Ókovács Szilveszterről egyelőre csak azt tudjuk biztosan, hogy nem lesz kormánybiztos, de még az sem egészen kizárt, hogy miniszteri biztosként a helyén maradhat. Csakhogy az ő pünkösdi királyságának a lényege volt, hogy kormánybiztos, hogy személyesen Orbánhoz van „bekötve”, ezért támadhatatlan. A legfontosabb érve saját maga mellett kezdettől fogva ez a fenyegetőzés volt, és még az okosabbak közül is mondogatták néha páran, hogy legalább vége lesz a kijárásoknak és mutyizásoknak, hogy itt, a viperaházban már csak így lehet rendet tenni. Mert Magyarországon titokban rengeteg „véleményformáló” hajlik arra, hogy elhiggye Orbánnak: akinek az Isten erőt adott, majd észt is ad neki hozzá, és hogy a mutyikat, a kiskirályok uralmát csak a „centrális erőtér” tudja megtörni. Ebből élt Ókovács is, de ennek most vége. Már nem Orbánhoz van bekötve. Ahhoz a minisztériumhoz kerül fontos embernek, amelynek kulturális államtitkára – ha virágnyelven is – világossá tette, hogy szívesen látná az operaházon kívül: L. Simon László a Heti Válasznak azt nyilatkozta, hogy minél előbb nemzetközi pályázattal kell kiválasztani Ókovács utódját. Hogy pontosan mi lesz az a fontos szerep, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma irányítása alatt Ókovács is játszik majd az operaház életében, nem kötik az orrunkra. (A vele és a jobb sorsra érdemes Baán Lászlóval kapcsolatos minapi minisztériumi közlemény arról hivatott tájékoztatni a közt, hogy nem a feladat a fontos, hanem a káder. Feltehetően valami tanácsadó lesz majd, mint Szőcs Géza, akit szintén az tesz alkalmassá erre a posztra, hogy felelős beosztásban már bizonyította teljes alkalmatlanságát.) Végső soron nekünk is teljesen mindegy, mi lesz Ókováccsal, csak az operaház élén ne legyen.
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
Kevés tipikusabb NER-karrier van az övénél. Úgy kezdődött, hogy nem érte be a szolgálataiért eredetileg kiosztott Duna Tv-vel. Látványosabb stallumot akart valami igazán előkelő helyen, irányítani ott, ahol művésznek kevés volt. Pályájának tanúsága szerint nálunk az operajátszás reménytelen szerelmesei közül a jobbak kritikusok lesznek (ő is próbálkozik ilyesmivel), a rosszabbak előbb-utóbb kormánybiztosok. Ahogy jött, az eldöntött mindent előre: csak akkor tudta teljesen megfúrni a másik tehetségtelen törtetőt, miután már kinevezték. Mindezt a valaha volt legátláthatatlanabb vezetői kinevezéssel a zsebében, pedig az operaházban történt már egy s más az elmúlt évtizedekben. Ókovács érkezése mégis minőségi ugrás volt: szinte komikusan túlzón tette nyilvánvalóvá, hogy az operaház irányításának elnyeréséhez nem szükséges sem rátermettség, sem koncepció, pláne nem kell ész, ugyanis nem kell hozzá semmi más, csak Orbán Viktor. Az Opera ugyanis nem több, mint díszlet azokra a gyakori esetekre, amikor az ország vezetői – csupa rossz ízlésű sznob – saját vélt jelentőségüknek megfelelően előkelő környezetben kívánnak megjelenni. Az operaház lényege Habony Árpád világában is az Operabál, Orbán Viktornak ugyanazt jelenti, amit Kiszel Tünde számára. Az operaház vezetője az ő szempontjaik szerint tehát a legmegfelelőbb porondmester kell legyen – Ókovács alighanem ezért tűnt tökéletes választásnak. Jó kiállású, kellemes fecsegőnek, slágfertig bájgúnárnak látszott, régebben még az is előfordult vele néha, hogy szellemes talált lenni, ráadásul pont érdekelte is ez az Opera nevű izé, régebben gyakran énekelgetett.
