szempontok, nézetek iránt stb.) való képesség (az olvasottság, a műveltség mellett) az értelmiségi sajátja. A magyar véleményformálók jelentős részéből ez a képesség vagy hajlam szerintem ez idő szerint jórészt hiányzik. Ez a rossz hír.
A jó hír az, hogy tanulható.
