A Magyar Zsidó Hitközségek Szövetségében csak az ügyvezető igazgató, a vaskezű Zoltai Gusztáv tűnt öröknek, de a hétvége a látszattal ellentétben azt mutatta meg, hogy ez sincs így. A szervezet működését nemritkán övezték botrányok az elmúlt két évtized során, ezek azonban csak a külső tekintélyét ásták alá, a Síp utcán belül mozdíthatatlan volt az összetartás, amit a külső támadások még növeltek is. Nem valószínű, hogy túl sok vallási szervezet vezetője vészelte volna át – hogy csak az utóbbi évekre szorítkozzunk – a Hunvalddal folytatott, igencsak aggályos telefonbeszélgetés nyilvánosságra kerülését, a legutóbbi hitközségi választások botrányát és a temetőügyet együtt. Zoltaiéknak – az utóbbi esetet leszámítva – jóformán még magyarázkodniuk sem kellett – ez amúgy a hitközség bevett taktikája. Nem szólnak semmit, megvárják, amíg pár nap alatt elülnek a velük kapcsolatos botrányok, befelé pedig erősítik az ostromlott vár tudatát, és árulónak bélyegzik, aki „kiteregeti a szennyest”. A temetőügy kirobbanása viszont e tekintetben is mérföldkő volt: megjelent és hangot talált a belső ellenzék, s azóta folyamatosan hírt is ad magáról.
A szocialista párt elerőtlenedése, majd összecsuklása, illetve az azt követő részleges generációváltás miatt a Mazsihisz politikai kapcsolatait is elveszítette (Suchman Tamás exminiszter, szocialista országgyűlési képviselő egy időben a Mazsihisz alelnöke is volt, jelenleg is tagja a közgyűlésnek). Ráadásul az elmúlt évtizedben új kihívója is akadt, a dinamikus és médiatudatos Egyesült Magyar Izraelita Hitközség és rabbija, Köves Slomó. A belső ellenzék több lehetséges vezetőt is kitermelt mára, a 2011-ben az indulás esélyétől is elütött Heisler András mellett a sajtó szerint komoly jobboldali kapcsolatokkal rendelkező Horovitz Tamás is feltűnt a színen, és komoly szerepet vállalt a Feldmájerrel szembeni fellépésben is. (A debreceni hitközség hagyományosan jobboldalközeli; a KDNP „Izraelita Műhelyének” vezetői, Weisz Péter és Halmos Sándor is a cívisváros hitközségéből érkeztek, az ő vezetésük idején buzdított a határszéli közösség „igen” szavazatra a 2004-es kettős állampolgársági népszavazáson.)
| ||
Feldmájer távozását megelőzte egy szintén igen régi hitközségi bútordarab, Egri Oszkár ügyvédnek, a Hegedűs Gyula utcai templomkörzet elnökének tavalyi búcsúja. Egrit az Országgyűlés 2008-ban másokkal együtt beszavazta a Magyar Rádió kuratóriumába, hogy helyreállítsák a kormánypárti-ellenzéki arányt, mivel a koalícióból kilépő SZDSZ kurátorai immár ellenzékinek számítottak. A káderállomány elöregedése éppúgy erodálta a szervezetet, mint a kezdetektől meglévő koncepciótlanság. A Mazsihisz által reprezentált magyar „neológ” zsidóság ugyanis tradícióit veszítette. A nemzetközi ortodox világ nem fogadta be őket – és nincsenek is túl nagy magyar zsidó tömegek, amelyeknek vonzó lenne az ortodox zsidó vallásgyakorlat –, a „konzervatív” és „reform”-áramlatok nemzetközi trendjeihez pedig jobbára ők nem tudtak csatlakozni. Az intézményrendszer (kórház, iskola, szeretetotthon, a Zsidó Egyetem stb.) fenntartásán felül alig zajlik valami a szervezetben, az innováció, ha van, nem a Síp utcai központból indul ki.
A lassú elkorhadás és a számos irányból érkező, sok forrásból táplálkozó, élesedő elégedetlenség vezetett el a vasárnapi, viharos közgyűléshez. A vihart a páratlanul arrogánsnak bizonyuló Feldmájer Péternek kellett learatnia, a pohár állítólag a Zsidó Világkongresszussal telt be, amelyen a sokszínű magyar zsidóság sokak szerint Feldmájer személyes szereplési ambícióinak köszönhetően nem tudta kellőképpen megmutatni magát, és a kongresszus nyomán támadt politikai feszültségeket sem tudta igazán ügyesen kezelni. A bomlás jele az is, hogy Feldmájer folyamatosan – és ki tudja, lehet, hogy indokoltan – utalgat egy meg nem nevezett alapítványi vezető diplomabotrányára, akit lemondásra szólított fel, mire ő válaszul csatlakozott ellenfeleihez. Innen is biztatnánk, hogy legalább most, utólag tegyen már végre valami hasznosat, ne habozzon minél előbb megnevezni az illetőt. Ideje, hogy minden sötét és jórészt alighanem szánalmas titok napvilágot lásson. A Szombat honlapján látható temperamentumos jelenetek (fenyegetőzés, káromkodás, kiabálás) felettébb biztatónak tűnnek e tekintetben.
Összeesik
Feldmájer két részletben ugyan, de bő másfél évtizeden keresztül volt elnök Zoltai mellett; a valódi hatalmat gyakorló, de a nyilvánosságot kerülő ügyvezető – jól számítva Feldmájer hiúságára – átengedte neki a lehetőséget, hogy a hitközséget kifelé képviselje. A reformerként érkező, de a szervezet működésébe hamar beletörő Feldmájerrel a Mazsihisz-korszak arca kényszerült távozni, és aligha adatik számára mód az ismételt visszatérésre. Zoltait azonban – a Mazsihisz kommünikéje szerint – „kétharmaddal” választották újra. Hogy ez számszerűen nem igaz – ahogy arra a hitközséggel éveken át magányosan küzdő Szombat folyóirat felhívja a figyelmet –, inkább vicces, semmint súlyos körülmény. Azok számára viszont, akik valamelyest ismerik a belső viszonyokat, az 55-32-es szavazatarány, vagyis az, hogy a küldöttek bő harmada Zoltai ellen voksolt, jelzi, hogy a leginkább az egyedüli indulást preferáló ügyvezető pozíciója is bizonytalan. Az már aligha kérdés, hogy előbb-utóbb összedől a rendszer, csak azt nem tudni még, marad-e valami a Mazsihiszből utána. Reformálható-e a szervezet, van-e Mazsihisz Zoltai nélkül – ahogy progresszív bírálói remélik a számos derék munkatárs és tisztségviselő személyére alapozva –, vagy mindent elölről kell kezdeni majd, nos, ezt ma még nem tudni.
Akár így, akár úgy, érdemes most odafigyelni a Mazsihiszre, közelről szemügyre venni, milyen az, amikor a közösség tagjaiból alattvalót csináló, aránylag nagy pénzek felett kevéssé átlátható módon rendelkező, kritikusait árulással vádoló, mégis sokszor örökkévalónak tűnő, piti kis tekintélyuralom lassan összeesik. Talán nem lesz minden tanulság nélkül való.
