Rómában 160 állam képviselői 1998. július 17-én hivatalosan pontot tettek annak az államközi egyezménynek a végére, amely egy állandó nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szól. Az utókor majd eldönti, hogy a határozat - beleértve az új intézmény alapokmányát - valóban a paradigmaváltás beköszöntét jelenti-e a nemzetközi viszonyokban. Avagy pusztán a George Bush amerikai elnök által 1991-ben bejelentett új nemzetközi rend létre nem jöttének szolgál egyik, átütő erejű bizonyítékaként történész utódaink vitáiban. A 160 állam közül 120 a határozat mellett, 7 pedig ellene szavazott; 21 küldöttség tartózkodott. A nemmel szavazók között volt Irak, Líbia, Kína, valamint - csöppet sem meglepetésként - az Amerikai Egyesült Államok (további nemmel szavazók: Katar, Izrael és Jemen). Szeptember 1-jén David Scheffer nagykövet, az USA külügyminisztériumának háborús bűnökkel foglalkozó különmegbízottja Hágában megerősítette, hogy Washington - a szöveg hiányosságai miatt - a római egyezmény felülvizsgálatát szorgalmazza. Azzal viszont minden valamirevaló háborús bűnös kortársunk tisztában van, hogy Amerika nélkül - és még kevésbé ellenére - nemzetközi büntetőbíráskodás nehezen képzelhető el. De ne vágjunk a dolgok elejébe.
Az állandó nemzetközi büntetőbíróság ötlete a második világháborút követően már felvetődött, s az ENSZ Közgyűlése 1948-ban hivatalosan is elismerte létrehozásának szükségességét. A nürnbergi és a tokiói törvényszékekből azonban nem jött létre állandó testület. A kilencvenes években létrehozott, a volt Jugoszlávia (1993, Hága, Hollandia), valamint Ruanda (1994, Arusa, Tanzánia) területén elkövetett emberiség elleni és háborús bűnökkel foglalkozó nemzetközi bíróságokat nem állandó jelleggel működteti az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT). A testületek létrehozásában, politikai és morális súlyuk megteremtésében, valamint nem utolsósorban financiális fenntartásában Washington kulcsszerepet játszott, illetve játszik. Azonban Nürnberg és Tokió, illetve Hága és Arusa között majdhogynem öt évtized telt el, s abban az időszakban számos helyzet állt elő, amikor jogi és morális szempontból indokolt lett volna a közbelépés és az igazságszolgáltatás az elkövetett rémtettekért. Hogy mennyire átpolitizált volt a légkör még a hetvenes évekbeli détente-ot követően is, jól mutatja az, hogy a Carter-kormányzat egy ideig támogatta a hatalomból elűzött Pol Pot embereinek ENSZ-jelenlétét, mintha egy nemzetközileg legitim (ám megbuktatott) kormány képviselői lettek volna. Csak azért, mert az akkori szovjet csatlós, Vietnam döntötte meg a népirtó rendszert. 1989 után a helyzet e tekintetben is megváltozott, ám e változás dinamikája éppen napjainkban van kifulladóban: Kosovót illetően a legtöbb szereplőt nem hatják meg azok a jogi érvek, amelyek a hágai ad hoc büntető törvényszék kompetenciájának a tartományban elkövetett bűncselekményekre való kiterjesztését célozzák.
Számos oka van vannak, hogy az amerikai küldöttség Rómában együtt szavazott két, Washington szerint a nemzetközi terrorizmust támogató állammal egy olyan nemzetközi intézmény alapokmánya - s közvetve létrejötte - ellen, amelynek filozófiája a mindenkori amerikai külpolitikai doktrína szerves része (Rómában, és a konferenciát megelőzően számos, még a szakértőket is sokszor zavarba ejtő jogi vita, csűrés-csavarás és kupeckedés zajlott; e viták sokszor rendkívül kínos részleteinek akár rövid fölelevenítése több helyet igényelne). Úgy egy-másfél éve, amikor egyre több jel utalt arra, hogy a közvélemény nyomására az addig kézlegyintéssel elintézett állandó nemzetközi büntetőbíróság ötlete megvalósulhat, a Pentagon emberei lobbyzásba fogtak. Számos fórumon a katonák annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a nemzetközi politikai viszonyok, valamint a hagyományos nemzetközi jogi fogalmak és intézmények növekvő elbizonytalanodása közepette az állandó bíróság tervezett alapokmánya alapján a külföldön állomásozó amerikai katonák - főleg a békefenntartó missziókban részt vevők - rosszindulatú értelmezés következtében könnyen a háborús bűnökkel vádoltak padján találhatják magukat. Elemzők többnyire a csúfos véget ért, fegyveres erővel biztosított szomáliai nemzetközi humanitárius beavatkozásra utalnak: 1993 folyamán például az UNOSOM II, a segélyszállítmányok védelmét biztosító ENSZ-egységek számos alkalommal tűzpárbajba keveredtek helyi törzsi milíciákkal és fosztogató bandákkal (egyes források szerint 1993-94-ben az összecsapások során több száz szomáliai civil lelte halálát). A legsúlyosabb incidens 1993. október 3-án történt, amikor a közvetlen amerikai parancsnokság alá tartozó ranger-egységek keveredtek harcba a Mogadishu egyik déli kerületét ellenőrző klán tagjaival. Az összecsapásban 18 amerikai katona és egy malajziai békefenntartó halt meg. Clinton elnök négy nappal később elrendelte az amerikai csapatok kivonását, amit néhány hónapon belül az intervenció összeomlása követett. A washingtoni hadügyminisztérium gyorsan levonta a következtetéseket. (1994-ben, a gomai légihíd idején magam is tapasztaltam, hogy milyen szigorú biztonsági intézkedések voltak érvényben az egyébként USA-barát Ugandában szolgálatot teljesítő amerikai katonákra vonatkozóan; a légihíddal a Ruandából elmenekült és az akkori Zaire-ban, Goma város mellett lévő tábor milliónyi, zömében hutu menekültjének az ugandai Entebbe repülőterén lerakott segélyeket továbbították.)
