Az alábbiakban a szerzőpáros kritikájára válaszolunk. Reményeink szerint ezzel több, a feltétel nélküli alapjövedelem koncepciójával kapcsolatos félreértést sikerül eloszlatnunk.
Munkapiac és feltétel nélküli alapjövedelem
Bírált cikkünkben többek között azzal érveltünk a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése mellett, hogy a technológiai fejlődés miatt egyre kevesebb munkahelyre van szükség, és erre a társadalmi problémára az alapjövedelem bevezetése azért kínál hatékony megoldást, mert felszabadítja az embereket a munkavállalás kényszere alól. Scharle Ágota és Váradi Balázs szerint rossz az érvünk, mert noha bizonyos társadalmi-gazdasági folyamatok (technológiai fejlődés, külkereskedelem növekvő aránya, szellemi munka térnyerése) valóban a foglalkoztatás ellen hatnak, ez a hatás mégsem érvényesül. E hatás elmaradása pedig - ahogy fogalmaznak - "a szolgáltatások gyorsan növekvő keresletével magyarázható".
Nem értünk egyet a szerzőpárossal. Úgy látjuk: a növekvő kereslet munkahelyteremtő közvetlen hatása sem elméletileg, sem empirikusan nem igazolható.
Álláspontunkat támasztja alá például az a tény, hogy 1970-től 2012-ig a különböző termékek és szolgáltatások iránti kereslet évente átlagosan 2,7 százalékkal nőtt az OECD országaiban, a foglalkoztatottság azonban évente átlagosan mindössze 0,1 százalékkal. Vajon miért nem teremtett ez a keresletbővülés több munkahelyet? Miért növekszik nagyobb ütemben a kereslet, mint a foglalkoztatottság? Miért nyílik mégis az olló a kereslet növekedése és a munkahelyek teremtése között?
E jelenség a munkapiac tökéletlenségeivel magyarázható. Például azzal, hogy a termelésből kiszorult emberek bizonyos okok miatt nem találnak maguknak munkát. Vegyük az elavult kompetenciák ügyét. A technológiai változás miatt bizonyos skillek elavulttá válnak, és így bizonyos szakképzettséggel rendelkező munkavállalókra nincsen szükség. A munkapiac szempontjából olyanok, mintha szakképzetlenek lennének.
Továbbá: a technológiai fejlődés, a külkereskedelem és a szellemi termékek növekedése épp a legszegényebb rétegre, a szakképzetlen munkavállalókra van a legkedvezőtlenebb hatással, hiszen az ő munkájukat a legegyszerűbb automatizálni és hatékonyabb gépekkel helyettesíteni. Ráadásul - béreiket tekintve - nekik a rendkívül olcsón, rossz körülmények között, szakszervezeti érdekképviselet nélkül dolgozó távol-keleti munkásokkal kell versenyezniük.
A munkapiac tökéletlenségeihez tartozik az is, hogy a legtöbb új munkahely a nagyvárosokban nyílik, de nem mindenki annyira mobilis, hogy odaköltözzön. Az ingatlanpiac válsága miatt sokan nem tudják eladni vidéki ingatlanukat, és kirekesztődnek az új, nagyvárosi munkalehetőségekből. Egyszóval - szemben a szerzőpáros sommás magyarázatával - a kereslet növekedése és az új munkahelyek teremtése közti kapcsolat esetleges.
De nézzünk egy másik adatot is! Eszerint míg a munkatermelékenység évente átlagosan 1,5 százalékkal nőtt az elmúlt 10 évben az OECD országaiban (a G7 országaiban az elmúlt 40 évben 2,1 százalékkal), addig a reálbér csak 0,4 százalékkal az elmúlt 20 évben az OECD 29 országában. Ez azt mutatja, hogy a növekvő munkatermelékenység által megtermelt jövedelemből a bérből élők egyre kevésbé részesednek. Ez az egyik oka annak az Európában amúgy új keletű jelenségnek, hogy a teljes állású fizetett munka sem mindig tud kiemelni a szegénységből és létbizonytalanságból.
