A Vár elrablása - A Budavári Palota felújításában tovább élő hamisságról

szerző
Rév István
publikálva
2016/13. (03. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; bizonyos szempontból méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

„Ahol most könyvtár van, ott nem lesz könyvtár. Ahol a Nemzeti Galéria volt, ott nem lesz Nemzeti Galéria. (…) Ugye, arról szólt a diskurzus a bizottsági ülésen, hogy mit teszünk a kulturális terekért. Ha valamivel nyer a magyar kultúra, az az, ha kivisszük innen őket, ezzel megduplázva a kulturális tereket. Mert mivel kivisszük onnan a Széchényi Könyvtárat, akkor valahol azt el kell helyezni. Kell egy új, korszerű könyvtárépület. Kivisszük onnan a Nemzeti Galériát, azt meg kell dupláznunk, és lesz egy új nagy Nemzeti Galéria épület. A Budapesti Történeti Múzeum szintén tele van, elhelyezési gondokkal küzd, beleértve a Kiscelli Múzeumot is, neki bővülni fognak a terei. A Várban felszabadult tereket pedig odaadjuk egy másfajta történelmi, kulturális térnek” – mondta L. Simon László a Budai Vár és múzeumi negyed című kerekasztal-beszélgetésen, 2016. január 20-án.

Ki a kultúrával!

Fogalmazzunk akkor egyértelműen: L. Simon legújabb állítása szerint azzal nyer a magyar kultúra, ha a miniszterelnök és alkalmazottai felszámolják Európa szinte példa nélkül álló kulturális, múzeumi és közgyűjteményi együttesét. A Várban, illetve a Palotában van többek között a Zenetörténeti Múzeum, a Bartók Archívum, a Telefónia Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum. Itt találhatók a Magyar Tudományos Akadémia legfontosabb humán- és társadalomtudományi kutatóintézetei: az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Jogtudományi Intézet, a Művészettörténeti Kutatóintézet, a Néprajzi Kutatóintézet, a Politikai Tudományok Intézete, a Régészeti Intézet, a Regionális Kutatások Központja Közép- és Észak-magyarországi Tudományos Intézete, a Szociológiai Kutatóintézet, a Társadalomkutató Központ, a Történettudományi Intézet, valamint a Világgazdasági Kutatóintézet. Az MTA Kongresszusi termében és a Zenetudományi Intézetben koncerttermek is vannak.

A miniszterelnöki döntés értelmében csak a Nemzeti Levéltár, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum maradna a Várban (ahol csak a hét két napján látogatható ma már az archívum). A Nemzeti Táncszínházat kipenderítették az egykori Várszínházból. A Collegium Budapestet már felszámolta a kormány, helyén, az egykori budai Városháza épületében, a Magyar Nemzeti Bank közpénzből gazdálkodó egyik alapítványa nyit borozót (erről lásd: Észvesztőhely, Magyar Narancs, 2015. május 7.)

Megjöttek a fehérvári huszárok

Megjöttek a fehérvári huszárok

Fotó: Fortepan.hu

Európában sehol sincs a tudománynak, a kultúrának és a nemzeti közgyűjteményeknek ilyen koncentrációja, amely nagyrészt 1956 után, éppen a forradalom következményeként jött létre. Mihályfi Ernő, a magyar evangélikus egyház egyetemes felügyelője, a Magyar Nemzet főszerkesztője, aki egykor Bajcsy-Zsilinszky­vel együtt szerkesztette a Magyar Függetlenséget, 1957 novemberében a népi írók táborának háborút, kommunista hatalomátvételt és forradalmat túlélt tagjaival egyetértésben publikálta a Magyar Nemzetben a Legyen a Vár a kultúra Vára című írását. Így kezdődött a Vár és a Palota kulturális célú helyreállítása. Most, a forradalom 60. évfordulóján számolja fel a mai hatalom 1956 máig élő, különleges kulturális és urbanisztikai következményét – miközben éppen a forradalom emlékét igyekszik kisajátítani.

