Orbán Viktor tökéletes munkát végzett. Igen, van ilyen, tud tökéleteset alkotni. Ami most Erdélyben van, az mind-mind az ő keze munkáját dicséri. Igaz, ennek a tökéletességnek többször nekifutott, majdnem húsz évet dolgozott rajta, de a kemény, következetes munka gyümölcse beérett. Kezdetben csak azt akarta elérni, hogy legyen egy kis, könnyen mozgósítható hátországa, valahol Magyarország határain túl. Néhány telefon, egy-két baráti látogatás, vállveregetés Markó Bélának, és a romániai magyarokat képviselő RMDSZ ott fog majd bokázni mellette, pontosabban mögötte, a nemzeti balett háttértáncosaként. Ha kérdezik, beszél, ha nem kérdezik, hallgat – tökéletes statisztéria.
Ez volt az az időszak, amikor sikerült bedarálni a Független Kisgazda Pártot (ki emlékszik már rá?), amikor megindult az MDF elleni offenzíva. És ezekben az években kínálta fel a Magyarország határain kívül működő magyar politikai szervezetek többsége önként, hátbaverés és ígérgetés nélkül saját magát. Markó Béla azonban nem vette túl jó néven a vállveregetést, az RMDSZ pedig nem bizonyult annak a zsebpártnak, ami könnyen zsebre tehető. Életre szóló barátkozás helyett életre szóló sértődést inkasszózott a Fidesz.
Nem adták fel, keresett magának az Orbán-stáb egy külön bejáratú embert az RMDSZ-en belül, aki tényleg zsebre tehető volt. Így bukkant fel Szász Jenő, aki attól lett valaki, hogy ő volt a Fidesz embere, és megindult az RMDSZ-en belüli, távirányított leépítés, fellazított, irányított pártszakítás. A nemzet egysége nevében, természetesen. Nem vált be. A Fidesz-ember – Szász Jenő – nagyon hamar a szövetségen kívül találta magát, a Markó-csapat pedig haladt előre, mintha mi sem történt volna.
A következő lépés az volt, hogy a külön bejáratú emberre szoba-konyhás, aprócska panelpártot építettek, a Fidesz-birodalom első erdélyi pilléreként létrejött az Erdélyi Magyar Polgári Párt, a majdnem egyszemélyes csapat. Szász Jenő többet vitt, mint hozott, sokba is került, konfliktust konfliktusra halmozott. De bármennyire is kínos volt, a Fidesz nem engedte el saját politikai gyermekének a kezét. Inkább megtámasztották: egy egész mozgalmat, majd egy újabb pártot kapott társul. És a birodalom tetején egy igazi vezért: Tőkés Lászlót. A kudarc úgy szép, ha halmozzák.
Senki sem mondhatta eztán, hogy egypártrendszer van Erdélyben, hogy nincs más alternatíva, mint Markó és az RMDSZ. Nem kispályázott a Fidesz: pártok és pártelnökök, Tőkésnek EP-alelnökség és európai lobbierő, demokrácia-központok, nemzetstratégia, határ a csillagösvény. A pártok pártprogramokat, kettős állampolgársággal megerősített kampányt, stratégiai együttműködést kaptak. És úgy tűnt: nem hiába. Az idei romániai választásokra a semmiből, magának, új világot teremtett a Fidesz Erdélyben.
Az RMDSZ tényleg belekopott ebbe a nagy igyekezetbe, Markó lemondott, a viták felerősödtek. Úgy tűnt, mégiscsak felépült az Orbán-birodalom Erdélyben. A hétvégi parlamenti választásokra csatarendbe álltak a Fidesz-pártok, mögöttük ott strázsáltak a Fidesz-stratégák, az elemzők, a szakértők, a rájuk hangolt erdélyi médiabirodalom. Teljes egyetértés, nagyszámú egyetértő. Minden, mintha igazi volna: igazinak látszó politikusok igazi kampánnyal kampányoltak – és senki, egyetlen erdélyi Fidesz-jelölt sem kapott egyetlen árva mandátumot sem. Orbán tökéletes birodalma úgy omlott össze, mint a kártyavár. Miért? Mert szavazókat nem lehet fröccsönteni. Az Orbán-siker ára néhány nagy költségvetésű, de használhatatlan plasztikpárt, rosszul preparált Tőkéssel–Szász Jenővel (sarokba kerülnek mind). És egy elkoptatott, mandátumokat vesztett, meggyengült RMDSZ. Orbán-siker Erdélyben: mindenki vesztett rajta. És nem kérdezzük, ki viszi el a balhét.