Az amerikai álláspont megértéséhez arra a körülményre is utalni kell, hogy a kilencvenes évek elejére a háború jellege megváltozott. A világ számos pontján irreguláris hadak nem a szó hagyományos értelmében vett háborút vívnak egymással. Félkatonai csapatok, egyenruhára csak távolról emlékeztető szerelésben, törzsi milíciák vagy helyi haduraknak engedelmeskedő martalócok fosztogatják a hasonló módszereket használó ellenfél hátországát, üldözik a más etnikumú, vallású, nyelvű (a lista nyitott) lakosságot, erőszakolják meg a nőket, gyilkolják le a hosszabb gyalogút megtételére még alkalmatlan gyermekeket, akiket még rabszolgának sem lehet eladni. Túszszedők és lesipuskások működnek a terepen. Általános gyakorlat, hogy a felek semmibe veszik a klasszikus hadművelés szabályait és az elemi humanitárius megfontolásokat. Mit tehet például a békefenntartó - bármilyen jól felszerelt legyen is -, ha két méterről egy tízévesforma gyerek fog rá egy AK-47-est? S ha adott esetben tüzel is? Egyre inkább ez a helyzet a szavannákon, az őserdőben, de Délkelet-Európa hegyei között éppen úgy, mint egyes településein. Hallani olyan híreket, hogy a Macedóniából Kosovóba irányuló fegyverszállítmányokat a macedón-jugoszláv határon szolgálatot teljesítő ENSZ-megfigyelők - köztük amerikaiak is - nyilvántartják, de nem lépnek fel ellenük. Egyrészt mert nincs hozzá mandátumuk, másrészt ha lenne is, az ilyen akciók előreláthatóan és többnyire tűzharcba fulladnának.
Ha a genocídium és általában az emberiség elleni bűncselekmények meghatározásában voltak is viták Rómában, az elfogadott alapokmány szövege - bármennyire fájdalmas kompromisszumok eredménye legyen - mégiscsak nyújt bizonyos támpontokat a lehetséges jövőbeli vádemelések, illetve a bírák számára.
Nem teljesen ez a helyzet a háborús bűncselekményekkel. A szöveg természetesen kitér ezekre is (például a fegyvertelen ENSZ-békefenntartók elleni támadások vagy a segélyszervezetek tagjai elleni atrocitások esetei, de olyat is tartalmaz, mint a katonai előnyökkel "aránytalan" környezeti károkat okozó hadműveletek elrendelése), a kulcskérdést - vagyis az agresszió fogalmának tisztázását - azonban az alapokmány egy későbbi, közelebbről meg nem határozott időpontban tartandó konferencia hatáskörébe utalta. Ahhoz, hogy a klasszikus értelemben vett, államok közötti háborúra a nemzetközi jog keretei között értelmesen reflektáljunk, előbb rá kell mutatni az agresszorra. Ehhez cselekedeteit agressziónak, vagyis nemzetközileg illegális fegyveres támadásnak kell minősíteni, mely egy másik állam és/vagy a nemzetközi béke és biztonság ellen irányul. Létezik egy 1974-es ENSZ közgyűlési határozat, amely az agresszió fogalmát igyekezett meghatározni, fel is sorol több olyan esetet, amelyek agressziónak minősülnek, ám e határozat is fenntartja a BT jogát arra, hogy a végső szót kimondja: valamely cselekedet agressziónak minősül-e, vagy sem. 1991-ben, Irak Kuvait elleni inváziója esetében a megítélés nem okozott problémát, de az idén augusztus 20-án végrehajtott, afganisztáni és szudáni területen lévő célpontok elleni amerikai bombázások már több értelmezési lehetőséget is felvetettek. Tény azonban, hogy a BT öt állandó tagjának bármelyike (USA, Orosz Föderáció, Egyesült Királyság, Franciaország és Kína) vétójogával élve megakadályozhatja, hogy akár őt magát, akár valamelyik szövetségesét vagy kliensét agresszorként bélyegezzék meg. És ha öt évtized leforgása alatt nem sikerült tisztázni az agressziót a nemzetközi (államközi) viszonyokban, nem kevésbé látszik kilátástalannak az egyének által végrehajtott agresszió szabatos jogi körülírása úgy, hogy a tettre kiterjedjen az állandó nemzetközi büntetőbíróság illetékessége. S ez nem is az egyetlen - még ha kétségkívül a legfontosabbak közé tartozó - gond, ami a háborús bűnök esetében felmerül.