A kormányzati demagógia eredetileg azt állította, hogy míg a kommunisták a hatalom intézményeit akarták felvinni a Várba és a Palotába, a mai urak nem, a világért sem a kormányhivataloknak akarják megszerezni a Várhegyet; ott 90, sőt „98 százalékban” kultúra lesz. L. Simon a januári fórumon így beszélt erről: „Odaadjuk (mintha nem a miénk lenne! – R. I.) egy másfajta történelmi, kulturális térnek (…) Kérdezik tőlem, hogy itt mit fogunk kiállítani? Erre mindig visszakérdezek, hogy az Esterházy-kastélyban mi van kiállítva? Tegyük fel, hogy van egy Palota-múzeumunk, ahol a fantasztikus enteriőröket, a magyar építészet, képzőművészet, iparművészet remekeit lehetne megcsodálni. Ha valaki megnézi az Esterházy-kastélyt, akkor nem azért megy oda, hogy megnézzen egy Picasso-kiállítást. Azért megy oda, hogy átélje, milyen körülmények között éltek ott, milyen tereket hoztak létre, milyen csodálatos enteriőrök vannak, milyen fantasztikus iparművészeti, szobrászati, festészeti teljesítmény van, milyen formában tudott megmaradni a tárgyiasult valóság. Ez maga a kultúra. És ezt a magyar embe­rek alkották, a kultúra fontos része.”

Ezek egy tudatlan ember hamis szavai.

A Louvre a 12. században erődnek épült, majd királyi rezidencia lett, míg XIV. Lajos az 1680-as évek elején ki nem költözött Versailles-ba. Ott – szemben a Hauszmann-féle Budavári Palotával – valóban királyok laktak. A Louvre-ba mégis azért megy a látogató, hogy megnézzen egy Picassót (Leonardót, Tizianót, De la Tourt). Versailles-ba sem csak azért látogatott 2015 nyarán több százezer ember, „hogy átélje, milyen körülmények között éltek ott”, és „milyen csodálatos enteriőrök vannak”, hanem azért, hogy megnézze Anish Kapoor nagy szoborkiállítását a palota parkjában, közte a finoman csak „Dirty Corner” címen kiállított „Királynői Vaginát”. Ez év júniusa és novembere között a dán-izlandi Olafur Eliasson lesz a versailles-i kastély vendégművésze, akinek The Weather Project című alkotása kétmillió látogatót vonzott 2003-ban a londoni Tate Modern turbinatermébe. Ha már itt tartunk: a Tate Modern sem múzeumnak épült eredetileg a II. világháború után, hanem azért, hogy áramot termeljen a londoniaknak. Amikor Herzog és De Meuron svájci építészek a 90-es évek második felében múzeummá tervezték át az erőművet, az örökségvédelemben „adaptív újrahasznosításnak” nevezett megközelítést alkalmazták. Tulajdonképpen a Louvre múzeummá alakítása is az „adaptív újrahasznosítás” példája volt, amiképpen a greenwichi Queen’s House, az egykori klasszicista királyi rezidencia átalakítása is, ahol ma a brit Nemzeti Tengerészeti Múzeum működik. Ha az eredeti funkciók határoznák meg egy épület mai rendeltetését, akkor a budapesti közgazdasági egyetem épületében ma is vámház működne, és az aulába futnának be a vasúti sínek, Lipótmezőn kizárólag állami tébolyda üzemelhetne, és nem lehetne kiköltöztetni a Várból az Akadémia kutatóintézeteit sem a Nemzeti Bélmosoda egykori területére.

Versailles az európai barokk palotaépítészet nemcsak hiteles, de eredeti remeke – ahol azonban működő múzeum is van, legalább hat­ezer történelmi festménnyel és több ezer szoborral. A Hauszmann-féle, kétes értékű neobarokk palota ezzel szemben díszlet volt már a maga korában is. Versailles a 17. század végétől a francia történelem fontos eseményeinek volt a helyszíne, a hauszmanni palota valójában csak huszonöt évig, a két világháború között funkcionált, akkor is leginkább ötórai teáknak, díszmagyaros körmeneteknek, őrségváltásnak, a palotakertben rendezett koktélpartiknak szolgált díszletként, a II. világháború során bekövetkezett drámai pusztulásig. (A Vár és a Palota előtörténetéről lásd: Rév István: Jobb, mint az eredeti , Magyar Narancs, 2015. február 26. és március 5.) Most ezt a neobarokkot készülnek újraépíteni – mintha Székely Bertalannak a Vajdahunyad várába szánt Csodaszarvas freskóját festetné meg a kormány a töredékesen fennmaradt vázlatokról készült, kissé életlen fényképek alapján.