Abban igaza van a szerzőpárosnak, hogy a különféle szolgáltatások iránti kereslet "gyakorlatilag kielégíthetetlen", arról ugyanakkor elfeledkeznek, hogy a bővülő keresletnek fizetőképesnek kell lennie, ami viszont nem feltétlenül teljesül. A fizetőképes kereslet növekedéséhez gazdasági növekedés szükséges. Márpedig az utóbbi évek válsága világosan megmutatta: a technológiai, tudományos változások nem mindig produkálnak gazdasági növekedést. És akkor még nem is említettük a vég nélküli gazdasági növekedés ökológiai korlátait. Merthogy ilyenek is vannak, ugye.
Mondandónk lényege a következő: a munkahelyek számának és a szegénységből kiemelő reálbérnek az alakulása többtényezős folyamat, melynek alakulását egyetlen tényezőre (a bővülő keresletre) visszavezetni finoman szólva is elhamarkodott. Korábbi cikkünkben nem arra akartunk rámutatni, hogy az elmúlt 50 évben hogyan változott a munkapiac, hanem arra, hogy milyen hosszú távú trendek valószínűsíthetőek, illetve arra, hogy a jelenlegi, versenyen alapuló gazdasági rendszerben igenis feszültség van két folyamat közt. Egyrészről gazdasági növekedéssel szeretnénk magasabb foglalkoztatottságot elérni, másrészről e gazdasági növekedést foglalkoztatáscsökkentő technológiai fejlődéssel érjük el.
Ez utóbbi jelenséggel vagy kezd valamit a gazdaságpolitika, vagy nem. Az alapjövedelem koncepciója - és ezt igyekeztünk korábbi tanulmányunkban megmutatni - képes kezelni ezt a feszültséget.
Költségvetés és feltétel nélküli alapjövedelem
Scharle Ágota és Váradi Balázs legfőbb érve a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése ellen az, hogy nem bírná el a magyar költségvetés. E konklúzióra a 2012-es költségvetés számait elemezve jutnak el.
Be kell vallanunk: nem értjük a szerzőpárost. Tanulmányunkban azt állítottuk, hogy "az alapjövedelem bevezetése fokozatosan történne mind az összeg, mind az érintettek vonatkozásában", erre az az ellenvetés zúdul a nyakunkba, hogy nem bírná el az azonnali bevezetését a 2012-es költségvetés. (Pedig még kurziváltuk is a "fokozatosan" kifejezést!)
Senki nem vitatja (mi sem tettük, sőt hangsúlyoztuk): egy ilyen konstrukció óriási intézményi változásokkal járna, ezért is nem lehet bevezetni egyik napról a másikra. Az alapjövedelem bevezetéséről szóló akciótervek többsége 25-50 éves időtávban gondolkodik (lásd a Holland Központi Tervezési Iroda Kiegyensúlyozott növekedés című forgatókönyvét). Ezt figyelembe véve a szerzőpáros legfőbb érve (nem bírná el az alapjövedelem azonnali bevezetését a 2012-es magyar költségvetés) teljességgel irreleváns.
A szerzőpáros legfőbb ellenvetésére ezért nem is kellene több szót vesztegetnünk. Annyit azért mégis el kell mondanunk, hogy több fontos szempont is elkerülte a figyelmüket. Elfeledkeztek egyebek mellett az alapjövedelem bevezetését segítő konstrukciókról, például a negatív jövedelemadóról vagy az úgynevezett második utalvány (second cheque) támogatási rendszerről. Számításaik során ugyancsak nem vették figyelembe az alapjövedelem költségcsökkentő hatásait: például a segélyezéssel kapcsolatos bürokrácia csökkenését vagy a foglalkoztatás támogatására fordított összegek és az ezzel kapcsolatos adókedvezmények feleslegessé válását.
