Felcsuti Péter, a kitűnő bankszakember megbírált engem itt: Előrebocsátom, hogy én Felcsuti Pétert – írásai alapján – rendes és okos embernek tartom, és nincs rá okom, hogy ingerült vagy csúfondáros legyek vele szemben. Ugyanakkor azonban kénytelen vagyok fölvetni néhány kérdést a vitamódszerével kapcsolatban.
Nem veszem zokon, hogy a Magyar Nemzet szemleírója, Pápay György majdnem szó szerint ugyanazt írja, mint Felcsuti Péter, csak engem történetesen nem Bokrossal, hanem Seres Lászlóval állít szembe. Ez átlagos újságcikk, tűrhetően korrekt, bár a magyarországi sajtó szokásának megfelelően eléggé tájékozatlan – bár azért jobban informált, mint Felcsuti Péteré.
| ||
Felcsuti nem a voltaképpeni nézeteimet bírálja, hanem a rólam elterjedt médiaklisét. Értelmiségitől – aki nem a lapzártától űzött, ágrólszakadt hírlapíró, hanem ráérő nagypolgár – azért ennél többet várok.
Ez a médiaközhely annak köszönhető, hogy a társadalmi rendszer alaptermészetéről az 1980-as évek pesti előítéletei szerint szokás általában beszámolni. (Félreértés ne essék: ez nem divat és trend kérdése, az 1980-as évek előítéletei nem jobban és nem rosszabbak, mint a 2010-es évekéi. Csak hát az előítéletek gyorsan avulnak.) Az 1980-as évek reformdumája a világot a „terv” kontra „piac”, illetve az „állami beavatkozás” kontra „piaci spontaneitás” ellentétének terminusaiban látta, és nem tagadható, hogy ez a nagyon fontos kérdések egyike.
Ugyanakkor azonban ez nem adhat választ a kapitalizmusnak mint olyannak a természetére irányuló kérdésre, mert mind az ún. jóléti állam, mind az ún. neoliberális globálpiaci neokap (sőt: a „reálszocialistának” címkézett bürokratikus államkapitalizmus is!) egyaránt kapitalizmus, és az elosztási szisztéma, bár nagyon jelentős aspektus, nem az egyetlen döntő mozzanat abban a rendszerben, amely az árutermelésen, az árucserén és a bérmunkán nyugszik.
Korábbi tanulmányom, 2008-ból, megmagyarázza, hogy miért tekinthetik marxisták a kisebbik rossznak a jóléti államot, amelynek – ilyesféle fönntartások nélkül – a baloldali liberális Felcsuti is a híve, ami teljesen OK, akkor is, ha olyan könyvekre támaszkodik, mint a híres Thomas Pikettyé, amely ezer lapon keresztül állapítja meg, hogy nagy és növekvő az egyenlőtlenség. (Hát igen.) Ez azonban csak kompromisszum, és a valódi antikapitalizmushoz semmi köze. A Sziriza politikája nem antikapitalista. Éppen a derék Janisz Varufakisz teszi világossá (új könyvéből a The Guardian közölt fejezetet), hogy paradox módon ő és barátai – kritikai marxisták – próbálják megmenteni a liberális-demokratikus kapitalizmust Európában amellett, hogy igyekeznek megkímélni a görög nyugdíjasokat az éhezéstől, mert különben jön a fasizmus.
Tehát amikor Felcsuti „antikapitalizmusnak” véli a görög nép és a görög baloldal melletti „kiállásomat”, száz százalékig téved (abban nem, hogy antikapitalista vagyok, de most másról van szó). Itt a demokratikus elkötelezettségem és morális kérdések állnak a középpontban. (Vö. nyilatkozatommal a ma legnépszerűbb baloldali portálon, vö még Slavoj Žižek szép írásával, továbbá evvel a csaknem zseniális blogesszével.)
Szóval Felcsuti vitakozik avval, amit az álláspontomnak vél (tévesen), anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést fordítaná rá, hogy a kontextussal megismerkedjék. Ez így nem fog menni. (Megemlíteném, hogy a kelet-európai kapitalizmus sajátos történeti jellegéről hosszú évekkel ezelőtt írtam, ez több nyelven megjelent, még magyarul is 2007-ben, vö. még itt.)
Van még egy elég súlyos probléma Felcsuti cikkében (és cikkével). De ez nemcsak engem érint. Nyilvánvaló, ha valaki valami újat javasol, rá hárul az onus probandi, a bizonyítás terhe. Ámde amikor liberális és konzervatív szerzők radikális baloldali szövegeket kritizálnak, megjelenik náluk az onus utopiæ, azaz az utópia kifejtésének kötelezettsége. Ez azért túlzás. Elvárnák, hogy akárhányszor újságcikket írok – persze lehet, hogy ez rossz szokás olyasvalakinél, akinek teoretikus mondandói is vannak –, mindannyiszor kifejtsem a Jövő Társadalmának alapvonalait; márpedig ha ez a kötelezettség (pláne ha minden egyes esetben) fönnállana, akkor lehetetlenné válnék mindenfajta kritikai diskurzus. Ráadásul bírálóim egy része valaminő kormányprogram konkrét pontozatait kérik rajtam számon folyton-folyvást, mivel hogy én vagyok ugyebár a legnagyobb nem létező párt elnöke. LOL. Ha jobban meggondoljuk, ez annyit jelent, hogy aki intellektuálisan nem fér bele a provinciális kelet-közép-európai lib-dem vagy szocdem vagy autoritárius etnokonzervatív keretekbe, az fogja be a száját.
Legmélyebb sajnálatomra ezt az óhajt – egyelőre még – nem áll módomban teljesíteni.