Az Operát szerencsére ő is kirakatnak tekintette („az Operaház elegáns hely, akár egy szép tér” – nyilatkozta szeptemberben az origónak), úgyhogy valami igazán mutatósat és herciget akart kormánybiztosként produkálni: ebből születhetett az Erkel-projekt. Amíg meglesz, addig házon belül levezényli a több száz főre terjedő leépítéseket, hogy aztán a kirúgottak nagyobb részét majd újra felvegye az Erkelbe – ez volt az elképzelés. A dolog átgondoltságára jellemző, hogy közvetlenül a kinevezése után még ő is tudta, hogy ez abszurdum. Az origo kérdésére, hogy lesz-e elbocsátás, azt felelte: „Mivel az Erkel újranyitásához majd még fel is kell venni embereket, csoportos létszámleépítésben nem gondolkozunk.” Arra viszont jó volt ez is, hogy amíg az Erkel kapcsán ötletelt, addig sem kellett kitalálnia, mi legyen a szerepe annak a helynek, amit átvett, az egyik legfontosabb magyar kulturális intézménynek. Erről ugyanis a kormányváltás óta még senki sem próbált elgondolkodni, hacsak Fischer Ádám és Kovalik Balázs Ókovács érkezését jóval megelőző elzavarását nem tekintjük karakteres értékválasztásnak.
Ókovács után a világon semmi nem marad majd, csak a koncepciótlan leépítés – megint csak problémakezelés helyett. Strukturális jellegű változtatások (például a magánénekesi „tár” megszüntetése) szimpla pénzügyi kényszerhelyzet okán. Lehet mondani persze, hogy az operaénekesek hangja egy idő után csak korlátozottan használható, ha van még módjuk megtervezni a pályájukat, ha van lehetőségük fiatalon annyit dolgozni és annyit keresni, amennyiből tartalékolhatnak, akkor nem feltétlenül szükséges fenntartani a társulati tagságot mint „szociális intézményt”. De a pályájuk közepén vagy végén lévő embereket már nem szabad kitenni az utcára. Ha azonban így döntünk, utána nem várhatunk lojalitást. Ami innen jön, az pedig már tényleg a vége, a legalja volt, legszívesebben oda se néztünk volna. Kényszerpálya, rossz döntések, növekvő frusztráltság és agresszió. Azzal a perverz döntéssel, hogy még gyorsan fegyelmit indított kirúgott kollégái ellen, mert rossz véleménnyel mertek lenni saját elbocsátásukról, a kormánybiztos vitathatatlanul új fejezetet nyitott a basáskodó akarnokság hosszú és gazdag magyarországi történetében. Az sem akadályozta meg ebben, hogy – mivel a szöveget egy egyesület írta – még nyomozni is kellett, melyiknek járt el a szája, és a maradék egyetért-e. Nem nagyon szerette ugyanis – és ezt már Győriványi példáján meg lehetett tanulni –, ha nem értenek egyet vele. Ezen a vágányon jutott el addig a pontig ez az egykor kedvesen jelentéktelen médiabohóc, hogy az ellene felszólaló Tokody Ilonát, nála bő másfél évtizeddel idősebb, méltán világhírű énekesét a pályára beszaladgáló meztelen futballhuligánhoz hasonlította. Kiderült, hogy addig volt csak kedélyeskedő és joviális, amíg nem kapott hatalmat. Utána kíméletlen zsarnokocskává, pitiáner bosszúállóvá változott, azzá az undok játszótéri kötekedővé, aki úgy tudja, hogy bármit megtehet, mert ott áll mögötte a bandavezér. Már nem figyelt az imázsára sem, csak leszámolt, megfegyelmezett, ki- és betiltott. Legutóbb már azt sem engedte, hogy az MTVA Tokodyval az operaház épületében forgathasson. Joga volt hozzá, ahogy a ház „kommunikációja” közölte, és ez épp elég: az énekesnő rombolta az operaház presztízsét azzal, hogy beszólt. Pont úgy, ahogyan Magyarország ellen intéznek támadást azok is, akik bántják a miniszterelnököt. A kormánybiztos az utolsó időkben ugyanolyan súlyos szereptévesztésben volt, mint felső kapcsolata, ugyanúgy harcolt a szakmájával, a társadalmi érintkezés normáival és az ésszerűséggel, ahogyan Orbán a CNN-nel, a Charles Gati vezette nemzetközi összeesküvéssel és az ellenforradalmi jogelvekkel, csak egészen kicsiben, miközben saját ötlettelensége, értetlensége és tehetetlensége ingerelte.
Ha lesz nemzetközi pályázat és az nem lesz látványosan kamu, ha a győztes elgondolás nyilvános lesz és az új vezető munkáját szembesíteni lehet majd a tervekkel és ígéretekkel, akkor a kulturális államtitkár valódi győzelmet arat azon kiválasztási mechanizmus felett, amely a saját pártját is működteti. Jó, ha tudja, még akkor is az orbánizmus ellen veszi fel a kesztyűt, ha a névadó ebben történetesen támogatja.