Scharle és Váradi szerint az alapjövedelem bevezetésének "jelentős negatív társadalmi vagy gazdasági hatásai lennének, nem utolsósorban a gazdasági növekedésre". Hogy miért, az homályban marad. Azon a viszonylag könynyen belátható összefüggésen pedig felülemelkedtek, hogy mivel az alapjövedelem a redisztribúció során azokhoz csoportosít át jövedelmet, akik a saját jövedelmük nagyobb hányadát költik el (azaz a szegényebbekhez), és éppen azoktól vesz el, akik a jövedelmükből többet takarítanak meg, az alapjövedelemnek - a szerzőpáros által áhított - keresletnövelő hatása is van. Sőt a vállalkozásindítást is támogatná, hiszen a kisvállalkozónak nem kell tartania a teljes létbizonytalanságtól csőd esetén.
Más. Scharle és Váradi szerint "elméleti alapon nem lehet eldönteni, hogy az alapjövedelem növelné vagy csökkentené-e a foglalkoztatást, mert hatása társadalmi csoportonként eltérő lehet. E hatások eredőjét csak kísérleti úton, esetleg hasonló programok munkakínálati hatásán alapuló szimulációkkal lehet megállapítani".
Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnénk mondani. Először is örömmel jelentjük, hogy léteznek ilyen modellek és kísérletek. Például Bernard Michael Gilroy és szerzőtársai szigorúan neoklasszikus munkapiaci alapokon arra az eredményre jutnak, hogy Németországban növekedne a munkára való hajlandóság az alapjövedelem bevezetése után, és akkor még nem is beszéltünk a belső motivációról vagy a társadalmi státusz fenntartásának fontosságáról.
Másodszor: a szerzőpárosnak természetesen igaza van abban, hogy az alapjövedelem bevezetésének valóban lehetnek előre nem látott hatásai a társadalom számára. Ez azonban valamennyi társadalom- vagy gazdaságpolitikai intézkedésre igaz. A társadalmi intézkedések nem olyanok, mint a kémiai folyamatok, melyeket izoláltan, biztonságos laboratóriumi körülmények között lehet vizsgálni. Egy társadalmi beavatkozás eredménye igen sokféle (sokszor kiszámíthatatlan) hatás eredőjeként születik meg. De ezt felhozni az alapjövedelem bevezetése ellen rendkívül igazságtalan, ugyanis a Scharle-Váradi által kidolgozott és képviselt Haza és Haladás szegénységcsökkentő programra ez éppúgy igaz. Mivel bármely társadalmi beavatkozásra igaz. S hát azzal érvelni egy javaslat ellen, ami a saját dédelgetett javaslatunkra is egészen bizonyosan áll, nos, olyan érvelési hiba, amit e helyütt nem szívesen kommentálnánk.
Miről is szól tulajdonképpen az alapjövedelem?
Scharle Ágota és Váradi Balázs úgy tekint az alapjövedelemre, mint puszta szegénységcsökkentő költségvetési kiadásra, és ennek szellemében vizsgálják azt, hogy milyen hatása lenne a 2012-es magyar költségvetésre, és hogy mennyiben erodálná a munkára való motivációt. Csakhogy az alapjövedelem eszméje éppen azzal a szemlélettel megy szembe, amelynek keretében az ellenvetéseik megfogalmazódnak. A szerzőpáros abból a feltevésből indul ki, hogy felnőtt egészséges embernek fizető munkát kell találnia, és aki nem talál, az haszontalan tagja a társadalomnak. Ezzel azt a célkitűzést támogatják, hogy minden egészséges felnőtt embert oda vagy vissza kell vezetni a fizetett munka piacára.
Az alapjövedelem koncepciója ezzel az általuk megkérdőjelezetlen szemlélettel szakít. Abból indul ki, hogy nemcsak az számít munkának, amiért munkabért kap a munkavállaló, hanem a munkaerőpiacon kívül végzett, társadalmilag hasznos tevékenységek is (háztartási munka, gyereknevelés, ápolás, önkéntes tevékenység, művészeti tevékenység stb.). Vagyis azzal a meggyökeresedett megközelítéssel áll szemben, hogy minden értékes emberi tevékenységet a munkaszerződés és a reálbér szemüvegén át nézzünk. Az alapjövedelmen alapuló társadalomban nem az a fontos kérdés, hogyan tudjuk a teljes foglalkoztatottságot elérni, hanem az, hogy mennyi emberre van egyáltalán szükség a munkapiacon.