Az önbecsapás emlékműve

„Fontos elvünk, hogy hamisítani nem lehet, azaz csak olyasmit építhetünk újjá vagy vissza, ami bizonyíthatóan létezett korábban is” – jelentette ki a volt államtitkár (várügyi főmegbízott?).

Az a tény, hogy valami egykor létezett (és aztán elpusztult), nem érv az újraépítése mellett. A lengyelek nem azért építették újra az elpusztított varsói királyi palotát, mert bizonyítható volt, hogy egykor létezett, és mert (szemben a budai palotával) az valóban a lengyel királyok rezidenciája volt. Hanem azért, hogy demonstrálják: a németek és az oroszok céljaival és tetteivel ellentétben nem lehet őket – az államiságukat, a szuverenitásukat, történelmi múltjuk meghatározó és megfogható, szimbolikusan is fontos tárgyi emlékeit – eltüntetni föld színéről, Európa térképéről. Ahogyan Kossuth fogalmazott még 1867-ben, a kiegyezés ellen írott egyik levelében: „Senki nálamnál nem óhajtja forróbban, hogy a lengyel nemzetnek a rajta elkövetett irtózatos bűnért Európa igazságot szolgáltasson; követeli ezt az örök igazság s az európai szabadság közérdeke; és megérdemli ezt a lengyel nemzet bámulatos erélye, melyet sem az idő, sem a szenvedés nem képes megtörni. Irtják, mint az erdőt! és a dűlő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból új erdő nő, szilárdabb, mint valaha. Magasztos látvány! Le kell előtte borulnunk, bár ha – magunkra gondolva – elpirulunk is önkénytelenül.”

false

 

Fotó: Fortepan.hu

A Budavári Palota újraépítését hasonló érvekkel indokolni nem csupán félrevezetés, de történelmi és erkölcsi gyávaság. Magyarország nem orvul megtámadott áldozata volt a II. világháborúnak, mint Lengyelország, hanem a kormány akaratából aktív résztvevője. A német nácik és a magyar nyilasok közös esztelen döntésének eredményeként vált a palota a budapesti harcok áldozatává. A mai hivatalos propaganda valótlan állításai ellenére Magyarország nem áldozata, hanem az utolsó pillanatig hű szövetségese volt Hitler Németországának. A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

A túlméretes, álbarokk hauszmanni palota az 1848-as szabadságharcot leverő, a legitim magyar miniszterelnököt kivégző Ferenc József számára épült – aki egyetlen éjszakát sem töltött falai között. A palota a budai Várhegyen azt volt hivatva demonstrálni, hogy a kiegyezés biztosította a nemzeti függetlenséget, a nemzeti királyságot. Ám ahogyan Kossuth – akinek magába roskadt neobarokk szobrát faragtatta újra a Kossuth téren az egyik nap kuruc, másnap labanc mai hatalom – fogalmazott 1867. május 22-én kelt híres Cassandra-levelében: „Magyarország mindazon magasabb attribútumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akaszttatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.” Bibó István írta a kiegyezésről: hazugságra nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát”. A kiegyezés hazugsága, aminek szimbóluma volt Hauszmann palotája, vitte bele Magyarországot az I. világháborúba, és az vezetett Trianonhoz.

Szerves, szervetlen

A királyi palota a hivatalos propagandában mégis a szuverén nemzet történelmi folytonosságának a megtestesítője. Hauszmann épülete 1905-re készült el, álkupolás formájában alig 45 évig állt. L. Simon szerint azért kell ragaszkodni a munkálatokat a sokkal tehetségesebb Ybltől átvevő Hauszmann terveihez, „mert ez volt a Vár szerves fejlődésének utolsó korszaka, utána jött a háború és a kommunisták valóságos erőszakot jelentő átalakítási munkái, amit politikai szándékok vezettek”.

Nehéz megérteni, hogy mit jelent „a Vár szerves fejlődésének utolsó korszaka”. A Palotát többször teljesen elpusztították, földig rombolták, felgyújtották. 1686 szeptemberében, amikor a császári csapatok visszafoglalták a várat a törököktől, a Palota három nap alatt teljesen leégett, azután a még üszkös falakat is elbontották. 1714 után teljesen új Palota épült a helyére, ám nem az uralkodónak, hanem a várparancsnok és katonái számára. Mária Terézia barokk palotája az 1760-as évek végére készült el, de a királynő helyett először az angolkisasszonyok, majd a nagyszombati egyetem költözött az állítólag organikusan fejlődő Palotába, amelyhez – később elbontott – csillagvizsgálót is építettek. Hauszmann a Habsburg-császárnak épített a Mária Terézia-korinál több mint háromszorosára bővített Palotát – erről a „szervességről” Kossuthnak voltak, Petőfinek bizonyára lettek volna keresetlen szavai.