A jelenlegi állapot szerint minden fegyvert viselő és harci cselekményekben potenciálisan részt vevő katonát eleve fel lehetne venni a háborús bűnösök lajstromába. De mi legyen az említett félkatonai egységek tagjaival, a zsoldosokkal - akik eddig is komoly fejfájást okoztak, s nemcsak az ENSZ-nek - vagy a csak alkalomszerűen fegyvert ragadó civilekkel? Érdekes ellentmondás áll fenn különben a háborús bűncselekmények tekintetében a római egyezmény és más nemzetközi, már érvényben lévő multilaterális fegyverkorlátozási szerződések között. Míg a római okmány a robbanógolyókat törvénytelennek minősíti, nem mond semmit a nukleáris tömegpusztító fegyverekről, a taposóaknákról vagy a lézerekről, hogy csak néhány példát említsünk.
Az agresszió meghatározásának elodázásán túl a római konferencia, francia nyomásra, elfogadta azt a kitételt, hogy a háborús bűnökkel kapcsolatban a ratifikáló államoknak - a ratifikálástól számított hétéves időszakra - lehetőségük van immunitást biztosítani állampolgáraiknak a nemzetközi vádemeléssel szemben. (Különös tekintettel - kérdezik egyes kommentárok - az Afrikában még szolgálatot teljesítő francia csapatokra?)
Az Egyesült Államok két kifogást hangoztat (és hangoztatott a római konferencia kezdete előtt) az egyezménnyel kapcsolatban. Először is Washington szerint a független és állandó jelleggel működő nemzetközi ügyész intézménye, az önálló vizsgálati és vádemelési jogkör nem megfelelő gyakorlása következtében politikai manipulációknak nyithat teret (a nemzetközi ügyész tevékenysége ugyan több intézményes előfeltételhez kötött, de nagyot szólna egy felröppent hír arról, hogy külföldön állomásozó amerikai katonák ellen fontolgatják a vádemelést), és a bíróság, valamint az ENSZ kapcsolata az egyezményben egyelőre nem teljes mértékben tisztázott. Másodszor: a Potomac partján elfogadhatatlannak tartják, hogy az állandó büntetőbíróság hatásköre kiterjed olyan országok állampolgáraira is, amelyek nem írták alá az egyezményt. Az aggály oka, hogy a külügyminisztérium szinte biztosra veszi a szenátus elutasító magatartását és a ratifikálás megtagadását. (Nem ez lenne az első eset, amikor a Fehér Ház és a külügyminisztérium keményen megdolgozott egy nemzetközi egyezmény létrejöttéért, amelynek a ratifikálását utóbb a szenátus visszautasította.) Ahogyan Scheffer nagykövet - aki Rómában egyben az USA delegációjának a vezetője is volt - megfogalmazta: az Egyesült Államok a jelenlegi helyzetben szükségszerűen egymásnak ellentmondó két követelménynek megfelelve próbált viselkedni. Mint szuperhatalom, amelynek a legfontosabb feladata a nemzetközi béke és biztonság szavatolása, s ehhez elengedhetetlen a katonai szerepvállalás külföldön és mint az igazságosság védelmezője, mely szerepkör viszont a morális és a természetjogi imperatívuszok elsőbbségének az elismerését követeli meg. A dilemmát egyelőre nem lehet feloldani, ezért jegyeztem meg a cikk elején: egyáltalán nem biztos, hogy a római egyezményben a paradigmaváltás és az új rend előhírnökét üdvözölhetjük a nemzetközi viszonyokban.
Egy dolog mindezek ellenére leszögezhető. Ellenzők, pártolók és várakozó álláspontra helyezkedők, kormányok és nem kormányzati szervezetek, jogvédők és szakértők egyvalamiben egyetérteni látszanak: továbbra is számíthatunk emberiség elleni bűncselekményekre, a kiszolgáltatott helyzetben lévők - különösen a nők és a gyermekek - elleni atrocitásokra. Az ember egyik legkedveltebb elfoglaltsága, a háború és a háborúra való szüntelen készülődés belátható időn belül nem fog eltűnni sem a mi, sem az utódaink életéből.