A döntő pont a következő: az alapjövedelem nem méltányosságból adott szegénységcsökkentő jóléti juttatás, hanem univerzális emberi alapjog. Éppúgy az, ahogy az általános szavazati vagy az alapfokú oktatáshoz való jog. És - pace Scharle és Váradi - nem azért alapjog és nem azért igazságos, mert "mindenki ugyanannyit kap", hanem azért, mert olyan járadék, amely a közösen örökölt Föld erőforrásai után jár mindenkinek.
Az alapjövedelem körüli vita arról, hogy az alapjövedelem méltányossági alapon jár-e vagy alapvető jog, tulajdonképpen ahhoz a vitához hasonlatos, ami a 19. század végén és a 20. század elején folyt arról, hogy elismerjük-e minden állampolgár szavazati és alapfokú oktatásban való részvételi jogát. Kétségtelenül mindkét jog elismerésének jelentős hatása volt mind a társadalomra, mind az adott ország költségvetésére, de leszámítva bizonyos szélsőségeket, mégsem kérdőjelezi meg ma már senki ezen intézkedések helyességét.
De menjünk még tovább a múltban! A költségvetési számokkal riogatók szerintünk azokhoz a görög férfiakhoz hasonlítanak, akik gazdaságilag elképzelhetetlennek és kivitelezhetetlennek tartották a rabszolgaság megszüntetését, mondván, hogy az athéni állam gazdasági összeomlásához fog vezetni, ha senkit nem kényszerít munkára a rabszolgaság intézménye.
Mindezzel azt akarjuk mondani: az alapjövedelemmel kapcsolatos vita elsősorban nem a munkapiaccal kapcsolatos számokkal foglalkozó szakértői vélemények vitája, hanem értékválasztás kérdése. Annak a kérdése, hogy milyen értékek szerint szervezi meg egy társadalom önmagát, és hogy milyen víziója van önmaga számára.
Ilyen kérdésekre gondolunk: Mit értsünk munkán? Kizárólag a munkapiacon eladható, fizetett munkát, vagy az otthon, civil szervezetben végzett, fizetés nélküli, önkéntes munkát is? Mit gondoljunk a fizetett munkáról? Azt, hogy mindenkinek dolgoznia kell, és ennélfogva mindenáron támogatnunk kell a munkahelyteremtést, vagy azt, hogy a fizetett munka szűkösen áll rendelkezésre (a munka mint szűkös erőforrás!), és igazságosan kell elosztani e lehetőségeket (például a munkaidő rövidítésével)? Milyen világban szeretnénk élni? Olyanban, amelyben elfogadjuk, hogy munka híján egyesek a társadalom szélén rekednek, vagy olyanban, amelyben léteznek az alapjövedelem által biztosított szabadságok? Olyanban-e, amelyben az állandó gazdasági növekedés és a teljes, nyolcórás foglalkoztatottság a cél, vagy olyanban, amelyben a munka, a szabad idő és a fogyasztás közti egészséges egyensúly megteremtése a feladat? Mit gondoljunk a szegénységről? Azt, hogy a szegénységért az egyes ember saját lustasága és butasága a felelős, vagy azt, hogy a gazdaság elégtelen működése a hibás? Azt-e, hogy a szegénység puszta jövedelmi hiány, vagy az ember lehetőségeinek, saját önbecsülésének és kognitív képességeinek az elvesztése? Ha az első válaszokat preferáljuk, akkor az alapjövedelem valóban nem megoldás, ha azonban a másodikat, akkor igen.
Összefoglalva: amikor az alapjövedelemről gondolkodunk, akkor nem azt a kérdést kell szem előtt tartanunk, hogy az alapjövedelem koncepciója vajon belefér-e a 2012-es (2013-as, 2014-es stb.) költségvetésbe, hanem azt, hogy jó irányba tesszük-e meg az első lépéseket, amikor a bevezetését kezdeményezzük.
Gébert Judit közgazdász, Tőzsér János filozófus.