A Palotát azután Ferenc József szárnysegédje, Horthy Miklós használta (akinek, mint ezt visszaemlékezéseiből tudjuk, élete egyik legnagyobb élménye az volt, hogy megigazíthatta a plédet az apostoli király térdkalácsán). Többek között arra, hogy termeiben beszélje le 1921. március 27-én Habsburg IV. Károlyt szerves – és bizonyos jogi szempontból legitim – trónigényéről. Aztán Szálasi Ferenc a palota báltermében tette le – a magyar történelem sajnálatosan szerves részeként – nemzetvezetői esküjét. Ezt követően a Palota nagy része, mint tudjuk, megsemmisült.

Mennyivel „szervesebb” ez a történet annál, mint ami a világháború pusztítása után következett? Gerevich László kutatásai, Gerő László ásatásai, amelyek a Zsigmond- és Mátyás-kori paloták maradványainak feltárását célozták, illetve Zsolnay László régészeti feltárása, amelynek eredményeként sikerült megtalálni a gótikus szobrokat, fontos adalékot szolgáltattak a Palota történetének, az egyes rétegek – ha nem is szerves – egymásra épülésének megértéséhez. Erről L. Simon és miniszterelnöke persze másként vélekednek: „Örülök – fejezte ki örömét L. Simon a Figyelő c. lapnak tavaly februárban –, hogy olyan szintű beszélgetéseket tudunk folytatni vele (ti. a miniszterelnökkel – R. I.) a budai Vár felújításáról, amiből látszik, hogy tisztában van azzal, miként nézett ki a vár a II. világháború előtt, mi hol működött, sőt azzal is, mi az (…) amit tudatos, tervszerű »műemlék-felújítás« címén tüntettek el a kommunizmus idején.”

A Palota 1959-ben kezdődő újjáépítésének terveit – talán leginkább a kupola barokkosabb oszlopait – a római iskolás építész, Hidasi Lajos készítette. Bár a politikai akarat meghatározó szerepet játszott a rekonstrukcióban, az óbudai Árpád gimnáziumot és a Mussolini Rómájának hatását mutató pannonhalmi gimnáziumot és internátust 1940-ben megálmodó Hidasi Lajost talán mégsem lehet egyszerűen kommunista építészként stigmatizálni.

Ki provokál?

A kulturális intézmények 1967-ben kezdték elfoglalni a palotát – ám ha valaki fontosnak tartja a történelmi előzményeket, akkor nemcsak Mátyás könyvtára szolgálhat a kulturális hasznosítás előképéül, de a nagyszombati egyetem palotába költözése is, amiről Mária Terézia döntött. A Vár és a Palota közel ötven éve a tudomány, a kultúra és a nemzeti gyűjtemények központja. Ha arra hivatkozva hajítják ki innen ezeket az intézményeket, hogy ezeket a kommunisták vitték oda, úgy tennénk, mintha azért tagadnánk a dohányzás és a tüdőrák kapcsolatát, mert arra Hitler Németországában jöttek rá.

„Durva provokáció volt – mondta a saját újonnan szerzett kastélyát sajtóértesülések szerint 267 millió európai adófizetői forintból tatarozó L. Simon az említett interjúban –, hogy a Munkásmozgalmi Múzeumot beköltöztették a palotába. (…) Mi ez, ha nem provokáció? Ez egy szimbolikus térfoglalás volt. Azt mondták, hogy az állam nem mehet fel a Várba, ott nem lehet kormányzati funkció, de azért betesszük oda a Munkásmozgalmi Múzeumot. Ehhez képest kell végiggondolni a történelmi kontinuitást.”

L. Simonnak vélhetőleg fogalma sincs arról, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum történelmi fényképtára ma nem létezne a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtőmunkája nélkül. A magyar fotográfia legkorábbi és sok későbbi alkotása elveszett volna a nemzet számára, ha az 1957-ben létrehozott Legújabbkori Történeti Múzeum (1966-tól Munkásmozgalmi Múzeum) nem kezdi gyűjteni a magyar történelem 19. század közepe után keletkezett dokumentumait – beleértve Izabella főhercegnőnek, Habsburg Frigyes főherceg feleségének a 20. század legelején készített fényképeit, a Ferenc József feleségéről, Erzsébetről készült felvételeket és a Horthy család portugáliai emigrációjában készült családi fotókat, amelyeknek egy részét Horthy Istvánné ajándékozta (vélhetőleg provokációs célzattal) a Munkásmozgalmi Múzeumnak.

Vajon a budai palotát is építő magyar munkások mozgalmának a múzeuma lenne provokáció? Nem inkább a tróntermek újraépítése az – a 21. században, az adófizetők pénzén, Magyarországon, ahol Európában a legalacsonyabb a születéskor várható élettartam, ahol nincsen működő oktatás és egészségügy? Vajon nem az-e a provokáció, hogy újra felhúzzák s ma gyártott „antik” bútorokkal berendezik a báltermeket, ahol az ország új urai az adófizetői pénzen vett orosz kaviárt fogják falni, nevetségesen majmolva az egykori arisztokraták éle­tét? Nem a Munkásmozgalmi Múzeum volt a provokáció, hanem a múzeum hazug állandó kiállítása, amelyből épp úgy kihagytak, kitöröltek mindent, ami nem illett a hivatalosság épp érvényben lévő történelmi elképzeléseihez, ahogy a Magyar Nemzeti Múzeum mai 20. századi kiállítását is a hatalom elvárásaihoz igazították. A valódi provokáció az, ahogyan a Vár, a Palota és az ország történetének elmúlt több mint hatvan évét ma igyekeznek át- és újraépíteni – maguknak, a mi pénzünkön.

Amikor L. Simon a berlini porosz királyi palota rekonstrukciójára hivatkozik, tudatosan használ félrevezető példát. Berlinben a palota külső homlokzatának egy részét – igaz, nagyobb részét – nagy és még ma sem csituló viták után, magánpénzből, közadakozásból rekonstruálják, miközben a belső teret teljesen új formában építik fel. Ennek semmi köze nincs az eredeti palotabelső stílusához vagy funkciójához. A palotába költöző komplex kulturális központot hosszú évek óta, nyilvános és szakmai viták segítségével tervezik. A Németország és a világ kultúrájának viszonyát sok oldalról bemutató Humboldt Forum élére már 2015 áprilisában, az intézmény tervezett megnyitása előtt négy évvel kinevezték a brit Neil MacGregort, a londoni National Gallery volt igazgatóját, aki most a világ egyik legfontosabb múzeumát, a British Múzeumot igazgatja. Neil MacGregor a német kultúra szakértője, akinek 2014-ben megjelent könyve (Germany: Memories of a Nation) Németországban és Nagy-Britanniában is a bestsellerlistákra került. Munkáját, a tervezett kulturális intézmények kiállításait, tudományos tevékenységét, szakmai és közösségi programjait már sok évvel a Forum megnyitása előtt nagy tekintélyű, elismert szakemberekből álló tanácsadó testület segíti. Ezzel szemben, L. Simon, illetve miniszterelnökének terve szerint – hiszen „tény, hogy miniszterelnök úr rendkívül intenzív szellemi munkát folytat ebben a kérdésben is – „a Nemzeti Hauszmann Terv (…) erről szól: a Palota legyen végre palotamúzeum!”

A kultúra, szemben Berlinnel, itt nem más, mint az újraépített, történetileg, ideológiailag, építészetileg, esztétikailag sokszorosan hamis álterek időnkénti mutogatása a publikumnak – már amikor nincsenek éppen fogadások, bálok vagy egyéb kormányzati reprezentációs szükségletek. „Ne felejtse el – figyelmeztette L. Simon Cseke Hajnalkát, a Figyelő újságíróját –, hogy a Horthy-korszak idején, amikor Horthynak ott volt a rezidenciája, akkor is az egykori királyi termek, köztük a trónterem, látogathatóak voltak. A 30-as években is lehetett belépőjegyet venni, és a polgári közönség meg tudta nézni a lakosztályokat.”

(Az esszé következő részét jövő heti számunkban közöljük.)

szerző
Rév István
publikálva
2016/13. (03. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Győri Péter-portré
Közös jelölt Józsefvárosban
Interjúk
Mohácsi János, Robert Menasse, Bartók Imre
Melléklet a Balatonról
Olaszrizling, kisvasút
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Blog

még több cikk